Ian V. Hogg: A világ mesterlövészpuskái Gold Book Kiadó Debrecen Az amerikai védelmi minisztérium kutatás-fejlesztéssel foglalkozó ügynöksége, a DARPA bemutatta legújabb csodafegyverét, a OneShot mesterlövészpuskát - pontosabban azt a lézeres célzórendszert, ami 2011-től megkönnyíti a mesterlövészek életét azzal, hogy a szélviszonyok elemzésével korrigálja a célzást. A fegyver 0,7 mérföldes (1100 méter) távolságból tízből hat halálos találatot ígér [1] 30 kilométeres szélben. A szél minden mesterlövész rémálma, és a célpontok életének megmentője: 10-15 kilométeres oldalszél, vagyis egy könnyű tavaszi szellő is képes a lövedék röppályáját akár 2-300 méteres távon is annyira módosítani, hogy az elvétse a célpontot. Tökéletes látási viszonyok és teljes szélcsend mellett egy jó mesterlövész a megfelelő fegyverrel akár 2,5 kilométerről is képes halálos találatokat elérni [2], de ilyen körülmények a gyakorlatban ritkán adódnak. A OneShot rendszer lézeres célzóberendezése azonban nem csak a célpont távolságát méri be, hanem a szél irányát és sebességét is nagy pontossággal képes megállapítani (plusz olyan, további tényezőket, mint a hőmérséklet és a páratartalom), és a távcső látómezejében a virtuális célkereszt helyzetét úgy módosítja, hogy az nem oda mutat, ahová a lézerkereső, hanem ahová a lövedék a valóságban, a szél által módosított röppálya végén be fog csapódni. A OneShot a hivatalos specifikációi [3] szerint negyvenszeres optikai zoommal segíti a mesterlövészt, éjjellátó módja is van, 1500 méterről alkalmas a célpont ellenséges mivoltának azonosítására, és 600-ról ad olyan képet az arcáról, hogy felismerhető a személyazonossága (éjjellátó módban nagyjából ezeknek a távolságoknak a felét képes produkálni). Bár az első 15 prototípust már átadták tesztelésre a hadseregnek, még jó néhány területen szorul további fejlesztésre a rendszer. A célzóberendezés egyelőre 3,75 kg (akku nélkül), és egy feltöltéssel egy óra a készenléti ideje. A célzás, és a röppálya kiszámítása elég lassú, egy percet vesz igénybe - igaz, az első lövés előtt a mesterlövésznek általában van ideje a hosszas célozgatásra. Problémát jelent viszont, hogy a célzás folyamata alatt az ellenség standard éjjellátó szemüvegekkel is kiszúrhatja a lézernyalábokat. Egyetlen rendszer legyártásának ára jelenleg 85 ezer dollár körül van, de a tömeggyártással ezt 26 ezerre próbálják majd lenyomni. A fegyver kifejlesztésére eddig 7 millió dollárt költött a DARPA, és az eredeti tervekhez [4] (az 2000 méteres lőtávot tűzött ki 60 kilométeres szélben) képest többször csökkenteni kellett az elvárásokat.(index.hu) A mesterlövész a gyalogos katona fegyverei számára elérhető hasznos lőtávot akár többszörösen is túlteljesítő mesterlövész puskákkal dolgozik. Két alapvető csoport különböztethető meg, a katonai mesterlövész (sniper) és a rendészeti (sharpshooter), melyek közötti különbségekről később lesz szó. Tartalomjegyzék • 1 Raj-mesterlövész • 2 Mesterlövész • 3 Rendőrségi mesterlövész • 4 A mesterlövész felszerelése • 5 A lövés számítása • 6 Nehéz mesterlövész fegyverek • 7 Rekordok[1] • 8 Források Raj-mesterlövész Mint a neve is mutatja, a raj vagy ritkábban szakasz (kb 8-40 fő) "mesterlövésze". A Varsói Szerződés országaiban (így hazánkban is) őket nevezték mesterlövésznek, ezzel szemben az amerikai hadseregben a hidegháború végére eltűnt ez a beosztás. Napjaink konfliktusai azonban egyértelművé tették, hogy nem lehet lemondani az alkalmazásukról, ezért az amerikai hadseregben újra bevezették "designated marksman" néven. Két irányból is meghatározó, hogy rajon belül alkalmazzák őket. Egyrészt, mivel nagyon sok van belőlük, ezért túl magas elvárásokat nem lehet velük szemben támasztani. Emellett mindig kéznél vannak (vagyis egy raj- vagy szakaszparancsnok döntését követően néhány 10 másodperc alatt bevethetőek), szükség esetén egyszerű gyalogosként is harcolhatnak (ezért nagy tűzgyorsaságú fegyvert igényelnek, ami "kapáslövésre" is alkalmas), a rajjal együtt mozognak, nem igényelnek külön biztosító, megfigyelő, szállító katonákat, vagyis logisztikai szempontból ideálisak. Kiképzésük igen egyszerű, a rajban található katonák közül kiválasztják a legjobb lövőt, és egy rövid, néhány órás vagy néhány napos egyszerű tanfolyamot végeztetnek el vele. Fegyverzetük esetén egyaránt fontos az alacsony ár, a nagy tűzerő, megbízhatóság, egyszerű kezelhetőség, és a pontosság. A Magyar Honvédségben az SZVD puskát használják fix 4-szeres nagyítású, távolságbecslésre is alkalmas távcsővel, az amerikaiban tuningolt (távcsővel, bipoddal ellátott) M16-t használnak, elvben fix távcsővel, amit a katonák gyakran lecserélnek 1,5-4,5 vagy 1-4-szeres változtatható nagyításúra (kisebb nagyítással gyorsabban lehet célozni, ami a közeli kapáslövéseknél fontos). Jellemző hozzávetőleges lőtávolság SZVD-vel: fejlövés 150, mellalak 400 m-en belül, M16-tal fejlövés 200 m, mellalak 300 m-en belül. A nem-lineáris különbség elsődlegesen a lőszernek köszönhető, a Magyar Honvédségben gyengébb minőségű (nagy szórású) lőszert használnak (ezért közelre kevésbé pontosak), de ez egyben valódi puskalőszer, ami az energiáját nagy távolságon is megtartja, ezért 300 m felett is használható. Az amerikai hadseregben a raj-mesterlövészek speciális lőszert kapnak, aminek sokkal kisebb a szórása, mint amit a többi katona lőszere tud, azonban nem puska, csak karabélylőszer (kb 1/3 teljesítményű), ezért 300 m-en túl már nem használható. Az alacsony lőtávolság következménye, hogy a távolságbecslés és a szél csak kis mértékben számít, a további környezeti paraméterek pedig egyáltalán nem számítanak. Mesterlövész Amerikai mesterlövész pár Afganisztánban (2006. október 19.) A nyugati hadseregeknél hosszú ideje, és újabban nálunk is a fenti koncepciótól jelentősen eltérő mesterlövészeket is alkalmaznak. Kiemelkedően tehetséges lövészeket választanak ki, akik rendkívül alapos kiképzésen esnek át. Ennek természetes következménye, hogy sokkal kisebb számban állnak rendelkezésre, mint a raj-mesterlövészek (kb. zászlóaljanként 3 pár, szemben a 30 raj-mesterlövésszel), ha egy szakaszparancsnok használni szeretné őket, akkor meg kell őket igényelni, megszervezni a ki- és visszaszállításukat, vagyis jellemzően néhány nap, mire a szakaszparancsnok döntéséből bevetés lesz, ha egyáltalán engedélyezik azt. Kiképzésük rendkívül nehéz, csak a legjobbak jelentkezhetnek a tanfolyamra, de így is a résztvevők többsége nem végzi azt el. Az "egyszerű" lövészeten kívül fontos a röppályaszámítás, álcázás, felderítés tökéletes elsajátítása. Taktikájuk, hogy tökéletes álcázás mellett, akár napokig megfigyelik a célpontot (gyakran rádión jelentik megfigyeléseiket), minél hatékonyabban végeznek a célponttal (one shot one kill), majd nyom nélkül visszavonulnak. Az sem ritka, hogy kizárólag megfigyelésre használják őket, vagyis egyetlen lövés nélkül távoznak. Az álcázás színvonalát jól jellemzi az az apróság, hogy tilos ürüléket hátrahagyniuk. A mesterlövészek leggyakrabban 2 fős csapatban dolgoznak. A pár egyik tagja a lövész, a másik a megfigyelő, akinek a fő feladata a röppálya számítása és a bevetési zónában tartózkodó célpontok meghatározása. E mellett az ő feladata, hogy ha felfedezik őket, akkor a karabélyával szükség esetén fedezze a visszavonulást, mivel a lövész leggyakrabban csak egy pisztollyal van felszerelve a puska mellett. Használatosak emellett nagyobb 3-4 fős csapatok is, ezekben parancsnok-hírközlő, esetleg még előretolt légiirányító is szerepel a csoportban (ilyenkor ők is karabéllyal vagy akár géppuskával vannak felszerelve). Gyakori a védelmi szerepkör, egy bázis környékéről akadályozzák az oda való behatolást. A mesterlövész áldozatai legfőképpen olyan célpontok közül kerülnek ki, melyek kiiktatása számos egyéb következményt von maga után. Jellemzően nem gyalogos katonákra, hanem tisztekre, rádiósokra, orvosokra, nehezen pótolható személyekre "vadásznak". Háborús körülmények között a mesterlövészek komoly pszichikai hadviselésre is képesek azáltal, hogy az ellenséges csapatok egységei közül azt lövik le, akit mindenki szeret és tisztel, akire hallgatnak a többiek még ha nem is tiszt az illető. Érdekes tény, hogy a Vietnami háborúban egy M16-os karabélyból átlagosan 50 000 db lőszert lőttek ki egy célpont leterítése érdekében, míg mesterlövész puskából csak 1,3-et. Rendőrségi mesterlövész Rendészeti mesterlövészeket jellemzően túszhelyzetekben vetnek be. Magyarországon több kisebb rendőrségi alakulat is SZVD-vel van felszerelve és rendelkezik az átlagosnál jobban képzett lövésszel. A Terror Elhárító Szolgálat (TESZ) azonban, ahol a legnagyobb az esély e fegyverek bevetésére, mind felszerelésében, mind kiképzésében mesterlövészeket alkalmaz. Rendőrségi mesterlövész A legfontosabb különbség az elérendő cél. Katonák esetén a harcképtelenné tétel a fontos, amihez a civilizált katonák esetén egy bármilyen találat elegendő, mivel ezután kórházba kerül a meglőtt, vagyis nem fog harcolni. Nem is képes harcolni, hiszen például ha bal vállon lőnek egy tisztet, az a vérveszteségtől és a fájdalomtól képtelen arra, hogy ezután kilométereken át rohamozzon a katonái élén. Ezzel szemben egy terrorista harcképtelenné tétele alatt egészen mást értünk, itt az kevés, ha nem tud órákig kemény fizikai teljesítményt nyújtani, sőt, még az is kevés, ha 5 másodperc múlva a kezét sem tudja megmozdítani: egy AK47-essel 3 másodperc alatt akár 30 lövést is leadhat, amivel a környezetében lévő védtelen túszokban hatalmas kárt tehet. Ezért a rendőrségi mesterlövésznek azonnal (tizedmásodperccel a találat után) mozgásképtelenné kell tennie a célt. Ezért elfogadhatatlan egy szívlövés, ehelyett az agy mozgásszervi központját kell eltalálni. Mivel a fej jóval kisebb cél, 100-200m a maximális távolság, ahonnan még lövést leadnak, de nem ritka az 50m-nél is kisebb lőtáv. Természetesen a fejre leadott lövés, az ideálist gyakran meg sem közelítő körülmények miatt nem minden esetben lehetséges. Többek között ezért is jutnak fontos szerephez rendészeti felhasználásban az olyan kialakítású és felépítésű lövedékek, melyek nem ütik át az emberi testet, nem veszélyeztetve ezzel a célpont mögött, vagy környezetében állókat. Jellemzően rendészeti felhasználású lőszerek: • 5,56×45 mm NATO • 6,16×51mm • 6,5×55mm Mauser • 7,62×51mm NATO Ezeken kívül természetesen egyéb harcászati lőszerek is felhasználhatóak rendészeti alkalmazásban. A mesterlövész felszerelése] Ahhoz, hogy a mesterlövész feladatát minél eredményesebben elvégezze, elengedhetetlen egy a célnak megfelelő puska, céltávcső, lőszer és álcázás. Az álcázást természetes környezetben leghatékonyabban az álcagúnyával (ghillie suit) lehet megvalósítani. A ruha leggyakrabban a következőképpen készül: egy katonai terepruhára (BDU) egy hálót erősítenek, majd a hálóra vászon (zsákvászon) csíkokat. Ezeket a bevetési terület növényzetének színeire festik, gyakran növényzettel is kiegészítik. Álcázásnál fontos, hogy a kidomborodó részeket sötét színekkel fedjék és a homorú részeken használjanak világosabb színeket. A puska álcázása is szokványos, alapvető cél mind a lövész mind fegyvere és felszerelése álcázásánál, hogy a formai jellegzetességeket minél jobban megtörjék. Igen hasznos segítséget nyújtanak a fegyver feltámasztására szolgáló állványok (ú. bi-pod)(vagy ezek hiányában a hátizsák, fegyvertáska), számológép és egy napló (log book), mely tapasztalati alapon gyűjtött adatokat tartalmaz a használt lövedék röppályájára vonatkozóan, különböző távolságokon és természeti viszonyok között. Ez nagyban segíti és felgyorsítja a lövész munkáját a lövés számításában. Szép mesterlövészpuska A fegyverzet terén egyértelműen a pontosságon van a hangsúly. Az elavultnak tűnő forgó-toló záras fegyverek a legpontosabbak, ezért ilyet használnak. Az amerikai hadseregben M-24-et, a Magyar Honvédségnél a hazai Szép-puskát kezdik alkalmazni. Mindkettő valódi puska kaliber (7,62x51, NATO szabványú), és jó minőségű lőszert használnak hozzájuk. A távcső is kiváló minőségű, nagy nagyítású, hogy minden apró részlet jól látszódjon. Jellemző lőtávolság: fejlövés 300 m-en belül, mellalak 850 m-en belül. Ez utóbbi távolságon már nagyon komoly feladat a röppálya számítása. Néhány adat 1000 m-es lövészettel kapcsolatban: 4 km/órás (épp hogy érzékelhető) szél 90 cm-el tolja odébb a találatot, 5 °C-kal melegebb levegő 20 cm-t emel a találaton, 1%-os hiba a távolságmérésben (1000 m 990 helyett) 38 cm-t ejt a találaton. A szélmérésnél külön probléma, hogy nem csak a lövés helyén, hanem az egész útvonal során ismerni kellene a szélviszonyokat, mivel az közben igen jelentősen megváltozhat. A lövés számítása Egy megfelelően kivitelezett találathoz elengedhetetlen a célpont lövésztől való távolságának kiszámítása. Számos GPS alapon vagy lézeres elven működő távolságmérő berendezés létezik ilyen célra, de ha ilyen nem áll rendelkezésre nagy segítséget nyújthat a céltávcső MIL DOT beosztása is: (célpont magassága yardban x 1000)/MIL mérettel = a távolság yardban (célpont magassága collban x 27.778)/MIL mérettel = a távolság yardban (célpont magassága collban x 25.4)/MIL mérettel = a távolság méterben Azondban a célpont magasságára csak következtetni lehet, és távcsövenként változhat a nagyítás és a mil beosztás is. Nehéz mesterlövész fegyverek Anyagi célpontok ellen gyakran használatosak a mesterlövészek körében az úgynevezett nehéz mesterlövész puskák. Ezek alkalmazása emberi célpont ellen elenyésző mivel szállításuk és álcázásuk nagy méretük és súlyuk miatt nehéz. Emiatt inkább antimateriális, mint mesterlövész fegyverként kategorizálhatóak. A legelterjedtebb kaliber a 12.7x99mm (.50 BMG). Ennek van páncéltörő változata is, azonban nem létezik olyan versenyszintű lőszer, mely nagy hatásfokkal alkalmassá tenné ezeket a fegyvereket az elvileg akár 2000m-es távolságok leküzdésére is. Ez a másik oka, hogy inkább nagyobb kiterjedésű célpontok ellen használatosak. Egy PSZH, radar, vagy vadászrepülőgép használhatatlanná tétele nem probléma egy ilyen lőszer számára még 1,5 km-ről sem, azonban embernagyságú, esetleg mozgó célpont eltalálása ilyen távolságról már legalább annyira szerencsejáték, mint tudomány. A legelterjedtebb ilyen felhasználású fegyver az amerikai Barett M82 melynek számos egylövetű és félautomata változata létezik. Sajnos nemzetközi szinten kevésbé elterjedt és megbecsült a magyar Gepárd M1, melynek szintén igen sok változata van. Rekordok[1] [szerkesztés] • A legeredményesebb mesterlövész a finn Simo Hayha 542 találattal. • Irakban Timothy L. Kellner 57 találatot ért el. • Afganisztánban a kanadai Rob Furlong 2431 méterről ért el találatot. • A második világháború idején az orosz Ljudmila Mihajlovna Pavlicsenko 309 megerősített találattal a legeredményesebb női mesterlövésznek számít. Források [szerkesztés] A Wikimédia Commons tartalmaz Mesterlövész témájú médiaállományokat. 1. ↑ Mesterlövész-rekordok: http://www.snipercentral.com/snipers.html A „konfliktuskezelések” során egyre nagyobb szerep jut, és ezzel együtt egyre nagyobb érdeklődésre tartanak számot a lőfegyverek. Összeállításunkban, az utóbbi időben kifejlesztett nagy űrméretű (nehéz-) mesterlövész puskákat igyekszünk bemutatni, amelyeknek szélesebb körben kerülnek alkalmazásra. Népszerűségét leginkább hatékonyságának köszönheti ez a fegyvertípus. Nagy hatótávolságból pontosan, és ami nem elhanyagolható költséghatékonyan semmisítik meg a célpontokat. Nincs szükség tehát a drága irányítható lövedékek és rakéták alkalmazására. Napjainkban több mint 20 különböző típusú nagy űrméretű mesterlövész puskát gyártanak a 12,7 mm kaliberűtől egészen a 20 mm-ig. A vezető szerep ebben az esetben is az Egyesült Államoké, majd Oroszország, Nagy-Britannia, Ausztria, Franciaország, Horvátország, Kína, Magyarország, Csehország és Svájc következik a sorban. A nagy űrméretű mesterlövész fegyverek fejlesztésének fő irányvonala a teljesítmény növelése, a fegyverek súlyának, a visszarúgás erősségének csökkentése. Ezeket a tulajdonságokat úgy tűnik leginkább a fegyverek hossza határozza meg. A nehéz mesterlövész puskák hatótávolsága 1500 – 2000 méter között van, míg egy átlagos mesterlövész fegyver (5,8 és/vagy 7,62 mm) esetében ez a távolság mindössze 600 méter. Ugyanakkor a nehéz mesterlövész fegyverek szórásképe sokkal alacsonyabb mint az átlagos űrméretű, hasonló fegyvereké. Következő összeállításunkban – a teljesség igénye nélkül – néhány elterjedt nehéz mesterlövész puskát mutatunk be Önöknek, röviden. Egyesült Államok A nehéz mesterlövész puskák fejlesztése az Amerikai Egyesült Államokban a 80-as évek első felében kezdődött, a SASR (Special Аррliсаtiоns Scoped Rifle) program keretében. A program indításához nagy lökést adtak az amerikai és francia csapatok Bejrútban szerzett harci tapasztalatai. Az említett országok egységei béketeremtő missziót láttak el Libanonban az 1975-1990 között zajló polgárháború alatt. Az első nehéz mesterlövész puska a Model 500 Research Armament volt, amely azonban nem terjedt el széles körben. A McMillan & Co. fejlesztett ki egy sorozatot M87, M88 és M93 típusjelöléssel. A típusok súlyukat, csöveik hosszát, a tár elhelyezkedését és kapacitását tekintve különböztek egymástól. Az M87 és M88 típusú puskákat az ellenséges mesterlövész csoportok ellen alkalmazták a jugoszláv válság idején, míg az M93 típust a francia békefenntartó egységek alkalmazták Boszniában. M82A1 Mindezek mellett (vagy éppen mindezek ellenére) a legszélesebb körben az amerikai M82 típusú mesterlövész puska terjedt el, amit a Barret Firearms tulajdonosa és fő tervezője fejlesztett ki 1982-ben. A fegyver modernizált változata, az M82A1, 1989-ben jelent meg a hadszíntereken. Az új fegyver súlya 12,9 kilogramm, teljes hossza 1447 mm, amelyből a cső hossza 737 mm, a tár kapacitása 10 töltény. A „Sivatagi vihar” hadművelet során a fegyver nagyfokú hatásfokról tett tanúbizonyságot. Az M82A1 típust leginkább az Amerikai Haditengerészet speciális egysége, a SEALS alkalmazta. 1992-ben az amerikai tengerészgyalogság, valamint az Egyesült Államok speciális egysége 3000 darab M82 és M82A1 típusú mesterlövész puskát rendelt. Oroszország A 90-es évek elején fejlesztették ki Oroszországban a 12,7 mm kaliberű, V-94 típusú nehéz mesterlövész puskát. A kényelmesebb szállítás érdekében levehető csővel készült, ami a harci állapothoz képest – 1690 mm – „hordhelyzetben” mindössze 1100 mm. A öt lőszer befogadására alkalmas tárnak, valamint az automata újratöltési rendszernek köszönhetően viszonylag nagy tűzgyorsaság érhető el a fegyverrel. Az SVN-98 típusú mesterlövész puskát a V.A. Degtyarev nevét viselő üzem fejlesztette ki. Az SVN-98 ismétlőfegyver egy masszív, szabadon mozgó (úszó) csővel rendelkezik, amelyet ún. hideg kovácsolással készítenek. „Vihlop” Az orosz fegyvergyártók büszkesége a „Vihlop” (ami magyarul annyit jelent: kipufogócső), amelyet az orosz speciális műveleti központ megrendelésére fejlesztettek ki. A fegyver súlya mindössze 7 kilogramm (szemben a nyugati gyártmányú fegyverek 9-13 kg-os súlyával). A fegyver hangtompítóval van felszerelve, ami lehetővé teszi az ellenséges célpont megsemmisítését több száz méteres távolságból anélkül, hogy a mesterlövész felfedné kilétét. A „Vihlop” első számú célpontjai az ellenség nehéz páncélvédelemmel felszerelt katonái valamint a gépjármű-technikai eszközök. Franciaország Az eredeti kinézetű Hecate-II típusú francia, 12,7 mm-es, ismétlő nehéz mesterlövész puska a PGM Precision cég terméke. Ez az Ultima Ratio puskacsalád legnagyobb fegyvere, amelyhez 12.7 x 99 mm töltényt használnak. • Hecate-II • Tervező: Gilles Payen • Gyártó: PGM Precision • Súlya: 13,8 kg • Teljes hossza: 1380 mm • Cső hossza: 700 mm • Töltény: .50 BMG (12.7 x 99 mm) • Kaliber: 12.7 mm • Torkolati sebesség: 825 m/s • Hatásos lőtávolság: 1800 méter • Maximális lőtávolság: több mint 2000 méter Dél-Afrikai Köztársaság Az utóbbi időszakban a 20 mm-es nehéz mesterlövész puskák egyre erősebb pozíciót vívnak ki a fegyverek világpiacán. A Dél-Afrikai Köztársaságban kifejlesztett NTW-20 típusú puskához olyan 20 x 83,5 MG151 típusú lőszert használnak, amilyet több mint 50 évvel ezelőtt a Luftwaffe alkalmazott repülőgépei fegyverzetéhez. A tervezők állítása szerint a puska hatásos lőtávolsága 1500 méter. Az NTW-20 hosszú csövű változata az ex-szovjet 14,7 mm-es lövedékkel több mint két kilométeres távolságból képes a célt megsemmisíteni. Horvátország A RT-20 típusú mesterlövész puskát az 1990-es évek közepén fejlesztették ki Horvátországban. A RT-20 név jelentése: 20 mm-es „Rucni Top” – „Kézi fegyver”. RT-20 „Rucni Top” Ezt a fegyvert az egyik legerőteljesebb fegyverként tartják számon, és előszeretettel hasonlítják össze a dél-afrikai NTW-20, valamint a finn Helenius APH-20 típusokkal. A RT-20-at sikeresen alkalmazták az 1990-es évek második felében, a jugoszláviai háború alatt. • Kaliber: 20x110mm Hispano • Csőhossz: 920 mm • Súly: 19.2 • Teljes hossz: 1330 mm • Maximum hatásos lőtávolság: 1800 méter A magyar Gepárd A Gepárd M1 egy 12,7 mm-es nehéz mesterlövészpuska. Rendeltetése a gyengén páncélozott célok megsemmisítése 2000 méteren belül. A fegyvert a Magyar Honvédségben korábban alkalmazott Dragunov távcsöves puskák leváltására tervezték meg. A Gepárd pontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az az eredmény miszerint tíz lövésből kilencszer át lehet vele lyukasztani egy 900 méterre felállított hüvelyt. A Gepárd fegyvercsalád a II. világháború óta a magyar hadiipar első nagyszabású és - ma már kijelenthetjük - sikeres vállalkozása volt a lőfegyverfejlesztés területén. Az SZVD vagy Dragunov-mesterlövészpuska (Sznajperszkaja vintofka Dragunova, rövidítve SZVD), egy gázelvételes forgózáras reteszelésű fegyver, amit Jevgenyij Dragunov tervezett 1958és 1963 között. A Dragonov volt a világ első, kifejezetten erre célra épített fegyverre. A fegyver félautomata, csak egyes lövésre képes. A fegyver SZVD-63 típusnéven is ismert, ahol a szám a rendszeresítés évére utal. A Dragonov nem egy klasszikus mesterlövész puska, ezért gyakran katonai távcsöves puskának nevezik. A fegyverrel szembeni alapvető követelmény a mesterlövész puskákra jellemző "egy lövés – egy találat" elv helyett a harci körülmények között egymás után gyorsan leadható pontos célzott lövések lehetősége volt. Az SZVD-t 1963-ban rendszeresítették a szovjet hadseregben, majd megjelent a Varsói Szerződés többi tagállamának fegyverzetében is, ahol a gépesített lövész alegységek szakasz szintű támogató fegyvere volt. A Barrett M82A1 egy félautomata romboló mesterlövész puska. A fegyver 50-es kaliberű lőszert használ. A fegyvert elsősorban arra terveztek, hogy a fedezék mögött vagy páncélozott harci járműben lévő ellenséget megsemmisítse. A fegyver felépítése és torkolati sebessége, lehetővé teszi a lövésznek akár 2,4 km-es távolságból is leadhat pontos lövést. Ennél a fegyvernél teljes mértékben érvényesül „az egy lövés egy halál” elv. Az Irakból hazatérő katonák csak dicsérni tudták a fegyvert A fegyvertervezők elsősorban a mesterlövészpuskák, valamint a géppisztolyok megújításán dolgoznak. Az új lőfegyverek a hozzájuk csatlakozó új kiképzési metodikával növelni fogják a harcoló katonák hatékonyságát. Mesterlövészpuskák Az Egyesült Államok hadserege 2009 májusában írta ki az M-24 típusú mesterlövészpuska módosított változatának elkészítésére felhívó tendert. A típus széles körben elterjedt az USA hadseregében. A pályázatra négy cég jelentkezett, akiknek 2010. március 11-ig kellett leadniuk az általuk elkészített, modernizált M-24 puskákat. A módosított fegyverek tesztjei március végén kezdődhetnek meg, és a tervek szerint ez év nyarán kihirdetik a tender nyertesét, és várhatóan az első, új verziójú puskákat még 2010 őszén átveheti a hadsereg. Az M-24 mesterlövészpuska az 1980-as évektől számít az egyik alapfegyvernek az amerikai hadseregben, és ez idáig szinte semmilyen jelentős változtatást nem hajtottak végre rajta. A mesterlövészpuska az 1960-as években megalkotott Remington 700 típus módosított változata. Az M-24 mesterlövész puska egy 7.62 mm-es, forgó-tolózáras ismétlő fegyver, amelynek belső tárja 5 darab, 7,62x51 mm-es lőszer befogadására képes. A szabadlengésű cső növeli a fegyver pontosságát. A mesterlövészpuskát M3A 10X nagyítású céltávcsővel használják, amellyel az M24 körülbelül 800 m-ig pontos. Mindazonáltal hadműveleti területeken – Irakban és Afganisztánban – már feljegyeztek olyan eseteket, amikor több mint ezer méteres távolságból is hatékony volt a fegyver. A hadsereg követelményei szerint a módosított mesterlövészpuska hatásos lőtávolsága nem lehet kevesebb, mint ezer méter. Mindezen túl a fegyvert el kell, hogy lássák egy öt, illetve tíz lőszer befogadására képes külső tárral, valamint egy 3x – 25x állítható irányzékkal. A modernizált M-24-es esetében 7,62x67 mm-es lőszereket fognak alkalmazni. Ilyen kaliberű lőszert jelenleg is tudnak használni, ugyanakkor az új fegyver esetében már csak ezt a kalibert alkalmazzák. A mesterlövészeknek valószínűleg nem kell újratanulni a fegyver használatát. Számukra rövid tanfolyamokon ismertetik az új az optikai távcsővel való célzás módszereit, valamint a fegyver megváltozott szolgáltatásait. Egyéni kézifegyver Az M-24 módosítására kiírt tender mellett az USA hadserege 2009 közepén pályázatot hirdetett egy új gépkarabély kifejlesztésére, a ma rendszeresített Colt M4 típus felváltására. A cél érdekében a hadseregnek meg kellett váltania az M4 típussal kapcsolatos jogokat a Colt cégtől annak érdekében, hogy a tenderen több cég indulhasson. Az M4 gépkarabélyt az Egyesült Államok 1997 óta alkalmazza. Ez idő alatt több mit 90 ezer darabot gyártottak a lőfegyverből. Az M4 gépkarabély automata vagy félautomata fegyver, amelyhez 5,56x45 mm-es NATO lőszert használnak. Sorozatlövés üzemmódban a fegyver 3 lövést ad le egymás után annak érdekében, hogy a lövészt ismét célzásra, ezáltal pontosabb lövésekre kényszerítse. Az M4 elméleti tűzgyorsasága 700/95 lövés/perc, lőtávolsága 500 m. A fegyver tárkapacitása 30 lőszer. A fegyver többféle kiegészítővel is felszerelhető (optikai irányzék, infratávcső, lézerirányzék, taktikai lámpa, hangtompító). Kiképzés 2010 májusától az USA hadserege a tervek szerint áttér egy új lőkiképzési program végrehajtására. Az új kiképzési program az ARM 6 elnevezést kapta, és az amerikai hadsereg Fort Benningben található bázisán került kidolgozásra. A program keretén belül minden egyenruhát viselőnek végre kellene hajtania a komplex kiképzést, amelynek egyik fő eleme az 50 – 300 m-es távolságban felbukkanó célok megsemmisítése. A feladat végrehajtásához 30 lőszert kapnak a katonák, és a célokat nem egy helyről, hanem folyamatos helyváltoztatás mellett (fedezéktől fedezékig mozogva) kell leküzdeniük. A lőfeladat végrehajtása során a vizsgázók fegyvereinek tárjában az oktatók egyes lőszereket kicserélnek, amelyekkel a gépkarabély meghibásodását szimulálják. Ennek a gyakorlatnak fő célja, hogy harchelyzetben a katonák a lehető legrövidebb idő alatt működőképes állapotba tudják hozni fegyverüket. A lőgyakorlat sikeres teljesítéséhez a vizsgázóknak a 26 felbukkanó célból minimum 16-ot le kell küzdeniük. Az ARM 6 programtól egyértelműen azt várja a katonai vezetés, hogy az amerikai katonák harctéri körülmények közötti hatékonysága jelentősen javul. Összeállította Kerekes Tamás

Az 1908. esztendőben születtem a harkovi kormányzóság déli részén, apám, Dmitrij Ivanovics Sznyegirjov birtokán. Atyám addigra a legnagyobb orosz cukorgyárossá emelkedett, s két birtoka is volt – az egyik Vaszkelovóban, Szentpétervár mellett, ahol megláttam a napvilágot, a másik Baszanciban, Ukrajnában, ahol gyermekkoromat töltöttem. Családunknak ezen kívül volt egy kisebb, de otthonos, fából ácsolt háza Moszkvában, az Osztozsenkán, valamint egy hatalmas lakása Szentpéterváron, a Millionnaján. Baszanciban apám saját maga alakította ki uradalmát a „cukoripar hőskorában”, mikor is vásárolt kétezer hektárnyi termékeny ukrán földet, répatermesztés céljából. Ő volt az első orosz cukorgyáros, aki saját répaültetvények létrehozása mellett döntött ahelyett, hogy a termést a régi módszer szerint a parasztoktól vásárolta volna fel. Nagyapámmal ugyanott felépítettek egy cukorgyárat is. A birtokra nem lett volna feltétlenül szükségük, mivel a család már a fővárosban lakott. Ám aggodalmas természetű nagyapám ragaszkodott hozzá, egyre azt hajtogatta, hogy „ilyen zűrzavaros időkben jobb, ha a gazda minél közelebb van a répához is, a gyárhoz is”. Baszancitól apám idegenkedett. – Porfészek ukrán legyekkel – mondogatta. – De azok a legyek a te cukrodra szállnak! – nevetett édesanya. Légyből arrafelé tényleg több volt a soknál. Nyáron állandósult a hőség. Viszont a tél csodás volt, havas és puha. Vaszkelovóban apám csak később vásárolt birtokot, amelyekor már igazán gazdag ember lett. Ódon, rideg ház állt rajta, oszlopsorral, két szárnyépülettel. Úgy rendeltetett, hogy éppen itt lássam meg a napvilágot. Idő előtt érkeztem, a vártnál két héttel korábban kéredzkedtem a világra. Anyácskám elmondása szerint ennek oka a rendkívüli időjárás lehetett, amely aznap, június 30-án uralkodott. Az égen egyetlen felhő sem mutatkozott, rezzenéstelenül állt a levegő, ám ennek ellenére egyszercsak távoli mennydörgés hallatszott. Az égzengés szokatlannak tetszett: anyám nemcsak hallotta, hanem érezte is a magzatjával, azaz velem. – A mennydörgés mintha lökést adott volna neked – mesélte. – Könnyen születtél meg, és akkora súllyal, mintha teljesen kihordtalak volna. A rákövetkező éjjel, július 1-jére virradóra az ég északi része szokatlanul világosnak tűnt, ezért az éjszakára mint olyanra egyáltalán nem is került sor: az esti fényeket azonnal a hajnaliak követték. Ez nagyon furcsa volt – a fehér éjszakák június végére megfakulnak. Anyácskám így tréfálkozott: – Az ég a te tiszteletedre borult fényárba. Megszülni a kemény és mindig hűvös díványon szült meg engem, apám irodájában: a fájdalmak akkor érték, amelyekor „ostoba locsogásba merült a régi ágyásokról meg az új kertészről”. A dívánnyal szemközt a fal teljes hosszában tölgyfapolc húzódott, rajta cukorsüvegek. Mindegyiket saját betakarítású cukorból öntötték, mindegyik egy-egy pudot nyomott. Mindegyiken ott állott évjáratának lenyomata. A legtöményebb cukorfinomítványból készült, valószínű, a tömzsi, fehér kúpok látványa volt az első, amit ezen a világon megpillantottam. Mindenesetre biztos, hogy gyermeki emlékezetembe éppúgy bevésődtek, mint anyám és apám képmása. Engem Alekszandr névre kereszteltek, Alekszandr Nyevszkij orosz szent és hadvezér tiszteletére, egyben dédapám, Alekszandr Szavvics emlékére, aki a Sznyegirjov kereskedődinasztiát megalapította. Mindenki másképpen szólított: apám Alekszandrnak, anyám Surának, a nénikéim Szásenykának, a nővéreim Surjonoknak, Vaszilij bátyám Alexnek, Ványa bátyám Szányának, Madame Panaget, a nevelőnő Sachának, Frol erdőkerülő Lakszander Dmitricsnek, Gavrila lovász pedig „ifiúr”-nak. A családban hét gyermek nevelkedett: négy fiú és három leány – egyikük, Nasztya, púpos volt. Született még egy kisfiú, de ő agyvelőgyulladásban ötéves korában meghalt. Kései gyermek voltam, legidősebb fivérem, Vaszilij, tizenhét évvel volt idősebb nálam. Apám magas, kopaszodó és komor ember volt, hosszú, erős kezekkel. Jellemében összefonódtak az energikus férfi, a körültekintés, a józan elgondolások, a durvaság és a hatalomvágy vonásai. Néha egy gépre emlékeztetett, amelyik rendszeres időközönként elromlik megjavítja magát, s újból kifogástalanul működik. Istenítette a haladást, és négy gyárának vezetőit Angliába küldte tanulmányútra. Ő maga azonban nem szívesen mozdult ki külföldre, azt ismételgette, hogy „azoknál ott mintha folyton tojásokon kellene lépkedni”. A nyelvérzék tökéletesen hiányzott belőle, franciául is csupán három tucat bemagolt mondatot tudott. Anyám mesélte, hogy külföldön apám elveszettnek érezte magát. Apám szaratovi gabonakereskedők leszármazottja volt, akik fokozatosan gyárosok lettek. A Sznyegirjovok tágabb családja négy cukorgyárat, egy édességgyárat és egy gőzhajózási vállalatot mondhatott a magáénak. Ifjúkorában apám a szaratovi egyetem műszaki karán tanult, ám a harmadik évfolyamtól ismeretlen okoknál fogva kimaradt. Akkor menten beállt a családi fogatot húzni. Kéthavonta egy alkalommal komor iszákosságba zuhant (szerencsére ez három napnál sohasem tartott tovább), gyakorta törte-zúzta a bútorokat, a legalpáribb szavakkal illette anyámat, de egyszer sem emelt kezet rá. Kijózanodva bocsánatot kért tőle, elment előbb a fürdőbe, majd a templomba vezekelni. Ám nem volt különösebben vallásos. A gyerekekkel egyáltalán nem foglalkozott. Rólunk anyácskánk, a dadusok, a nevelőnők, no meg a két birtokon hemzsegő számtalan rokon gondoskodott. Anyám maga volt az áldozatos orosz asszony mintaképe, aki gyermekei és a család boldogulása végett megfeledkezett saját magáról. Tündöklő szépséggel áldotta meg az ég (felerészt oszét, felerészt tyereki kozák vér folyt ereiben), valamint érző szívvel és nagy lélekkel; önzetlen rajongását előbb apámnak adta, midőn fülig szerelmes lett belé a Nyizsnyij Novgorod-i vásáron, majd pedig ránk, a gyerekeknek. Ráadásul anyám az esztelenségig vendégszerető lény volt: alkalmilag hozzánk benéző vendéget el nem engedete a háztól. Habár a család legifjabb tagjaként cseperedtem fel, korántsem én voltam a kedvenc: apám az eszes és engedelmes Ilját kényeztette, akit örökösének szánt, anyám a szép és gyengéd Vanyusát imádta, aki egyforma lelkesedést mutatott a királyokról szóló könyvek és a meggyeslepények iránt. Az izmos és mókás kedvű Vaszilij apám szemében léhűtőnek számított, akinek a „fejében az ördögök borsot őrölnek”, én pedig közönséges gézengúznak. Három nővérem jelleme szinte nem tért el egymástól: energikus, életörömmel, egyben mértékletes önzéssel és érzékenységgel megáldott teremtésekként könnyekben éppoly könnyen törtek ki, mint kacagásban, s mindkettőt hosszasan folytatták. Mindhárman nagy elszántsággal muzsikáltak és ebben a púpos Nasztyenka érte el a legnagyobb sikereket, ő a legkomolyabban készült rá, hogy zongorista legyen. Nővéreim között különbség csak az apánkhoz fűződő viszonyukban mutatkozott. A legidősebb, Arisa istenítette őt, a középső, Vaszilisza félt tőle, Nasztya gyűlölte. A család négy különböző helyen lakott: Vaszilij Moszkvában, ahol kínkeservesen és véget nem érően ügyvédnek tanult, Vaszilisza és Arisa Péterváron, Ványa és Ilja Vaszkelovóban, én és Nasztya pedig Baszanciban. Kilencéves koromig a birtokon éltem, ott részesültem nevelésben is. A francia nevelőnő mellett, ki idegen nyelvekre és zenére tanított, volt egy házitanítóm, Gyigyenko – egy jellegtelen külsejű, vidékies modorú fiatalember, aki halk, behízelgő hangon okított engem mindarra, amit csak ő maga is tudott. Mindennél jobban kedvelte, ha nagy hódítókról és az égitestekről mesélhetett. Amelyekor Hannibál hadjáratairól és a napfogyatkozásról beszélt, egészen átszellemült, tompa tekintete fényessé változott. Mire gimnáziumba mentem, már tudtam, mi a különbség Attila és Nagy Sándor, illetve a Jupiter és a Szaturnusz között. Rosszabbul állt az orosz nyelv és a számtan dolga. Gimnázium előtt a gyermekkorom egészen boldogan telt el. Ukrajna langyos, jótékony természeti környezete bölcsőként ringatott: madarásztam és horgásztam a gazdatiszt fiaival, angol csónakon hajókáztunk a Dnyeperen, füveket gyűjtöttem a francia nevelőnővel, bolondoztam és muzsikáltam Nasztyával, a répaföldeket és a kaszálókat jártam az erdőkerülővel, templomba jártam anyácskámmal és a nagynénéimmel, lovagolni tanultam a lovásznál, esténként pedig távcsövön át figyeltem a fényes csillagokat Gyigyenkóval. Augusztusban az egész család egybegyűlt Vaszkelovóban. A délies ukrán természet átadta helyét az orosz északnak, s oszlopsoros fehér házunkat gesztenyék és jegenyék helyett zord, komor fenyők vették körül, melyeknek százados törzsei között ott fénylett egy tó tükre. Hosszú kőlépcső vezetett partjától egészen a házig. Szívesen üldögéltem a mohával benőtt legalsó lépcsőfokon, lábamat a víz fölött lóbáltam, kavicsokat dobáltam a tóba, s elnéztem, miként születnek belőlük karikák a vizen, hogyan tágulnak nagyon gyorsan, és mint siklanak a víztükrön a köves partok felé. A tó mindig hideg volt, és háborítatlan. Népes családunk viszont zajos és sokszólamú, akár egy madárraj tavasszal. Egyedül komor, szűkszavú apám tűnt ki a rajból, mint egy vészjósló varjú. Jól éreztem magam a rokonság körében, amely, akár a karikák a vizen, minden egyes nap elteltével egyre tágabb lett, mindkét birtokot szaporítva újkeletű rokonsággal, s eme rokonok rokonaival. Apám gazdagsága, anyám vendégszeretete és áldott jó szíve, az otthonias légkör és a bőség úgy vonzotta a népeket, akár a méz. Kegyelemkenyérre befogadott férfiak és társalkodónőknek nevezett asszonyok, vándor szerzetesek és iszákos színészek, kereskedők özvegyei és vagyonukat elkártyázott kapitányok zsongtak a vendégszobákban és az épület oldalszárnyaiban. Hétköznap ebédre vagy húsz főre terítettek. Ünnepnapokon, névnapokon az északi birtok ebédlőjében három asztalt toltak össze, Baszanciban pedig az asztalokat kivitték a kertbe, az almafák alá. Apám ezt nem ellenezte. Valószínűleg kedvelte az efféle életvitelt. Ám különösebb lelkesedést nemigen véltem felfedezni arcán a nagy családi lakomák alkalmával. Hahotázni és sírni csak erősen ittas állapotban szokott. És sohasem hallottam apámtól azt a szót, hogy „boldogság”. Vajon boldog volt-e? Nem tudom. Anyácskám ezzel szemben feltétlenül boldog volt. Emberszeretetének és alkotókedvének fénye belengte a házat, ott vibrált fölöttünk. Igaz, gyakorta mondogatta, hogy „az a boldogság, ha az ember ki sem látszik a gondokból, s nincs ideje gondolkodni”. Ebben az emberi kaptárban egészségben, boldogságban fejlődtem. Akárcsak anyácskám, különösebben én sem gondolkodtam, amelyekor valamelyik júliusi napon déltájban leugrottam az erdőkerülő poros kétkerekű kocsijáról, s a „Barcarola” hangjaira átszáguldottam a hűvös szobák hosszú során, kezemben a távoli réteken gyűjtött, fűszálakkal összekötött szamócacsokorral, hogy átnyújtsam a muzsikáló Nasztyenkának, közben a púpjára egy csigát vagy egy bogarat téve, ami sikolyt, bögrében maradt tejjel történő lelocsolásomat, az „Évszakok” folyóiratszámaival való ütlegelésemet vonta maga után, majd ezt követően kibékülést, s a naptól átforrósodott ablakpárkányon a bogyók közös eszegetését. Csak egy furcsaság töltött el engem riadalommal, ám egyben vonzott is. Gyakran látogatott meg egy álom: hatalmas hegy lábánál láttam magam, az a hegy oly végtelenül magas volt, hogy belezsibbadt a lábam. A hegy borzasztó nagy volt. Olyan nagy, hogy ázni kezdtem, kenyérként morzsálódtam. A csúcsa beleveszett a kék égbe. A csúcsa nagyon magasba nyúlt. Olyan magasba, hogy egész testem meghajlott és szétomlott, akár a zsömle a tejben. És semmihez sem tudtam kezdeni azzal a heggyel. Ott tornyosult. És várta, mikor nézek a csúcsára. Ez volt minden, amit tőlem akart. Én pedig sehogyan sem tudtam felvetni a fejem. Hogyan is tehettem volna, ha egyszer meghajlottam és szétmállottam. De a hegy nagyon akarta, hogy ránézzek. Felfogtam, ha nem nézek rá, akkor teljesen szétmállok. És mindörökre ázott kenyérpéppé változom. Kezemmel megfogtam a fejemet, és elkezdtem felemelni. És néztem, néztem, néztem a hegyet. De csak nem láttam, nem láttam, nem láttam a csúcsát. Azért, mert nagyon magasan volt, magasan, magasan. És rémesen távolodott, futott előlem. Összeszorított fogakkal zokogtam, fuldokoltam. És folyton csak emeltem, emeltem, emeltem azt a nehéz fejemet. Egyszercsak a hátam eltörött, ázott darabokra hullottam, és alázuhantam. És láttam a csúcsot. FÉNYT árasztott. Olyat, hogy elvesztem benne. És ez olyan borzasztó jó volt, hogy felébredtem. Másnap az álom minden részletére emlékeztem, és reggeli közben elmeséltem a hozzátartozóimnak. Csakhogy ez rájuk nem gyakorolt kellően nagy hatást. Apám a rá jellemző, kissé nyers közvetlenséggel megjegyezte, hogy „kevesebbet kellene képzelődni, több oxigént szívni”. Anyám viszont egyszerűen keresztet vetett rám éjszakára meghintett szenteltvízzel, és a párnám alá gyógyító Szent Panteleimon képét tette. Nővéreim semmi meglepőt nem találtak az álmomban. A bátyáim meg sem hallottak. A titokzatos hegy napközben néha hol itt, hol ott felbukkant, egyedül az én számomra – a tornác melletti hóbuckában, a nővérem tányérján levő, ék alakú tortaszeletben, a borókabokorban, amit a kertész piramis alakúra vágott, Nasztyenka metronómjában, egy kristálycukorkupacban apám gyárában, a párnám sarkában. Ám az igazi hegyek iránt ezzel együtt közömbös maradtam. A szép atlasz, amit Gyigyenko mutatott, és amelyik azt a címet viselte: „Les plus grands fleuves et montagnes du Monde”, nem vezetett rá semmiféle felismerésre – az én hegyem nem fordult elő a Csomolungma, a Jungfrau vagy az Ararát társaságában. Ezek mind közönséges hegyek voltak. Én viszont a Hegyet láttam az álmomban. Édeni gyermekkoromon apránként repedések keletkeztek. Azokon át is beszivárgott az orosz élet. Előbb a „háború”szó alakjában. Hatéves voltam, amelyekor ukrajnai birtokunk teraszán meghallottam. Az ebéddel soká vártunk apámra, aki egyre késett a gyárból, s anyácskánk parancsára már-már nekiláttunk a falatozásnak, amelyekor egyszeriben hintókerekek zörgése hallatszott, majd megjelent ő maga is, a szokásosnál kimértebb mozgással. Komoly volt, vészjóslóan ünnepélyes nankingszövet öltönyében, fehér kalapban, kezében újsággal. Az újságot az asztalra dobta: – Háború! Elővette zsebkendőjét megtörölte vele hosszú, erős nyakát: – Előbb az osztrák söpredék, azután a svábok. Fel akarják falni Szerbiát. Az asztalnál ülő férfiak felpattantak helyükről, körülvették apámat, nagy lármát csaptak. Nasztya és Arisa tanácstalanul nézett anyánkra. Ő ijedtnek látszott. Én pedig, miközben egy kiadós falat tojásos lepényt majszoltam, az újságra meredtem. Ott hevert mellettem, a málnaszörpös kancsó és a főtt sertéshúsos tál között. A nagy, fekete betűkkel szedett HÁBORÚ szót kétrét hajtották. Alatta látszott egy kisebb szó: SZERBIA meg még egy: zsarolás. Erről eszembe jutott a sarló, amivel az asszonyok az uradalom földjein a búzát és a hajdinát aratták. A svábokról a bogarak jutottak eszembe. Elképzeltem, hogy a svábbogarak tömegesen rávetik magukat a SARLÓ vasára, és az aratók legnagyobb rémületére felfalják. Összerezzentem, és az újságra köptem a félig megrágott falatot. Senki sem törődött velem. A férfiak visszafogottabb hangon locsogtak apám körül, aki szokása szerint túlságosan is egyenes derékkal állt, előreszegezte vaskos állkapcsát, és valamit fejtegetett az osztrák–magyar ultimátumról. Az asszonyok elcsendesedtek. Én a félig megrágott lepényfalatra néztem, ahogyan elhever a fekete HÁBORÚ szón. Nem tudom, miért, de egész életemre ez vált a háború jelképévé. Később a háború a mindennapok része lett. Reggelinél hangosan felolvasták a frontról érkező híreket. A tábornokok nevei családiasan hangzottak. Nekem valamiért Kuropatkin tábornok tetszett a legjobban. Úgy képzeltem el, mint Csernomor apót a Ruszlán és Ljudmilából. Tetszett még az „ellentámadás” kifejezés is. Átköltöztünk Vaszkelovóba, kijártunk a pályaudvarra katonákat búcsúztatni, anyám és a nővéreim fehérneműt varrtak a sebesülteknek. Gézt vágtak, vattából tamponokat készítettek meglátogatták a tábori kórházakat, s egyszer lefényképezték őket a cárné és több sebesült társaságában. Vaszilij apa tiltakozása és anya könnyei ellenére önkéntesnek jelentkezett. Nem sokkal a háború kitörése után megismerkedtem az emberiség másik két kitartó kísérőjével: az erőszakkal és a szerelemmel. Apa tavasszal elutazott Baszanciba, magával vitt engem és Nasztyát. Virágvasárnap a nagynénikkel és a társalkodónőkkel összesen három hintón elhajtottunk a templomba. Épületét apám újíttatta fel, fehérben és kékben pompázva ott állt a Baszancival szomszédos Kocsanovo falu szélén. A templomban mindig kellemesen éreztem magam, nagy nyugalom szállt meg. Tetszett, hogy mindenki keresztet vet meghajol és énekel. Volt benne valami titokzatos. Az istentisztelet alatt igyekeztem mindent pontosan úgy csinálni, mint a felnőttek. Amelyekor a pópa a barkás fűzfaágakat meghintette szenteltvízzel, és annak néhány cseppje az arcomra fröccsent, egyáltalán nem kuncogtam, hanem higgadtan tűrtem, mint a többiek. A vége felé viszont mindig eluntam magam, és nem értettem, miért kell olyan rettenetesen hosszan tartania a szertartásnak. Az istentisztelet után a tömeggel együtt kifelé tartottunk a templomból. Közvetlenül mögöttünk lökdösődés támadt, néhányan nagy hangon vitázni kezdtek. – Az ukrán hohol mindig tolakszik! – Néd a muszkáját, hogy lökölődik! Tavaszias volt az idő, sütött a nap, talpunk alatt a még megmaradt hó ropogott. Apa és a nénikéim pénzt adtak a koldusoknak, mi pedig Nasztyával felszálltunk a hintóba, és a templom előtti teret néztük. Tele volt emberekkel. Sokan már részegen tántorogtak. Itt is lökdösték egymást a falubeli ukránok és a gyáriak, akik apámnál dolgoztak. A gyár egy versztára feküdt a falutól, s rögtön a széles vízmosás mögött kezdődött a gyártelep, amelyet még a nagyapám építtetett a munkásoknak. A hoholok tökmagot ropogtattak, lármáztak, a gyáriak dohányoztak és nevetgéltek. Egyszercsak a tömegben felkiáltott valaki, pofon csattant, elgurult egy sapka, mozgolódás támadt, és a férfiak megiramodtak a vízmosás felé. Az asszonyok sikoltozva eredtek a nyomukba. A tér egy szemvillanás alatt kiürült, csak a koldusok maradtak meg a nyomorékok, két rendőr hatalmas karddal – no és a mi rokonaink. – Hát ezek hova szaladnak? – kérdeztem Nasztyától, aki négy évvel volt idősebb nálam. Nasztya, aki áldozati ostyát majszolt, tenyerével rácsapott a kocsis vattakabátba bújtatott hátára: – Mikola, hova szalad mindenki? A napbarnított képű, hosszú bajszú ukrán legény hátrafordult, vigyorgott: – Azok az ördögfattyak, kisasszon, pofonokat mennek osztogatni. – Kinek? – figyelt fel Nasztya – Hát egymásnak. – Miért? – Azt nem tom... Felálltunk a hintóban. A vízmosásban a férfiak két sorba rendeződtek – az egyikben a gyáriak, zömmel orosz jövevények, a másikban pedig helybéli ukrán falusiak. Az asszonyok, az aggastyánok és a gyerekek a vízmosás szélén álltak, onnan bámultak lefelé. Megint elröppent egy sapka, azzal kezdetét vette a verekedés. Az összecsapást asszonyok sikoltozása és biztatásnak szánt bekiabálások kísérték. Életemben először láttam, hogyan verik egymást emberek szántszándékkal. A mi családunkban az atyai tarkón legyintések, az anyai nyaklevesek és a sarokba állítások kivételével nem fordult elő büntetés. Apám gyakran kiabált anyámmal, volt, hogy egészen belelilult, ha a cselédek elvétettek valamit, az öklét rázta a gazdatiszt felé, de soha senkit nem vert meg. Megbabonázva néztem a verekedést, képtelen voltam felfogni, mi értelme annak, ami ott előttem történik. Azok a vízmosásban valami nagyon fontos dolgot vittek véghez. Nehézkesen csinálták. De nagyon igyekeztek. Annyira igyekeztek, hogy csaknem sírtak. Nyögtek, káromkodtak, kiáltoztak. Mintha valamit leadtak volna az öklükkel. Érdekesnek találtam és félelmetesnek. Remegni kezdtem. Nasztya észrevette ezt, átölelt. – Ne félj, Surácska. Hiszen ezek csak faragatlan tuskók. A papa azt mondja, ezek máshoz sem értenek, csak az iváshoz meg a verekedéshez. Megfogtam Nasztya kezét. Nasztya olyan érthetetlenül szemlélte a verekedést. Mintha megszűnt volna a nővérem lenni. Olyan távoli, olyan felnőtt lett. Én pedig egyedül maradtam. A verekedés folytatódott. Volt, aki a hóra zuhant, volt, akit a hajánál fogva húztak-vontak, valaki elsietett, miközben pirosakat köpött. Nasztya keze tűzforró volt, és idegen. Végre-valahára felharsant a rendőrsíp, az öregemberek és az asszonyok kiabálásban törtek ki. A verekedés véget ért. A résztvevők szitkozódva szétszéledtek – az ukrán hoholok Kocsanovóba, a gyáriak a telepre. Az én könyörületes anyácskám nem tudta megállni, hogy utánuk ne kiáltson: – Szégyentelenek! A pravoszlávok a németekkel harcolnak, ti meg ünnep idején egymást ütitek! Apám pengevékony ajka mosolyra húzódott: – Ugyan már, hadd szórakozzanak. Legalább lehiggadnak. Apám tartott a munkabeszüntetésektől, a sztrájkoktól, amelyek 1905-ben megrázták az orosz gyárakat. Mégis elégedett volt: a mozgósítás nem érintette a munkásait, mivel háborús időkben a cukor stratégiai terméknek számított. A háború tekintélyes haszonnalkecsegtette apámat. Anyám átült hozzánk, a kocsis megrántotta a gyeplőt, csettintett egyet, a hintó megindult. Elengedtem Nasztya kezét. Mellettünk ballagott két legény a gyárból, kigombolt zubbonyban. Az egyiknek a szeme alatt kék folt virított, de tekintete pajkosan csillogott. A másik legény a szétvert orrát tapogatta. Anyácskám méltatlankodva félrefordult. – Lássa, ifiúr, móresre tanítottuk az ukránjait! – a bevert szemű legény elővett valamit az egyik markából, felmutatta nekem, kacsintott, és nevetett. – Kivertem a bunyóban az egyik mocsok fogát! A barátja hirtelen előrehajolt, és kifújta az orrát. A havon piros csöppek tűntek fel. A legények boldogok voltak. Mindkettő valami láthatatlan ajándékhoz jutott. A verekedésben szerezték. Azzal mentek haza. Én meg egyre csak nem értettem, miféle ajándék lehet az. De Nasztya és a többi felnőtt értette. De nem mondták meg. Nekem általában sok mindent nem mondtak meg. A világ titkait saját magam fedeztem fel. Július végén átköltöztünk Vaszkelovóba. Délben, miután befejeztük kétórás foglalkozásunkat Madame Panaget-vel, ittam forralt tejet hamvas áfonyával, és nekivágtam a kertnek, hogy ebédig sétáljak benne. A fél évszázaddal korábbi elrendezésű kert egykori pompájának már csak a maradványait őrizte – előző tulajdonosa teljesen elhanyagolta. Szerettem papírhajókat úsztatni a tóban, felmászni a földig hajló fűzfára, vagy pedig a boróka mögé bújva tobozzal dobálni a Faun-szobor kopottas márványtestét. De aznap semmihez sem volt kedvem. Nasztya a házban zenélt, anya a dadussal lekvárt főzött be, apám Ilja és Ivan társaságában Viborgba ment valami gépet vásárolni, Arisa és Vaszilisza könyvvel a kezükben a sezlonon bóbiskoltak. olyongtam a kertben, betévedtem legsűrűbben benőtt sarkába, és egyszercsak megláttam a szobalányunkat, Marfusát. Átpréselte magát a kerítés két szétfeszített vasrúdja között, és eltűnt az erdőben, ami közvetlenül a kert mellett terült el. Sietős mozdulataiban volt valami, ami nem is emlékeztetett rá – mindig olyan pufók, olyan kimért, ráérős és mosolygós volt, barna szeme kissé ostobán kidülledt. Titkot szimatoltam a dologban, átmásztam a kerítésen, és óvatosan Marfusa nyomába eredtem. Takaros kék ruhája a fehér kötényével igencsak kirítt az elvadult erdő hátteréből. A lány szaporán haladt az ösvényen, nem nézett hátra. Követtem őt, nesztelenül lépkedve a tűlevelek szőnyegétől puha földön. Körös-körül sűrű fenyves. Félhomály uralkodott benne, nagyritkán madarak váltottak rikoltozása hangzott fel. Fél verszta után a fenyves véget ért: egy kisebb mocsár kezdődött itt. Előtte a tisztáson fenyőgallyakból összerótt három kunyhó állt. Apám minden tavasszal a barátaival süketfajdra vadászott itt, amelyek a mocsárban dürrögtek. Az egyik kunyhóból füttyentés hallatszott. Marfusa megtorpant. Elbújtam egy vastag fenyőtörzs mögé. Marfusa körülnézett, és bement a kunyhóba. – Már azt hittem, el se jössz – dörmögte egy férfihang, amelyből ráismertem fiatal inasunkra, Klimre. – Nemsokára leülnek ebédelni, az úrnő lekvárt főz be, jaj, Istenkém, nehogy hiányolni találjon engem… – hadarta Marfusa. – Ne izgulj, nem fog hiányolni… – mondta Klim, azzal elhallgattak. Közelebb lopakodtam a kunyhóhoz, hogy majd elkiáltom magam, és azzal jól megijesztem őket. A kunyhóhoz érve már éppen kitátottam a számat, de megdermedtem, amelyekor a száraz fenyőgallyak között megpillantottam Klimet és Marfusát. A kunyhóban zsákvásznat terítettek le a földre. Azok ketten rajta térdepeltek, és összeölelkezve egymás száját szopogatták. Sohasem láttam még, hogy emberek ilyesmit csináltak volna. Klim a kezével markolta Marfusa mellét, az meg nyögdécselt. Hosszan, nagyon hosszan művelték ezt. Marfusa karja ernyedten lógott. Az arca kipirult. Végül szétválasztották a szájukat, és a göndör, sovány Klim nekiállt kigombolni Marfusa ruháját. Ez már teljesen érthetetlen volt. Tudtam, hogy nőkről ruhát csakis orvos vehet le. – Várjál, leveszem a kötényt... – azzal levette gondosan, összehajtogatta szépen, és felakasztotta egy ágra. Klim kigombolta a lány ruháját, felfedte fiatal, telt melleit, amin apró mellbimbók voltak, és mohón csókolgatni kezdte, közben dünnyögött: – Szerelmem..., szerelmem... „Mi lelte? Gyermek lenne?” – gondoltam. Marfusa meg-megremegett, szaggatottan lélegzett: – Klimuska... kedvesem... tényleg szeretsz? Az dünnyögött még valamit, és tovább gombolgatta a susogó, kék ruhát. – Ne így... – a lány félretolta a fiú kezét, felemelte a ruhája alját. Alatta hosszú, fehér alsóing volt. Marfusa felemelte azt is. És én megpillantottam a csípőjét, ágyékának sötét háromszögét. Marfusa gyorsan hanyatt feküdt. – Istenkém, micsoda bűn... Klim, drágaságom. Klim leeresztette a nadrágját, rádőlt Marfusára, és nyugtalanul fészkelődött rajta. – Jaj, nem volna szabad ezt csinálni... Klimocskám... – Hallgass... – dörmögte Klim, egyre fészkelődve. Aztán gyorsabban kezdett mozogni, és morgott hozzá, mint egy állat. Marfusa pedig nyögött, fel-felsikoltott vagy azt dünnyögte: – Istenem, ez bűn... Istenkém... A testük remegett, arcukat elöntötte a vér. Belém hasított a felismerés, hogy ők most valami nagyon szégyenletes és titkos dolgot művelnek, amiért meg fogják őket büntetni. Ráadásul nagyon nehéz dolguk volt, alighanem fájt is nekik. De ők nagyon-nagyon akarták ezt csinálni. Klim nem sokkal később krákogott, ahogyan a férfiak szoktak, amelyekor fejszével fát hasogatnak – majd megdermedt. Mintha elaludt volna Marfusán fekve, mint egy dunyhán. A lány pedig halkan sóhajtozott, és simogatta a fiú göndör fejét. Az végül mocorogni kezdett, felemelkedett, ingujjával megtörölte a száját. – Úristen... és ha gyerek lesz belőle? – emelte fel a fejét Marfusa. Klim úgy nézett rá, mint aki először látja. – Este is eljössz? – kérdezte rekedt hangon. – Istenem, azt hiszed, elengednek? – a lány gombolkozni kezdett. – Gyere, mihelyt besötétedik... – Klim megszívta az orrát. – Klimocska, szívem, mi lesz most? – hirtelen a fiúhoz simult. – Semmi se lesz – dörmögte az. – Jaj, szaladok már – dünnyögte a lány. – Eredjél, én majd később megyek – Klim komoran harapdált egy vesszőt. – Hátul nem lett nedves a ruha alja? – Á, nem... Hátrálni kezdtem a kunyhó mellől, majd sarkon fordultam, és a ház felé futottam.– Á, nem...A kunyhóban látottak ugyanúgy felkavartak, mint a verekedés a vízmosásban. Egész kicsiny lényemmel átéreztem, hogy ez is, az is nagyon fontos az embereknek. Máskülönben nem csinálnák olyan szenvedéllyel, akkora erővel.– Á, nem...A gyerekek születéséről hamarosan mindent megtudtam Ványa bátyámtól. Minekutána a jelenet a kunyhóban újabb dimenzióval gyarapodott: megértettem, hogy a gyerek a titkos nyöszörgéstől születik, amit gondosan rejtegetnek mindenki elől. Ványa elmondta, hogy gyerekeket csak éjszaka csinálnak. Hallgatóztam éjszakánként. És egyszer, amelyekor szüleim hálója mellett mentem el meghallottam ugyanazokat a nyögéseket és a nyöszörgést. Visszafeküdtem az ágyamba, és azon gondolkodtam: miféle fura foglalatosság gyereket csinálni. Egyvalami érthetetlen maradt: miért titkolják.” Gondolat Világirodalmi Sorozat Gondolat Kiadó, 2007 Beszélj a szíveddel!” A jégkalapács végzi a dolgát. Felébreszti és szóra bírja a kiválasztottak szívét. Anyaga a Tunguz meteor nyomába eredő expedíció kitartásának köszönhetően, a vállalkozást elhagyó főhős látomásai és hányattatásai nyomán lesz hozzáférhető. A Magyarországon is nagy sikert aratott A jég című regény szerzője, Vlagyimir Szorokin a posztmodern orosz irodalom világszerte legismertebb és sokat vitatott alakja. E regényében tovább szövi a Fény Testvériségének mondáját. A Bro útja, bár másodikként íródott, A jég történetének előzményeit mondja el. A főhős a klasszikus családregények elbeszélő modorában járja be a 20. század első felének Oroszországát, majd az űrbéli anyag érintésére szíve felébred, s ő fokozatosan átalakul. Átváltozása nyomán újonnan szerzett társaival együtt apránként elszakad a föld lakóitól, az emberektől. Az emberek világát kívülről látja, célirányosan ténykedő robotokként észleli. Ugyanakkor kitartóan kutatja közöttük a Testvériség tagjait, hogy rátaláljon a Nagy Kör megalkotásához, azaz a világharmónia megteremtéséhez szükséges huszonháromezer kiválasztottra, akik a szív hangján szólnak egymáshoz. Szorokin :Bro útja Gondolat Kiadó Vlagyimir Szorokint (1955) oroszországi bírálói a mai orosz irodalom „legradikálisabb extremistájának” tartják, amire megvan minden alapjuk. Szorokin igazi botrányhős – a Kékháj című regénye kapcsán 2002-ben például pornográfia terjesztésével vádolták meg a bíróságon; majdnem mindegyik regénye hazájában ellentétes indulatok és vélemények tömkelegét hívta elő, melyeket a média még inkább gerjesztett. Ugyanakkor külföldön egyike a legismertebb és legtöbbet fordított mai orosz íróknak. Szorokin túlzásai ellenére tehetséges író: zseniális történetmesélő, sajátos nyelvet alkotott, remekül parodizálja a különféle stílusokat, s elsőként alkalmazta termékenyen a nyugati tömegirodalom kliséit az orosz irodalomban. Műveiben jól megfér egymással a szürrealista jellegű, látomásos szüzsé és az akciófilmek brutalitása, a groteszk, szadista „terror-ábécé” és az ideologikus nyelv regresszív mechanizmusának feltárása. Az persze ízlés kérdése, hogy az olvasó mennyire tudja elviselni azokat a brutális jeleneteket, melyektől hemzsegnek Szorokin regényei, illetve mennyire tartja öncélúnak az erőszak ennyire nyers ábrázolását. A jég című regényét Szorokin 2002-ben írta, amely az évek folyamán trilógiává szélesült: 2004-ben jelent meg a második rész, a Bro útja, 2005-ben pedig a 23 000. A Bro útja voltaképpen A jég előtörténete, a 23 000 (a Jég-testvériség ennyi tagot számlál) pedig egy elnyújtott epilógus, amelyben megvalósul az Apokalipszis, a Föld elpusztul, és beköszönt a Fény birodalma. A jégben Szorokin a klasszikus orosz irodalom szeretet-mítoszát dekonstruálja, megütköztetve azt az orosz gondolkodásban szintén jelentős szerepet játszó gnosztikus jellegű eszme-töredékekkel. A regényben megjelenített „világméretű összeesküvés” – szintén ismert orosz köznapi mitologéma – a Fény testvériségének megteremtésére irányul, melynek végső célja, hogy a kék szemű és szőke hajú kiválasztottak újrateremtsék az eredendő harmóniát. A jég nem más, mint egy ideális kozmikus anyag, melyet az Ősi Fény hozott létre. A Szibériában lezuhant tunguz meteorit tartalmazza, amely jégtömbbe fagyott. Az innen kibányászott jégből készített kalapács mellkasra mért ütése segítségével fel lehet ébreszteni az emberi szívet, a kiválasztottak szívét, amely „beszélni kezd”. A jég története napjaink Moszkvájában kezdődik, ahol a jégkalapácsos testvérek sorra gyilkolják az embereket mindaddig – hisz az ütésektől nem mindenkinek szólal meg a szíve –, amíg meg nem találják a „beszélő szívvel” rendelkező szekta-tagokat. A regény a posztszovjet „jövő” felidézésével végződik, ahol a YÉG nevezetű gyógyító komplexum a reklám és a marketing révén már a többséget boldogítja. Közben a mű második és harmadik részében visszatérünk a múltba, a II. világháború idején a német koncentrációs táborokba, valamint a háború utáni, sztálinista Szovjetunióba. Itt is javában zajlik „az emberi faj átrostálása” a jégkalapáccsal, a Fény testvérisége nevében, a „beszélő szívek keresése”. A Bro útja A jégben már szereplő egyik „testvérnek” az életútját beszéli el. Az előző regény előtörténete annyiban, amennyiben részletesen leírja a tunguz meteorit megtalálását. A történet 1908-ban, Bro születésével kezdődik, és a II. világháborút követő években, Bro halálával ér véget. Szorokin ebben a regényében is két műfaj elemeit vegyíti: a hagyományos családregény elbeszélő modorát és a szovjet tudományos fantasztikus regények kliséit. Bro, alias Dmitrij Sznyegirjov egy dúsgazdag orosz cukorgyáros fiaként látta meg a napvilágot, s ennek megfelelően gondos nevelésben részesült. Az 1917-es orosz forradalom következtében elvesztette a szüleit, földönfutóvá vált, majd végül Péterváron egy teljesen elszegényedett nagynénje fogadta be. Egyetemre jár, ahol megismerkedik egy Mása nevű lánnyal, aki a tunguz meteorit felkutatására induló expedícióról beszél neki. Kiderül, hogy Sznyegirjov pont azon a napon született, mikor a meteorit becsapódott Szibériában. Végül ő is a meteorit-expedíció tagja lesz, s 1921-ben elindul velük a helyszínre. A regényben a hős jósló álmai már megsejtetik, hogy egyike lesz a kiválasztottaknak. A meteorittal való „találkozás” után a „szíve dalolni kezd”, önkívületbe esik, majd felgyújtja az expedíció táborát, és magányosan barangolni kezd a tajgában. Ettől a jelenettől kezdve alapvetően megváltozik az elbeszélés menete. A meteorit jegével való ütközés után végképp felébred Sznyegirjov szíve, kimondja új nevét, a Bro nevet, s életét ezután egyedül testvérei keresése tölti be. A hős szinte állandó extázisban van, múltja már nem létezik számára, sajátos, látomásos világban él, annak ellenére, hogy közege a nagyon is reális szovjet történelem. Megtalálja nőtestvérét, Fert, akivel a cselekmény menetében a tunguz meteorit jegéből készült kalapáccsal egyre több fivért és nővért ébresztenek fel A fivérek és nővérek sorában többen vannak, akik tagjai a szovjet titkosrendőrségnek, az OGPU-nak. Tehát a testvériség beépült a hatalomba, s így nyugodtan, a sztálini terror közepette is folytathatta az „igazak” keresését. Bro az embereket húsrobotoknak tartja, és mélyen megveti: „Mellettem egyre csak vonultak, vonultak a húsrobotok. Mindegyik személyes élettörténetének raját hordozta. A raj búgott és gomolygott. Én ezek között a gomolygó zónák között haladtam. Ezek energetikai lyukak voltak. Energetikájuk ellenséges volt a szívemben honoló Fény energiájával.” Az az érzésem, hogy Szorokin regényének valahol itt ragadható meg a gyenge pontja. A hős monológjában, a történelmi események sűrűsödésével párhuzamosan egyre inkább klisékben, leegyszerűsített, gyermekien naiv metaforákban fogalmazza meg gondolatait. Például, mikor a II. világháborút, mint a Jég és a Rend országainak összecsapását írja le, repülők helyett „vasgépekről” beszél, melyek „nagyméretű vastojásokat dobáltak a húsrobotok városaira”. A testvérek keresése a háború alatt is folyik, sőt már nemcsak a Szovjetunióra korlátozódik, hanem a náci Németországra is. A szekta nem adja fel a reményt, meg akarják találni mind a 23 000 testvért. Bro végül megtalálja utódját, aki hozzá hasonlóan azonnal felismeri a beszélő szívet, így nyugodtan hal meg. Szorokin, orosz kritikusai szerint, Jég-trilógiájával, elérkezett munkássága „posztin-tellektualista” szakaszába, mikor a történelmet megfosztja mind valódi, mind jelképes jelentőségétől, s a reá való intellektuális reflexiót eleve értelmetlennek tartja. A Bro útjában is felfedezhető szubkulturális, szekta-nézőpont egy „új barbárság” rémét vetíti előre. Legújabb regényében, Az opricsnyik egy napjá-ban (2006) már az antiutópia műfaji keretei között a Rettegett Iván-féle magánhadsereg, az opricsnyina újraéledéséről számol be a 21. századi, „birodalmi” Oroszországban. Vlagyimir Szorokin könyveinek sztorija egy mai, világmegváltó szekta mindennapjait és kialakulását írja le, cirka 100 évet átfogva a XX. század elejétől. A történetről röviden mégis annyit, hogy a könyvben a szekta (vagyis a Jég testvérisége) alapítójának életét követjük végig. Mivel pedig a főhős 1908-ban született, 10 pontos korképet kapunk a két világháború közti Szovjetunióról, kisebb mértékben pedig Németországról és a háborúról. Érdekes vonal a testvériség terjeszkedésének, beépülésének kifejtése a két ország vezetésébe, itt túlságosan is egyértelmű a szcivel való párhuzam. "Egyszeriben borzasztó kellemesen éreztem magam. Olyan kellemesen, olyan jól, ahogyan csak gyerekkorában érezheti magát az ember" Ami pedig - mégis a legjobb: a szekta kultikus tárgyát, a tunguz meteort felkutató expedíció hosszú leírása, amiből félelmetes pszichedelikus kalandfilmet (létezik ez a kategória?) lehetne forgatni. A Leningrádból induló, és Szibéria isten háta mögötti mocsarába elérő utazást, majd az itt "felébredő" főszereplő átváltozását, bolyongását nagyon megrajzolta Szorokin, a holdsütötte fagyos tajga hihetetlenül plasztikus. Szorokin itt nem spórol, fejezeteken keresztül megy bele egyszer Bro lelkivilágába, más részről a környezet részletes ábrázolásába, tényleg nagyon erős ez az 50-60 oldal. A jég címû regény szerzõje, Vlagyimir Szorokin e regényében tovább szövi a Fény Testvériségének mondáját. A Bro útja, bár másodikként íródott, A jég történetének elõzményeit mondja el. A fõhõs a klasszikus családregények elbeszélõ modorában járja be a 20. század elsõ felének Oroszországát, majd az ûrbéli anyag érintésére szíve felébred, s õ fokozatosan átalakul. Átváltozása nyomán újonnan szerzett társaival együtt lassanként elszakad a föld lakóitól, az emberektõl. Az emberek világát kívülrõl látja, célirányosan ténykedõ robotokként észleli. Ugyanakkor kitartóan kutatja közöttük a Testvériség tagjait, hogy rátaláljon a Nagy Kör megalkotásához, azaz a világharmónia megteremtéséhez szükséges huszonháromezer kiválasztottra, akik a szív hangján szólnak egymáshoz. Vlagyimir Szorokin: Bro útja Ford.: Holka László Gondolat Kiadó, 2007 312 oldal 2480 Ft gondolatkiado.blog.hu Szőke Katalin Összeállította Kerekes Tamás

Sarah Tayler csakugyan mindenhol volt, sehol és bárhol lehetett a nap folyamán. Valamennyi néger eredetet bizonyosan hordozott a génjeiben. Gyönyörű szeme és szája emlékeztetett Halle Berryére, a bőrszíne is hasonló volt, de a szüleitől nem nyúlánk párductestet, hanem alacsony és majdnem tömzsi, de formás alakot örökölt hozzá. Rendkívül energikus leányzó volt, csak úgy kavargott körülötte a levegő. Állandóan rohant, intézkedett, mindenütt ott volt, mindig beszélgetett valakivel. A mai napon Réka már kétszer beszélt vele pár percet, ezalatt kiderült, hogy Sarah is angol szakos, tehát az előadásokon is találkozni fognak, azután útbaigazította Rékát, hogy megtalálja a tanárokat, akiket keresett. Éppen közeledett. - Réka, nem akarsz részt venni a sakkversenyünkön? - Sakkverseny lesz? Ó, dehogynem. Nálad kell jelentkezni? - Aha. A nevezési díjakból befolyt összeget az egyetemi újság támogatására fordítjuk. - Mennyi a nevezési díj? - Ó, csak húsz dollár. - Ó… csak húsz? Mindenkinek? - Hát, ha valaki megteheti, adhat többet is – Sarah belemarkolt Réka karjába. – Juj, ott van Patrick! Gyere, elkapjuk! - Ki az? - Ő a fő szponzorunk, Patrick Wheeler. Tavaly is egy ezrest adott nevezési díjba. Egyébként az idén csoporttársunk. Programozó matematikus, és senki sem tudja, minek vett fel az idén két félév angol nyelvészetet – beszéd közben Réka karjába kapaszkodva végigloholt az aulán egy szőke, hosszú hajú fiú nyomában. Réka már rájött, hogy nagyon kell figyelnie Sarah-ra, mert pillanatok alatt igen nagy mennyiségű fontos információt le tud adni. – Amúgy nagyon jó sakkozó, FIDE-mester, de ha érdekelné a sakk, már rég nemzetközi mester is lehetne. De alig versenyez. Ja, és vigyázz vele, nagy hóhányó. Patrick! Patrick! – kiáltotta. A fiú megfordult. Nyugodtan nézte a feléje talpaló lányokat. - Patrick, sakkverseny lesz, ugye beszállsz? – lihegte Sarah valami furcsán alázatos modort felvéve. A fiú egy fölényes, pimasz pillantással felbecsülte, levetkőztette a megrökönyödött Rékát, lekicsinylő ajkbiggyesztésén tisztán látszott, hogy eldöntötte magában: ez nem ér meg még egy pillantást, aztán attól fogva levegőnek nézte. Fúj, micsoda öntelt, beképzelt hímsoviniszta majom, gondolta a lány, és olyannyira beleélte magát az ellenszenvbe, hogy kirázta a hideg. Pedig a srác nem nézett ki rosszul. Sőt. Réka most már csakazértis végigmérte, kielemezte magának. Vonzotta és taszította a fiú, méghozzá egyforma erősen. Meglehetősen magas volt, kellemesen arányos testalkattal. Túl karcsú volt ahhoz, hogy felsőtestének izmait bodyteremben formálta volna ki, úgy látszott, természetes körülmények között tett szert rájuk. Tartás volt büszke gerincében. Vállig érő sötétszőke haját hátragumizva viselte, a halántékától egy-egy világosabb csík indult, valószínűleg melírozás. Semmi fülbevaló, semmi piercing, semmi tetoválás. Szürke szemének szenvtelen pillantása ezt üzente: én parancsoláshoz szoktam, te pedig engedelmeskedj. Valami különleges miliő lebegett, rezgett körülötte: egy veszélyes ragadozó egykedvű, mégis éber nyugalma, amely bármelyik pillanatban átválthat vad, villámgyors támadásba. Réka kitűnően el tudta róla képzelni, és nagyon nem szeretett volna a közelben lenni, amikor a fegyelmezett higgadtság darabokra törik, és a törmelék közül kirobban a fenevad. Mutatós darab, gondolta Réka, míg megbűvölten legeltette rajta a szemét. Túlságosan is az. De azért még nem kéne annyira fenn hordania az orrát, hogy beleessen az eső. A fiú közönyösen szólt Sarah-hoz. - Nem hiszem, hogy van kedvem hozzá. - Legyen már, légyszi. Úgyis megnyered. - Pont azért. Nem képvisel minőséget a versenyed. Ez nem az én szintem. Nem agytorna, csak pocsolyában tapicskolás. - Ó, Patrick, ha te nem jössz, nem jön el senki – rimánkodott Sarah. – Tudod, hogy te vagy a húzónév. - Nem igazán vonz a húzónevem. - De most beszereztem egypár valódi sakkozót is. Persze nem olyan erősek, mint te, de komolyabb színvonal lesz, mint tavaly. Igaz, hogy csak rapid verseny, egyórás, de rendesen, órával, játszmaírással játszunk – Sarah annyira könyörgött, hogy szinte meghajolt a fiú előtt. Az megelégelte a nyafogást, kissé mintha émelygett is volna tőle. - Na jól van, úgysem voltam az idén versenyen. Kaptok egy százast, és túl vagytok fizetve. - Százast? – nyúlt meg Sarah arca. - És gondolkozzatok el rajta, megéri-e nektek olyan cikket megjelentetni az újságban, mint ami májusban megjelent. - Ó, Patrick, ha tudtam volna, megakadályoztam volna, de pont beteg… - Nemigen érdekel – közölte hidegen a srác. – Minél többet gondolkozom rajta, annál inkább sokallom még a százast is. Jobb nektek, ha nem forszírozod. - Ó, jó lesz a százas, köszike, Patrick! – Sarah megragadta Rékát és gyorsan elhúzta onnan. - Ahogy fütyül, úgy táncoltok? – kérdezte Réka. – Ennyire a markában tart benneteket? - Hát, én megértem, azt csinál a pénzével, amit akar. Igaza van, nem kötelező neki olyan újságot támogatni, amiben tavaly tényleg megjelent róla egy kellemetlen cikk. És tényleg beteg lettem, és a megjelenés előtti napon kihúztak egy másik cikket, és betették ezt helyette. De tudom is, hogy ki volt, és most megyek, és kitépem a haját, mert kilencszáz dollárt buktunk az ő bosszúvágya miatt. Az idióta liba, elriasztotta tőlünk a legjobb szponzorunkat. Azt hittem, Patrick észre sem vette a cikket, mert akkor nem reagált rá. De hát olyan nincs, hogy ő ne vegyen észre valamit. És érdekes: mégis ad egy százast. Én a helyében még ennyit sem adnék. De lehet, hogy félig-meddig hízelgőnek találta. - Mi volt a cikkben? - Egy interjúnak álcázott vitriolos karcolat az egyetemi Casanováról. Név nélkül persze, de sajnos volt hozzá egy jól felismerhető karikatúra is, amelyiken ő áll a központban, domborodó nadrággal, az ajtaja előtt egymást ölik a lányok, hogy bejuthassanak, míg az elhasználtak keze-lába a kukából lóg ki. - Hoppá. Így bánik a lányokkal? - Majd egyszer mesélek – mondta egy fancsali mosollyal Sarah. * Sarah a hétvégére szervezte a sakkversenyt, igencsak sűrű programmal: szombaton négy forduló, vasárnap három. Reggel kilenckor indulnak az órák, az egy-egy óra gondolkodási idő leteltével egy óra szünet. Rékának az első nap nagyon ment a játék. Az első forduló előtt még a versenybírónak is segített a számítógépnél, mert jól ismerte a párosítóprogramot, a bíró viszont úgy tűnt, kevésbé, és nehézségei támadtak a játékosok beírásával kapcsolatban. Kilenc FIDE értékszámmal rendelkező, Sarah megfogalmazása szerint valódi sakkozó szerepelt a listán, összesen 52-en jöttek össze. Sarah nagyon lelkes és boldog volt, ilyen nagy létszámú versenyt még sohasem szervezett. A rangsorban Patrick Wheeler volt az első, utána egy Terence Hunt nevű fizikushallgató 2125-ös Élővel, aztán Harold West, jogász, 2090-nel, Réka a negyedik, és még öt, kevesebb Élővel rendelkező játékos; a többiek bejegyzetlenek és esélytelenek. Réka könnyedén és gyorsan megverte az első három fordulóban a nagyobb sorszámú, vagyis gyengébb ellenfeleit, míg végre egy csemegét kapott, akinek a játszmáit már figyelte parti közben, és fente rá a fogát: Terence Huntot. Terence nagyon aktív támadó játékot játszott, de Réka látta, hogy az erőszakosan nyomuló roham közben helyenként elkövetett egy-egy hibát, amit felkészületlen ellenfele vagy nem tudott kihasználni, vagy észre sem vett. Réka viszont azonnal lecsapott rá, és becsempészte a huszárját a nyitva hagyott királyszárnyra, hátulról megtámogatva a futóval és a vezérrel. Terence nem akart hinni a szemének, hogy mattot fog kapni, nem adta fel, amíg Réka iskolapéldaszerűen be nem mutatta neki, hogy be tudja szorítani a királyát. Négy forduló után, az első versenynap végén négyüknek volt négy pontjuk: Patricknek, Haroldnak, Rékának és egy 1807-es Élővel bíró fiúnak. Este Réka megvárta az ötödik forduló párosítását, és megtudta, hogy másnap Patrickkel kezd. Előre dörzsölte a kezét. Persze a háromszáz Élő túl nagy különbség, gyakorlatilag nincs esélye a győzelemre, de talán, ha Patrick egy pillanatig nem figyel oda, egy döntetlent ki tud hozni. Réka erőssége abban állt, hogy szépen kirakta a megnyitást, jól megerősítette a védelmi vonalát, aztán várt, míg az ellenfele hibázott, ekkor támadott: bekerítette és lesöpörte. Reggel Réka megvárta, míg a mester úr leül a táblához. Várt, míg megírta a játszmalap fejlécét, és a sakkozók babonáját követve végigigazgatta a figurákat. Ekkor lépett oda. Leült és a kezét nyújtotta a felnéző fiúnak, aki személytelenül, hűvösen kezet fogott vele és bemutatkozott. - Patrick Wheeler – és megállt a szeme a lányon. - Réka Véler – mondta a lány, vidámsággal a szemében. Patrick szemöldöke megemelkedett. - Ezt így kell kimondani? - Mhm – bólintott. - Nincs esélyed ellenem – közölte Patrick, és már lenézően mosolygott. – Figyeltelek tegnap, elég szép pozíciós játékot játszol, de nyugodt lehetsz, hogy én nem fogok védelmi hibát elkövetni, mint Hunt. Réka az egyenesen rátekintő, gúnyosan mosolygó szempárt kutatta. Vajon miért tartotta szükségesnek ezt közölni? A sakkozók nem szoktak ilyesmit mondani az ellenfélnek, inkább a táblán szeretnek bizonyítani. Ráérzett a válaszra: Patricknek ő nem tetszik, mint nő, tehát nem akarja megszerezni magának szexpartnerként, ellenben valamiért fontosnak tartja, hogy kinyilatkoztatott erőfölényével megfélemlítse. Pszichikai hadviselés. Jól van, ha harc, legyen harc. Élvezettel emelte fel az elévetett kesztyűt. Tud ő a táblán kívül is küzdeni, és ráadásul ez a fajta mérkőzés neki hazai pálya. Patrick Wheeler még nincs vele tisztában, kivel húzott ujjat. Nos, mindjárt megtudja. Kedvesen rámosolygott a fiúra. - Nem tudod te azt előre, hogy én hol fogok rést találni a védelmeden, amin beférkőzhetek és felmorzsolom a belső ellenállásodat – a mondat közben eleinte kedveskedő pillantása és hangja egyre keményebbé vált, míg végül már ridegen, kérlelhetetlenül tekintett szembe a fiúval, aki előbb kissé meghökkenve felhúzta a szemöldökét, majd közelebb hajolt, gyilkos élvezettel ejtve ki a kíméletlen szavakat: - Mindegy, melyik oldalra sáncolsz. Kilátásod sincs még a döntetlenre sem. Réka meglepetést tettetve ismét kedvesen elmosolyodott. - Ja, te a sakkról beszéltél? Patrick hátrahúzódott, a szeme összeszűkült, és lehet, hogy még akart mondani valamit, de a bíró kiáltása megakadályozta: - Kezdődik az ötödik forduló! Megkérem a sötéteket, indítsák el az órákat! Egy-null ide, gondolta Réka diadalmasan, és egy határozott mozdulattal lenyomta az órát. És ha megint erős fiú akarsz lenni, kaphatsz a másik szemed alá is, tette hozzá, még mindig magában. Kitűnően szórakozott, és nagyon élvezte a győzelmét. Réka várakozása szerint Patrick vezércsellel indított. Réka a Grünfeld-védelemmel válaszolt, óvatosan, minden lépését meggondolva. Pár perc alatt mélyen belemerült a koncentrálásba. Patrick a tegnapi napon a sakkozók szokása szerint, ha éppen nem ő volt lépésen, gyakran felállt, sétálgatott, nézte a többiek partiját. Most csak ült Rékával szemben, hátradőlve, a széken elnyúlva, a keze a zsebében, és sötét tekintettel figyelte játékostársát. Nem volt hozzászokva, hogy valaki vissza merjen szólni neki: ha ő valakit lenézett, az felnézett rá, ha nem is mindig tisztelettel. Réka szavai előbb dühöt, aztán értetlenséget váltottak ki belőle. Nem tudott mihez kezdeni ezzel a lánnyal, aki kemény ellenfélnek bizonyult, nemcsak a sakktáblán, és közben az ő ízlése szerint túl kövér, szexre alkalmatlan, ennek folytán mindenfajta kapcsolatteremtésre alkalmatlan: vagyis érdektelen, semmibe vehető tárgy volt. És íme, a tárgy szembeszállt vele. Réka nagyon sokáig nagyon jól állt Patrickkel szemben. De sok gondolkodási időt elhasznált. Patrick rögtön az elején elkezdett ellenállhatatlanul nyomulni. Réka gondosan kiépítette ugyan a védelmi rendszerét, Patrick a tizennyolcadik lépésben mégis bekerítette és lecsapta Réka egyik huszárját. Válaszul Réka csak egy gyalogot tudott túszul ejteni. De még nem volt veszve a parti. Réka meggondoltan, bebiztosítottan támadta Patrick vezérszárnyát, de sajnos Patrick meg az ő királyszárnyát. Amikor Rékának már csak három perc ideje maradt, Patricknek még mindig volt huszonöt perce. Nem szólhatott senki egy szót sem, mert előírásosan betartotta a szabályt: mindig beírta az utolsó lépést. Mégis aljasul rájátszott Réka időzavarára, csak egy-két plusz másodpercet hagyva a lánynak gondolkodásra, amíg írt, aztán azonnal, higgadtan, gonoszul és célratörően lépett. Egy precízen kidolgozott, komplikált és lehengerlő kombinációval a sarokba szorította Rékát, aki nagyon élvezte volna a játszma szépségét, ha nem éppen ő a vesztésre álló fél, de kipirult arccal, már védekezésre kényszerítve, még mindig ellenállt. Aztán azon a ponton, amikor a világos bástya a vezérrel együtt szétrombolta a védelmét, még egy egész percet gondolkodott, de semmi esélyt nem látott a döntetlenre sem. Jól van, gondolta józanul, tudtam, hogy jobb vagy nálam, legalábbis ebben az egyben. Felnézett és nyugodtan nyújtotta a kezét. Patrick hűvösen elfogadta a megadást. Ekkor esett le Réka órájának zászlója. A tömeg, akik összegyűltek körülöttük az izgalmas partit figyelve, zajosan oszladozni kezdett. A bíró lecsittegte őket. http://www.ararauch.hu/modules.php?name=topics&file=olvas&cikk=regeny-47... Lenyomat, amit egymáson hagytak, megjelölte őket, mint egy pecsét, mélyen, kitörölhetetlenül bevésődött határtalan tudatalattijukba, amely azonnal felismerte a jelet, hiszen nem először találkoztak az évezredek folyamán; majd működésbe lépett, elindított egy folyamatot, egy fokozatos változást, amely idővel, lassan, nagyon lassan útnak indult, mozgásba lendült, felgyorsult, majd feltartóztathatatlanul, elemi erővel száguldani kezdett, mint a forgószél, és átalakította mindkettőjük életét.

A magyar nyelv szótárát, népszerű nevén a Czuczor–Fogarasi szótárt már megjelenésekor többen támadták, majd hosszú időn át méltatlanul elhallgatták, napjainkban viszont sokan mindenre pontos feleletet adó bibliának tekintik. Az igazság középen van: a Czuczor–Fogarasi szótárhoz összegyűjtött nagy mennyiségű nyelvi adat, valamint a két szótárszerkesztő nyelvszemlélete ma is megtermékenyítőleg hathat nyelvünk vizsgálatára és ezen belül szókincsünk történetének feltárására. Sosem szabad elfelednünk azonban a kötetek forgatásakor, hogy minden tudomány, így a nyelvtudomány is sokat lépett előre módszereiben, technikájában a szótár megjelenése óta eltelt mintegy százötven év alatt. Feladatunk tehát, hogy a Czuczor–Fogarasi szótárban közreadott nyelvi adatsorokat, szóelemzéseket, szóeredeztetéseket a nyelvészet modern módszereivel újravizsgáljuk, a szótár állításait napjaink nyelvészeti kutatásainak eredményeivel ütköztessük, hogy közelebb kerüljünk szókincsünk egyes elemeinek, szavainknak gyakran ködbe vesző történetéhez. Az eredeti mű hat kötetéből azokat a részeket adjuk közre, amelyek szavak, szóelemek, szógyökök történetével, eredeztetésével foglalkoznak. Az érdeklődők most egyetlen kötetben találják meg a Czuczor–Fogarasi szótárnak azokat a részeit, amelyek napjaink új szótörténeti vizsgálataihoz szükségesek lehetnek. Kívánjuk, hogy szótárunk lapozgatása gondolatébresztőleg hasson, sikeres búvárkodás alapjául szolgáljon, valamint hasznos kiindulása legyen új nyelvészeti kutatásoknak. VÁSÁRLÁSI LEHETŐSÉGEK 1. A kiadványt személyesen 30% kedvezménnyel 7.990 Ft helyett 5.590 Ft-ért vásárolhatja meg a TINTA Könyvkiadó szerkesztőségében. A TINTA Könyvkiadó szerkesztősége hétfőtől péntekig 9 órától 17 óráig tart nyitva. A szerkesztőség címe: 1116 Budapest, Kondorosi út 17. Könnyen megközelíthető a fekete 7-es busszal. Szálljon le a Nyírbátor utcai buszmegállónál, induljon el visszafelé, aztán forduljon jobbra. A szerkesztőség az első nagy lakótelepi ház első lépcsőházában található a földszinten. A kapucsengő kódja: 40. Érdeklődni lehet telefonon a (1) 371 05 01-es számon. 2. A szótárt megrendelheti közvetlenül a TINTA Könyvkiadótól úgy, hogy a szótárt utánvéttel a posta szállítsa ki Önnek. Ebben az esetben 20% kedvezményt adunk a szótár árából, és 1.500 Ft postaköltséget számolunk fel. Azaz 20% kedvezménnyel 7.990 Ft helyett 6.390 Ft a szótár ára, plusz még 1.500 Ft postaköltség, azaz összesen 7.890 Ft-ot kell Önnek a szótár átvételekor fizetnie a postásnak. Ha több könyv rendelése estén a vásárlás értéke meghaladja a 10.000 Ft-ot, akkor nem számolunk fel postaköltséget, azaz a postai kiszállítás ingyenes. A megrendelését leadhatja a (1) 371 05 01-es telefonszámon, vagy elküldheti a (1) 371 05 02-es faxszámra. Lehetőség van arra is, hogy az internetes webáruházunkon keresztül rendelje meg a könyvet és a postai kiszállítást ide kattintva. 3. A szótárt megvásárolhatja a TINTA Könyvkiadóval kapcsolatban álló könyvesboltokban. Etimológiák, szóelemzések a Czuczor–Fogarasi szótárból. A híres szótár a 19. századi nyelvtudomány egyik hatalmas teljesítménye, még ha mára jócskán megváltozott róla a tudományos körök véleménye. A minden tekintetben rendhagyó mű szakmai bemutatója alkalmából készítette az interjút Cserháthalápy Ferenc a kötet ötletgazdájával, a Tinta Könyvkiadó vezető főszerkesztőjével, Kiss Gáborral. – Az idei Ünnepi Könyvhétre jelentette meg a Tinta Könyvkiadó az Etimológiák, szóelemzések a Czuczor–Fogarasi szótárból című 950 oldalas kötetet. Mi ez tulajdonképpen, az eredeti hat kötet sűrítménye? – Semmiképpen sem sűrítmény, ez válogatás. A sűrítményről a szörpök sűrítményei jutnak az ember eszébe, melyeket aztán szódavízzel kell hígítani. Mostani szótárunk anyagát nem kell semmivel sem felönteni. – De az eredeti hat kötetből mégiscsak egy kötetet készítettek. Mik voltak a válogatás szempontjai? – Az eredeti mű 1862 és 1871 között jelent meg és 112 000 szócikket tartalmazott. A szócikkek között vannak címszavakat értelmező szócikkek, és vannak településeket bemutató részek is. Pl.. Gutor: falu Pozsony megyében vagy Nádasd faluk Abaúj, Baranya, Borsod, Pozsony, Sopron, Vas megyében, puszta Somogy megyében. A szavakat bemutató szócikkek legtöbbje többek között a szó magyarázatát adja. Pl.: Hitelv valamely vallásnak fő ágazata, melyen a többiek alapulnak. Vagy egy másik példa: Hurít Kiált, kurjant. Valakit nyers, erős kemény hangon, kurjongatva lelármáz, hallgatásra kényszerít. – Az eredeti munkának talán nem ezek a magyarázós részei az igazán izgalmasak, hanem a szavak eredetével foglalkozó szóeredeztetések. – Nagyon jól látja. A Czuczor–Fogarasi szótár érdekes szóeredeztetései az elmúlt 150 évben mindvégig viták kereszttüzében álltak. – És most a Tinta Könyvkiadó ezeket a sokak által vitatott részeket válogatta ki? – Pontosan. Azokat a részeket adjuk közre, amelyek szavak, szóelemek, szógyökök történetével, eredetével foglalkoznak. Az érdeklődők most egyetlen kötetben találják meg a szótárnak azokat a részeit, amelyek napjaink új szótörténeti vizsgálataihoz szükségesek lehetnek. – Óvatosan fogalmaz. Mintha a kiadó nem tudná, hogy az eredeti munka a szavak eredetére választ adó biblia vagy délibábos etimológiák gyűjteménye. – Mint nyelvészeti szakkönyvek és magyar szótárak kiadója sűrűn találkozom az ún. alternatív nyelvészettel és képviselőivel. Például már nem egyszer előfordult a következő eset. Árusítjuk a könyveinket. Megérkezik az érdeklődő. Felemeli és belelapoz a Zaicz Gábor által szerkesztett etimológiai szótárunkba, majd lecsapja, és hangos szóval mondja: Maguk Hunfalvynak és Budenznek, a Habsburg-bérenceknek a nézetét vallják, maguk nem is magyarok. Nem tudják, hogy semmi közünk a finnekhez? Majd a tájékozott érdeklődő félórás előadást tart a magyar nyelv etruszk eredetének megdönthetetlen bizonyítékairól. – Mintha a magyartanárok között is egyre több alternatív nyelvész lenne. – Eleve haragszom a magyartanárokra, mert legtöbbjük nem tanítja a nyelvtant, hiszen vagy irodalomórát vagy osztályfőnöki órát tart helyette. Megtapasztaltam ezt négy gyermekem iskoláztatása során. Érdekes, hogy Czakó Gábor is, mint több gyermekes szülő, pontosan ilyen elkeserítő tapasztalatokra tett szert a magyar nyelvtan oktatásával kapcsolatban. A magyar nyelvtan iskolai elidegenítésről a Beljebb a magyar észjárásba című legutóbbi könyvében számol be. Aztán másik élmény a közelmúltból: általános iskolai magyartanárnőm, a szeretett Piroska néni odajön az osztálytalálkozón hozzám és így szól: Gábor, gratulálok, sok szép szótárt és értékes könyvet adtatok ki, de tudod – és közelebb hajol hozzám – ezt a finnugrizmust hagyjátok már abba, ezt már megcáfolták. – Visszatérve a most megjelent szótárhoz, hogyan készült? – Először is megkérdeztem a Nyelvtudományi Intézetben két nyelvtörténettel foglalkozó profi nyelvész kollégámat, hogy mi a véleményük a Czuczor–Fogarasi szótárról. Gondoltam, ha nagyon lesújtó a véleményük, félreteszem ötletemet. De egybehangzóan azt mondták: elavult, de mindig megnézem, mert nagyon inspiráló és gazdag a benne összegyűjtött nyelvi anyag. Ezt követően egy kolléganőnk több mint fél éves munkával végigolvasta a szótárt és a szavak eredetével foglalkozó részeket kimásolta. A munkához nagy segítségére volt az Arcanum Adatbázis Kft. által kiadott CD, amely tartalmazza elektronikusan az eredeti szótár teljes anyagát. A kiválogatott 7500 szövegrészletből, szócikkből áll össze a 950 oldalas mostani szótár. – Látom, a szótár helyesírását közelítették a mai íráshoz. – Kiigazítottuk a cz írását, egységesítettük a hosszú kettős mássalhangzók jelölését (pl. aszszony helyett asszony), és a magánhangzók rövidségét, hosszúságát is igyekeztünk a mai íráshoz igazítani. Így egy jól olvasható szöveget adunk a mai olvasó kezébe. – A szótárhoz Simoncsics Péter nyelvész írt előszót. – Simoncsics Péter tudománytörténetileg elhelyezi az eredeti nagy munkát és ezekkel a sorokkal fejezi be az előszavát: „A Czuczor–Fogarasi szótár koraszülött munka, többre vállalkozott, mint amire képes volt. … A benne rekedt értékek – nyelvi adatok és invenciózus nyelvi magyarázatok – csak a szakavatott nyelvészek, közülük is a nyelvészet története iránt különösen érdeklődők számára tárulnak föl és vállnak értékelhetővé. Az ő feladatuk lesz a szótár módszeres átfésülése, adatainak újbóli megrostálása és pontosítása, és szembesítése a nyelvészetnek az azóta eltelt időben történt eredményeivel.” – Végül is mi a Czuczor–Fogarasi szótár alaptézise? – Az alaptézis kulcsszava a gyök, a szógyök. Példával megvilágítva: A szótár az írja, hogy a KER elvont gyök, melyből a kereng, keres, kerek, kerék, kerget, kerít, ketrec, kerecsen szavak erednek, és megnyújtott formában a kéreg szó is innen jön. Ezekben alapértelem a görbe, kerek, magába visszamenő vagy maga felé visszahajló mozgás vagy vonal. Lényeges hangjai a K és az R. Hasonlóan a kar, karaj, karika, karima, karám, kanyar, szavakhoz. Rokon velük a kör, környék, köröm szó. – A gyökelmélet nem hivatalosan elfogadott nyelvészeti nézet. A Tinta Könyvkiadó a közelmúltban adott ki egy nyelvrokonsággal foglalkozó másik könyvet is, melyet Honti László akadémikus, nyelvész szerkesztett. Mondhatjuk kicsit ironikusan, hogy ennek a tanulmánykötetnek lehetne akár az is a címe, hogy »Az Akadémia visszalő«. – Lehetne, de nem az. A cím pontosan: A nyelvrokonságról – Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Ebben a kötetben a hivatásos nyelvészek válaszolnak az alternatív nyelvészek felvetéseire. – Mintha itt valamiféle ellentmondást látnék. A Tinta Könyvkiadó szinte egyszerre jelenteti meg az alternatív nyelvészek által bibliának kikiáltott Czuczor–Fogarasi szótár gyökelméletre épülő szóeredeztetéseit és ugyanakkor az akadémikus cáfolatát is napjaink alternatív nyelvészetének. – Nem a kiadó munkájában van ellentmondás. Az ellentmondás napjaink nyelvészeti nézetei között van. A kiadó célja, hogy katalizátor legyen a párbeszédben, elősegítse a hasznos és célravezető vitát. Nem lehet, hogy mindazok, akik számára fontos nemzeti kultúránk legfőbb hordozójának, édes anyanyelvünknek az ügye, évtizedeken át elbeszéljenek egymás mellett. A kiadó kiadványaival elő kívánja segíteni a tisztázó párbeszédeket. Az eredményes diskurzust mozdíthatja elő a Pytheas kiadó is azzal, hogy tervbe vette a Czuczor–Fogarasi szótár teljes hat kötetének reprint kiadását. Az interjút az Infovilág munkatársa, Cserháthalápy Ferenc készítette. Forrás: Tinta Könyvkiadó Mi az etimológia Az Etimológiai Szótár (Esz.) megjelenésére A Tudományos Gyûjtemény G. L. névjelû szerzõje, 1818-ban, A'magyar nyelv' fõ törvényeirõl címû tanulmányában (8: 39-66) írta a következõket: "Az etymologia tágos értelemben a 'szavak' eredeteknek, és tulajdonságoknak szoros visgáltatása; szorosb értelemben pedig maga a 'nyelv' alkotmányjának sarka, és lelke, melly a 'nyelvnek sarkalatos törvényjeit fundálja, osztogatja" (1818: 56, idézi Papp 1967: 164). Maga az etimológia szó a nyugati nyelvészeti hagyományban nem elsõsorban 'szóeredettan', hanem általában 'szótan' értelemben volt használatos, például Sylvester János meghatározásában: "Igík [azaz szók, KSA] igaz tulajdonságárul való tudomány" (1539). Még Pápai Páriz Ferenc latin-magyar szótárában is az etymologia magyar megfelelõje igazán szólás, az etymologus megfelelelõje nyelvnek mivolta szerint szóló (1767: 219). Ebben a hagyományban a görögöktõl a római grammatikusokon át a humanista nyelvészekig a betût vagy hangot (littera) tekintették a legkisebb nyelvi elemnek, ebbõl kiindulva haladtak tovább a nagyobb nyelvi egységek, a szótag (syllaba), a szó (dictio), majd a mondat (oratio) felé. A nyelvi közlés ezen elemeinek a grammatika részeként az orthographia, prosodia, etymologia és syntaxis feleltek meg. Igaz ugyan, hogy a szójelentés felbontásának csak egy módja, ha történeti rétegekre bontjuk, a magyarban - miként általában az európai nyelvekben - a 19. század elején, a történeti nyelvtudomány kibontakozásának kezdetén az etimológia szó 'szófejtés' jelentéssel honosodott meg (TESz 1: 809). A szóeredettan jelentés nyilvánvalóan a francia enciklopédistáktól kezdõdik (a korszak nyelvfilozófiájáról: Kelemen 1977). Az Enciklopédiába a grammatikai szócikkeket César Chesneau du Marsais írta A-tól G-ig, s egyik jelentõs, didaktikus mûve pedig a Véritables principes de la grammaire ou nouvelle grammaire raisonné pour apprendre la langue (1729). Du Marsais ez utóbbi mûvében azt állította, hogy az etimológiának "tárgya az a kérdés, hogy egy szó francia-e vagy más nyelvbõl jön; hogy miért hívjuk így a szóban forgó tárgyat, s vannak-e más szavak, melyek belõle származnak" (idézi Kelemen 1977: 158). Az etimológia mint egy-egy szó- vagy szóelem eredetét, történetét vizsgáló tudományág visszavezethetõ a legkorábbi irodalmakig (tulajdonnevek etimologizálása az Ótestamentumban, Platón Kratüloszának idevágó részletei stb.), ám rendszeres tanulmányozásának elveit csak a 19. században fektették le. Elsõsorban az újgrammatikusok (róluk Kicsi 2006: 12, 83) fogalmazták meg az etimológia általános elveit, melyek szerint (1) egy szó (vagy szóelem) legkorábbi formáját kell rekonstruálni, lehetõleg a párhuzamos és vele összefüggõ formákkal együtt, (2) a szó minden hangjának meg kell találni a megfelelõjét, így rekonstruálva az etimont, (3) minden hang- és jelentésváltozást lehetõleg magyarázni kell. Az etimológia mûveléséhez elsõsorban nem valamely alapmû (például az újgrammatikusok korából Paul 1880) ismerete segít hozzá, hanem inkább nagyszámú mintafeladat megismerése révén sajátítható el módszere. A modern nyugati nyelvtudomány két-három évszázados története olyan lépések sorozata, amelyekkel a kutatás egy-egy terület lehetõségeinek kimerülése után továbblép valamely más területre. Az etimológia elsöprõ lendülettel tört a 19. század szellemi tájaira, s azt várták tõle, hogy mintegy varázsütésre megold majd egy sereg tudományos problémát, amelyek között kitüntetetten fontos volt a népek eredete. Az etimológia - és árnyékában a nála idõközben döntõbbnek bizonyuló történeti nyelvtan - például magyar vonatkozásban azzal kecsegtettek, hogy tisztázzák a magyarság eredetét. Hasonló kulturális lendület megfigyelhetõ más európai népeknél is. Az etimológia teret nyerésétõl kezdõdõen a 19. századi historizmus szellemében köré épült számos elemzõ rendszer, amire jó példával szolgálnak a történészek, néprajzosok etimologizálásai. Az etimológiát kipróbálták számos területen (vallás- és tárgytörténet stb.), a legkülönbözõbb célokra, s az etimológiák tanulságainak merész általánosításaival próbálkoztak. Idõvel azonban az egykor új gondolat - például az oktatásba való leszivárogtatása révén is - beépült az emberek fogalomkészletébe, a vele szembeni várakozások is egyensúlyba jutottak a tényleges felhasználási lehetõségeivel, s túlzott népszerûségének vége is szakadt. Eközben azonban a szellem- vagy társadalomtudományokban végigpróbálták alkalmazásait, kiterjesztették minden lehetséges területre. Kiderült, hogy meg kell állni egy bizonyos határnál. Ezalatt elsõrendûen jelentõs gondolattá vált, szellemi fegyverzetünk állandó és tartós részévé. Hatókörét azonban már nem tartjuk olyan óriásinak, mindent ígérõnek, alkalmazási lehetõségeit oly végtelenül változatosnak, mint egykor tettük. A mindent átetimologizálás hajlama, ami Max Müllernél, Ipolyi Arnoldnál még vezérelv volt, az a 20. században visszaszorult a szaktudományba. A tudományos etimológia elõzményei közé tartozik Budenz Józsefnek a finnugor nyelvtudományt megalapozó munkássága a 19. század második felében, fénykora az újgrammatikusok mûködésének idejére esik, s nálunk is elsõ kiemelkedõ képviselõi az ezen az irányzathoz sorolható Simonyi Zsigmond és Gombocz Zoltán voltak (Kiss 1970). Magyarországon a 20. század elejére lett igény önálló magyar etimológiai szótár megalkotására, melyre a kor két jelentõs nyelvésze vállalkozott (Etsz., Gombocz Zoltán és Melich János mûvérõl: Kicsi 2006: 34-37). E torzóban maradt (a geburnus szócikkig eljutó) vállalkozást követte Bárczi Géza egykötetes összefoglalása (Szófsz.), majd a nekik kedvezõ korban sorra elkészültek a hatalmas kollektív vállalkozások (TESz., MSzFE., EWUng.), sõt Kiss Lajos külön a földrajzi nevek etimológiai szótárát is megírta (FESz., amely arról is nevezetes, hogy tíz év alatt negyedik kiadására terjedelmében megkétszerezõdött). A Zaicz Gábor szerkesztette Etimológiai Szótár Bárcziéhoz hasonlóan egykötetes, ám a toldalékok etimológiáját is tartalmazza (ESz.). Ráadásul mind a Szófsz., mind az ESz. egy-egy folytatásokban, füzetekben megjelent vállalkozást követ (EtSz., illetve EWUng.). Az etimológia azonban a 20. században a nyelvtudományon, sõt a történeti nyelvészeten belül is háttérbe szorult. Yakov Malkiel az etimológia hanyatlásának nem kevesebb, mint tizenhárom fõbb okát sorolja fel laza sorrendben (1993: 135-142), ezekbõl érdemes felidézni a következõket: (1) A szinkronikus szemlélet diadala a diakronikussal szemben. A hanyatlás ezen oka a strukturalista paradigma 20. század eleji térnyerésére, egyáltalán a historizmus hanyatlására vezethetõ vissza, távolabbról pedig például ezzel áll összefüggésben a holt nyelvek (görög, latin) középfokú oktatásának fokozatos számûzése is. (2) Nincs kidolgozva az etimológia általános elmélete, noha ennek igénye évtizedek óta napirenden van (Kiss 1967, 1976). Rendkívül sokféle tényezõ alakít ki egy etimológiát (ellentétben az újgrammatikusok kivétel nélkül teljesülõ szabályaival). Ennek megfelelõen rendkívül szubtilis céhes szabályrendszere alakult ki az etimologizálásnak, s talán ennek is köszönhetõ, hogy az etimológia "elméletét" nem kodifikálták. (3) Az etimológia presztízsvesztése a szellemtudományok intézményrendszerében (egyetemi oktatásban, akadémiákon, kutatóintézetekben). (4) Az etimológia függése más tudományoktól, így a néprajztól, régészettõl, vallástörténettõl; nem kellõen megalapozott jelen állapotában például a valószínûségszámítás felõl. (5) Nagy fokú szubjektivitás. Az etimológiák jelentõs része (a valaha felállított, nem triviális etimológiáknak valószínûleg többsége) hibás, ami ellentmond a tudományosság alapvetõ kritériumainak. Különösen Thomas Kuhn paradigmaelméletének népszerûvé válása óta elfogadott, hogy bizonyos tudományos tények nem így-és-így "vannak", hanem bizonyos elmélet szerint így-és-így "lehetnek". Mint minden nyelvtörténeti rekonstrukció, minden etimológia csupán hipotézis, mégis zavarbaejtõ a hibásnak bizonyult - vagy csak szubjektíve elfogadhatatlan, legalábbis nehezen elfogadható, gyanús - etimológiák óriási száma. (6) A történeti nyelvtanok és az alapos filológiai szövegkiadások jelentõs része - az etimológiai szótárakkal rivalizálva - kidolgozott szómutatókkal jelenik meg. (7) Egy új etimológia kidolgozásakor hallgatólagos követelmény minden régebbi kísérlet áttekintése. (8) Bizonyos segédeszközök (térképek, rajzok, egyéb illusztrációk) rendkívül költségesek. A pontos átírások követelményének megfelelõ etimológiai szótárak kiadása a legköltségesebb kiadói vállalkozások közé tartozik. (9) A csupán - vagy egyáltalán - etimológiával foglalkozó tudós a 20. századra anakronisztikus egyéniséggé vált. További feltûnõ tulajdonsága az etimológiának, hogy a cikkek a 19. század második felétõl, az újgrammatikusok fellépésétõl rövidítésapparátussal írandók; ezek a rövidítésjegyzékek egyre gyarapodnak, generációról generációra egyre duzzadva hagyományozódnak. Egyáltalán, rendkívül szubtilis céhes szabályrendszere alakult ki a tudományos etimologizálásnak (amibõl a dilettáns etimologizálás kedvére válogat), s talán ennek is köszönhetõ, hogy az etimológia elméletét nem kodifikálták. (A többé-kevésbé jól megalapozott tudományos tekintély és konszenzus dönti el, hogy egy etimológia helyes-e vagy sem.) A mitikus gondolkodás jellemzõje, hogy a dolgok lényegét genezisükkel azonosítja - egy dolog magyarázata így nem más, mint keletkezésének elbeszélése. Décsy Gyula véleménye szerint az etimológia nem egyszerûen egy tudományág, hanem egyben különleges attitûd is, a szimbólumképzéssel ellentétes irányú folyamat, amely során az "önkényes" szimbólumokból bizonyos értelemben "képi" módon jelölõ ikonok lesznek, s megint csak bizonyos értelemben oksági kapcsolat jön létre a hangsor és jelentése között (Décsy 1983: 50). Akadtak és akadnak emberek, valószínûleg nem is csak nyelvészek, akiknek még személyiségét, beszédmódját is áthatja az etimológia. Például a nyelvész Pais Dezsõrõl írta egy méltatója: "A megszokott szavaknak is az 'õsjelentését' kereste írás közben, etimologizálva fogalmazott" (Károly 1981: 273). Az egyes újgrammatikusok által is felismert ún. "etimologizáló tévedés" ("etymological fallacy", Lyons 1977: 244, már Henry Sweet is használta a kifejezést, 1964: 87) az a hiedelem, mely szerint a szók jelentését eredetük határozza meg, egy szó etimológiája hivatott beszámolni a szó jelentésérõl. Ennek szellemében a szók jelentése úgy vizsgálandó, hogy meg kell határozni alapjelentésüket. Kétségtelen, hogy egy-egy szó jelentéstörténete szempontjából kitüntetett jelentõsége van a szó etimológiájának. Ugyanakkor nem egy szó etimológiája hivatott beszámolni se a szó jelentéstörténetérõl, se egy adott korszakbeli jelentésérõl, esetleges jelentéseirõl. Ez a hagyományos, "etimologizáló" jelentéstan azonban továbbra is vonzó, s olyan jelentõs képviselõi is voltak, mint például Hadrovics László. Ilyen típusú történeti jelentéstan (Hadrovics 1992) azonban elsõsorban az olyan átetimologizált nyelveknek kedvez, mint a magyar. (Ráadásul maga Hadrovics a "szótárforgató etimologizálás" után a "forrásolvasó etimologizálás" mesterének számít.) A több etimológiai szótár meglétének és az etimologizáló hagyomány eleven voltának köszönhetõen többféle tudományosan elfogadható állásfoglalás létezhet egy-egy szó eredetét illetõen. Például a beteg legújabb etimológiai szótárunk szerint "Bizonytalan eredetû, talán egy önállóan nem adatolható tõ származéka" (ESz. 66), míg egy valószínûbb feltevés szerint közép-felnémet jövevényszó (Kicsi 1991, Hadrovics 1992). A magyar nyelv nemcsak számunkra, beszélõinek fontos, hanem ténylegesen is jelentõs szerepet játszott az általános nyelvészet kialakulásában és fejlõdésében, ezt ugyanis nemcsak általában a nyelv tulajdonságai, hanem egyes kitüntetett nyelvek struktúrájának sajátságai is meghatározzák. A magyarnak sikerült jelentõségét több tekintetben máig megõriznie. Ami a nyelvtörténetet illeti, a magyar külön szerencséje, hogy azon viszonylag kevés (pár tucat) élõ nyelv egyike, amelynek több száz éves írásbelisége van és a nyelvi változások menete jól dokumentálható. Ráadásul nyelvünk a benne található jövevényszók révén más nyelvek etimológiáihoz is kulcsot adhat. (Magában a magyarban is meglepetés például, hogy a falu és az ól, illetve a borjú és az üszõ szópárok ugyanarra az etimonra vezethetõk vissza, Sinor 1967.) A kedvezõ körülményeknek megfelelõen a magyar nyelvtudománynak talán máig is legerõsebb oldala a nyelvtörténet - ezt bizonyítja többek között, hogy több megbízható etimológiai szótárunk van. Befejezett tudomány nincs. Az etimológia útjai is szabadok és új irányokba vezethetnek. Hagyományos fegyvertára pedig minden képzett filológusnak rendelkezésére áll. ETIMOLÓGIAI SZÓTÁRAK ESz. Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete. Fõszerkesztõ Zaicz Gábor. Bp.: TINTA Könyvkiadó 2006. Etsz. Gombocz Zoltán & Melich János: Magyar etymologiai szótár 1-17. Bp.: Magyar Tudományos Akadémia 1914-1944. EWUng. Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen. Fõszerkesztõ Benkõ Loránd. Bp.: Akadémiai 1992-1995. FESz. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp.: Akadémiai 1978. MSzFE. A magyar szókészlet finnugor elemei 1-3. Fõszerkesztõ Lakó György. Bp.: Akadémiai 1967-1978. SzófSz. Bárczi Géza: Magyar szófejtõ szótár. Bp.: Egyetemi Nyomda 1941. (Bp.: Trezor 19912.) TESz. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1-4. Fõszerkesztõ Benkõ Loránd. Bp.: Akadémiai 1967-1984.

A modern művészet kezdete óta sok művész kérdőjelezte meg a reneszánsz perspektíva képi kánonjain alapuló térkonvenciókat. Az 1920-as évekre az átalakulás egyik motorja a fotográfiai kysérletezés lett. A fotokollázs, a fotomontázs, a fotogrammok (a kamera nélküli fotográfia) és a fotográfiai anyagok újító szellemű keveredése más médiumokkal ready-made valóságdarabkákat kínáűlt a művész számára. A fotográfia elemeit gyakran a valósággal való játékként, vagy a néző látható világgal szembeni előítéleteinek megcáfolására használták fel. A művész vágya, hogy a fizikai teret egy nézőpontból ábrázolja, megváltozott,s alkalmazkodott a háború utáni élet megváltozott tempójához, a kultúra átalakuló területeihez, az ellenművészet reakcióihoz és a fotografikus kifejezés formáihoz. A teoretikusok: Moholy-Nagy László, El Liszickíj, Rudolf Carnap és Favorszkíj-felismerték és kutatták a tér természetével kapcsolatos változásokat. Carnap és Moholy-Nagy a közvetlen tapasztalatból származzó térérzékelést kutatta, hogy a metafizikai elmélet és a látás egyszerű modelljének a helyébe állítsa. Az orosz festők más utat kerestek. Liszickíj, a szuprematizmus elveinek híve, a festészet, a rajz és az építőművészet tanait összefogva, a két-és háromdimenziós forma közötti művészetet akart létrehozni. És tegyük hozzá, hogy eljutott a „képzeletbeli tér”-ig-(Kerekes Tamás) Az ő megfogalmazásában a tér és a tárgy közötti összefüggés megerősítést nyer. Az új térérzékelések a művészet életbe történő áttételezésének folyamatává válnak. A fotografikus kifejezésmód létfontosságú a modern tömegkultúra szükségletei számára. Favorszkíj elemzése, ahogyan az Idő problémája c. írásából kiderül, még rebellisebb: a kompozíció az érzékelés folyamata, ahol a tér elutasítja a konvencionális gondolkodás mozdulatlanságát; és az idő, mint a fotografikus árnyalat, elhegyhatatlan elem. Az avantgarde fotográfiai találékonysága a tér fogalmát általános igazságokat és tanításokat hordozó üzenetekkel alakítja át. A dadaisták a fotót tipográfiai elemekkel egészítették ki. A fotómontázs rendkívül alkalmas volt arra, hogy a forradalom és az első világháború utáni Németország konfliktusokkal terhes társadalmának múltbéli és kortárs értékrendjét megjelenítse. A Szöveg a fotografikus tér-ben Roland Barthes szemiológiája nyelvi ugródeszkává válik a tér meghatározásához szükséges kortárs posztmodern eszközök megértésében. Bachelard a Tér költészete című esszéjében a racionalizmus tantételével szembeállítva kutatja a tér eredetét. Rudolf Arnheim és William Ivins felismerik a művészet történeti fejlődését, amely a reprezentáció kánonjait geometriai tanokkal egyesíti. A fotográfia feltalálása segített abban, hogy a képmező konvencióit törvénybe iktassák.A kamera egynézőpontú lencséjén keresztül a művész a kölcsonhatások működési területén belül kínál élményt. A tér jelentése a fotografikus nyomaton éppolyan kritikus, mint a néző világról való felfogása. A művészet és az esztétika költői logikája c. esszéjében F. Sommer fotográfus arról ír, hogy a történelem során a művészet tartószerkezet és nyelv volt, amely a képi logikát foglalt magában. Ebben rejlik a tér azon tulajdonsága, amely szerint a tartalom saját magát határozza meg a fotografikus képen keresztül. A tér lényege a művész fotografikus kifejezésének élménye által létezik. A modern látás esetében a nézés és a tér új módozatai váltják fel a mélyen a camera obscurában gyökerező rögzült külső viszonyok világát. A tér elszakad az érzékelés és a tárgy között feszülő ábrázolási köteléktől. A fotográfiáról és a térről szóló kortárs írások alapvetően új irányba terelik a nézőt. A Lapos kéksík című tanulmányában Leo Steinberg megelőlegezte a posztmodern elképzeléseket, amelynek megfellelően a művészet a természet leképezésétől a kultúra felé mozdul el. A képfelbontás kulcsszerepet játszik a képsík újraértelmezésében, amely sokkal inkább az információ hierarchiamentes analógiája. Yates könyve a fotóelméleti szakirodalom egyik alapművévé vált. Bár alcíme szerint fotókritikai antológia, jóval inkább fotóteoretikus, médiumelméleti áttekintés, melynek centrumában a tér kérdése áll. A tér jelentése az interpretáció számára rendkívül homályos terület – állapítja meg Yates. Az utóbbi egy-két évtizedben a téri fordulat, a spatial turn kifejezés gyakran bukkan föl, és méltán. A tér, ahogy ma elgondoljuk, megtapasztaljuk, történeti fejlemény. Michel Serres matematikus-tudományfilozófus szerint a „tiszta tudományok révén a terek sokaságát ismerjük. A tér (…) a kultúra terméke, a történelem terméke, és talán nem is csak a geometriáé, hanem a teológiáké és a politikáé." „Korábban azt mondták – írja Kállai János pszichológus –, a tér az, ami két egymáshoz közel álló dolog között van, a semmi. Az ilyen jellegű tér azonban emberi kapcsolatokkal van kitöltve. Kommunikatív és imaginatív kapcsolatok hálózata. A térérzékelés nemcsak korai, preverbális élményeinknek, de a térről való tudásunknak is ki van szolgáltatva. A térről való tudás megváltoztatja a térélményt.” Yates válogatásának egyes fejezetei nálunk is ismert teoretikusok elgondolásait mutatják be (Moholy-Nagy László, Carnap, William M. Ivins, Edward T. Hall, Jonathan Crary, Rudolf Arnheim). A könyv túlnyomó részét azonban felénk jószerivel ismeretlen szerzők térrel kapcsolatos, (fotó)művészeti vonatkozású koncepciói teszik ki (köztük olyan klasszikus munkák, mint például Gaston Bachelard-é). (Tillmann József) Steve Yates az első tudós, aki háromszor nyerte el a Fulbright Ösztöndíjat (1991, 1995, 2006-7). Szakterülete a Szovjetunió, Oroszország és Kelet-Európa fényképészettörténete. Az általa kutatott témák felölelik Alexander Rodchenko, Moholy-Nagy László, Robert Rauschenberg és Joel-Peter Witkin munkásságát, a modern fényképészetet, valamint a művészettörténeti párhuzamokat Amerika és Oroszország között. (anonymus) Nos, hogy mi a közös A Magyar Fotográfiai Múzeum és az új-mexikói Szépművészeti Múzeum között? Van valami a levegőben, valami, ami létezik is, meg nem is, már megtörtént, de még csak ezután jön el. Épül a fizikai térben és a virtuális világban, él az emlékezetben és a szimbolikus terekben. S mindezt feltartóztathatatlan lendület és munka táplálja, működteti: Kolta Magdolna és Steve Yates fotókurátorok elképzelése szerint valósul meg Steve Yates és Kemenesi Zsuzsanna Moholy-Nagy László életművét feldolgozó kutatása, mely elvezet az első amerikai átfogó retrospektív kiállításhoz, az ezzel egyidőben megjelenő könyvhöz és a kétnyelvű interaktív website életrehívásához. Az Amerikai Múzeumok Szövetsége (American Association of Museums) A múzeumok közötti nemzetközi együttműködési program keretében (International Partnerships Among Museums) olyan kutatási tervet támogat, amely ismét egy magyar fotográfus nevének adózik tisztelettel. Úgy tűnik, egy világ tanulja kiejteni Bácsborsod, a Baja környéki kistelepülés nevét, amely máig őrzi Moholy szülőházát, és benne a lehetőséget - egy világhírű emlékhely létrehozására. Moholy rövid bécsi tartózkodás után Berlinben, a Bauhaus tanára, élt Amszterdamban és Londonban, majd Chicagóban a New Bauhaus iskola igazgatója, több mint hatvan éve itt hunyt el. Az utcanévadás tízparancsolata szerint csak azért nem nevezetek el róla utcát, mert a neve hosszú(!), s a tapasztalat azt mutatja a rövidítések gyakran kisiklanak, továbbá nincs konszenzus annak tekintetében, hogyan is ejtsük. A nyelvtudomány álláspontja, hogy „Moholy-Nagy Lászlónak emléktáblát lehetne állítani, mellszobrát akár a Nemzeti Emlékcsarnokban elhelyezni, de nevét utcatáblára nem célszerű tenni”. A világ nekünk dolgozik, ennek a szakmai tiszteletadásnak egyik megnyilvánulása az Új-Mexikói Múzeum (Museum of Fine Arts, Museum of New Mexico) 2006 végére tervezett Moholy-Nagy retrospektív kiállítása, amely az Egyesült Államok múzeumai mellett Európában is látható lesz. Yates mintegy hetven kollekcióban végzett kutatásának eredményeit felkarolva most tért vissza harmadízben hazánkba. A Magyar Fotográfiai Múzeum és a Museum of Fine Arts, Museum of New Mexico közös kutatására 2004 júniusában került sor Magyarország mellett ezúttal Szerbiában is. Az American Association of Museum munkáját Magyarországon Christine Elder, az Amerikai Nagykövetség kulturális Attachéja és Matos Lilla Kulturális szakértő segítette. Ezúttal a kutatás Moholy pályafutásának kezdeti éveit vette szemügyre, azt az utat, amely elvezette Moholyt a fotográfiához. A korai hatásokat vizsgálta, mint a kultúrák és vallások változatosságát, a nyelvi sokszinűséget, az irodalmi milliőt s a könyvtárak világát - amely a művészt körülvette. S ezzel egyidőben beköszöntött a modern kor az első vasútvonalak által (az autómobilt ekkor még nem találták fel), elterjed az elektromosság. Különös jelentősége lett a történetben a mozgófilmnek, a mozi varázsának, mely megérinthette Moholyt: Hevesy Iván, az első magyar filmkritikus barátja, évfolyamtársa. Yates több mint tíz évet áldozott életéből a Moholy-Nagy kutatásra, Moholy gondolatmenetének felgöngyölítésére, valójában minden médiumot körüljárva amit a művész valaha használt. A kiállításon várhatólag 150-200 mű fog szerepelni: festmények, fotográfiák, fotogramok, rajzok, könyvek és a hozzá kapcsolódó grafikai tervek, fotómontázsok, fotókollázsok, filmek, szobrok, kollázsok, díszlettervek színházi előadásokhoz és filmekhez és nemkülönben kulcsfontosságú írásművei bemutatását tűzte ki célul. A munkát mentorával Beaumont Newhallal (1908-1993) kezdte el, aki a két legrangosabb amerikai fotográfiai intézményben töltött be meghatározó szerepet: az első fotókurátora volt a Museum of Modern Artnak, majd a George Eastman House (International Museum of Phototgraphy and Film) Rochester, New York igazgatója volt 1958-71-ig. Ezt követően a University of New Mexico Professzora lett, ahol Steve Yates is tanít. Newhall a The History of Photography könyv szerzőjeként ismert világviszonylatokban. Ami minket illet, Newhall barátja volt Moholy-Nagynak. A kiállítást és a könyvet Newhall és Yates együtt kezdte el tervezni, mivel ekkor már közösen dolgoztak egy másik kiállításon és publikáción a korai modern fotográfia területén, “Proto-Modern Photography” címen a Museum of New Mexico-ban. Elmélyült kutatásba kezdtek Moholy-Naggyal kapcsolatban, éppen csak nem sokkal Newhall halála előtt, A megjelenő könyv a művész szerepét kívánja bemutatni minden általa használt médiumot beleértve, áttekintést nyújt, illetve magába foglalja a kiállítás katalógusát is. A tematikus retrospektív kiállítás – ahogyan Yates elgondolja -, sokkal inkább a médiumok közötti párhuzamokra kívánja irányítani a figyelmet, mintsem hogy elkülönítené őket, abból kiindulva, hogy ez volt az a mód, ahogyan Moholy-Nagy alkotott: a médiumok közötti átjárhatóság lehetőségeit kutatta. A témakörök Moholy-Nagy különféle művészi megnyilvánulásait fogják összekötni, annak bemutatása végett, hogy Moholy-Nagy nem csupán egy volt a modern művészet mesterei közül, hanem felfedező stílusával, újításaival előkészítette a terepet az új évszázad kortárs művészete számára. A gyökereket kutatva a bajai zsinagóga épületéhez jutottunk, ahol is a Baja környéki zsidó települések lakóit anyakönyvezték, így Moholy-Nagyot is - jelenleg az Ady Endre Városi Könyvtárnak ad helyet. A zsinagógát 1845-ben, az előző szerényebb imaház helyett építette a zsidó hitközösség. Első alkalommal itt avattak magyar nyelvű avatatóbeszéddel zsinagógát. A bejárattal szemben levő fal frízének felirata említésre méltó: „Az Örökkévalót mindig magam előtt tartottam”. A második világháborúban 1944. májusában a bajai és környékbeli zsidóságot deportálták. A Moholy-Nagy kutatás kiterjedt a családi szálak felgöngyölítésére. Egyrészt Moholy-Nagy születési anyakönyvi kivonatát elemezte, amely a bajai zsinagóga többi anyakönyvével együtt Budapestre került a Zsidó Múzeum gyűjteményébe. Másrészt az anyakönyv szerinti Weisz és a Stern család síremlékeit keresve a bajai zsidó temető mellett a szerbiai Moholi zsidó temetőt is felkerestük. Gyermekként gyakran Moholon nyaralt, így feltehetően a ma is álló vasútállomáson Moholy is megbabonázva szemlélhette a modernitás első jeleit. Ezt követően Moholy-Nagy 1905-12-ig Szegeden töltötte ifjúságának éveit. Fény derült arra is, hogy Moholy-Nagy barátjával, Bach Lászlóval ugyanabba az iskolába, egyazon osztályba járt. S 1913 októberében a Bach család tulajdonában volt az első szegedi mozi, a Korzó, a Zsótér-házban. Valószinűleg magával ragadta Moholy-Nagyot is a kor látványossága. Az ország vidéki városai közül legelsőnek a szegedi publikumnak adatott meg a mozi. A látványosság iránti igény, és a technika fejlődése együtt teremtette meg a feltételeit a mozi megjelenésének. A századforduló körüli kezdeményezésekről szóló híradások arról számolnak be, hogy Szegeden a kávéházi vetítések nagy népszerűségnek örvendtek. A Kossuth, a New York, vagy éppen a Rákóczi Kávéházban a helység közepén kifeszített vásznak mindkét oldalát nézhette a közönség. A kávéházi vetítőket később az önálló mozgófénykép színházak váltották fel. Szeged város címtára 1911-ben szórakozóhelyek címszó alatt három mozgófénykép színházat és két mozit sorolt fel. Hihetetlen, hogy Magyarországon 1918-ban megközelítően száz filmet készítettek Nagy Levente, Moholy-Nagy máig is Budapesten élő rokona elmondása szerint -, ekkor a filmkészítés központja Budapest és Kolozsvár volt. A szegedi Somogyi könyvtár birtokában vannak a szegedi mozgófénykép színházak történetét feldolgozó publikációk mellett a szegedi Magyar Királyi Állami Főgimnázium értesítői (mai Radnóti Miklós Gimnázium). Péter László professzor úr bámulatos elemzései alapján nyomon követhető Moholy gimnáziumi évei során névének megváltoztatása. 1905-ben Weisz László néven iratkozott be az első osztályba, az ötödik osztályban Nagy (Weisz) László, 1910-től, a hatodiktól pedig Nagy Lászlóként szerepelt. A gyorsírás (sztenográfia) népszerűsége ezidőtájt hihetetlen a középiskolások körében. A gyorsírás - ahogy László Péter Professzor úr fogalmazta meg - , a magnetofon hírnökének tekinthető. Moholy nem kevésbé jeleskedett ebben is. „A 18-19. század fordulóján –mutatott rá Péter László -, Szeged volt az ország gyorsírómozgalmának központja. Folyóiratokat adtak ki, úgymint a Gyorsírászati Közlöny (1892-93), majd folytatásaként a Szegedi Gyorsíró (1904-1920). Ez magyarázza, hogy a szegedi középiskolákban egymással versengő gyorsírókörök működtek”. A szegedi Gyorsírók Egyesületének „szabatos levelezőírási versenyén ” Moholy-Nagy gyakran dicséretes eredményt ért el, s éppígy kimagasló eredménnyel dicsekedhetett az év végi tollbamondásos, un. Diktátumos versenyen, a percenként 120 szótagos versenyen első lett. 1911 őszén a szegedi gimnázium gyorsíró ifjúsági körének elnökévé Bach Imrét, titkárává Moholy-Nagy Lásztlót, könyvtárosnak öccsét, Nagy Ákost választották. Yates kutatása folyamán a tanulók gyorsíró körének kulturális és történelmi beágyazottságát, megértését tartja fontosnak, mind a magyarországi, mind a nemzetközi viszonylatban, különös tekintettel a kor Európájára. Szegedet elhagyván Moholy-Nagy Budapesten találkozott Hevesy Ivánnal, feltételezhető, hogy a Negyesi-féle szemináriumon. A hallgatók ezen alkalmak keretében abban a formában folytatták tanulmányaikat és merültek el a különféle diszciplinákban, hogy megosztották egymással költeményeiket, írásaikat és további kreatív alkotásaikat ezekről folytatva diskurzust. Hevesy Katalin, Hevesy Iván lánya azon csodálatosan forrása a fotótörténetnek, mely családi emlékei felelevenítésével táplálta a további kutatásokat és segítette az összefüggések felismerését. Olyan Moholy-Nagy vers került elő, amelyet Hevesy Iván húgához írt, mielőtt a frontra indult volna. Hevesy Katalin édesanya, Kálmán Kata fiókjából került elő az időnek megadva magát az a kép is, melyen Moholy-Nagy Hevesy Ivánnal és Hevesy bátyával és húgával látható, igen, a hölggyel, akinek a költemény írodott. A fotó 1818-19 körül készült, a háború után, mivel Moholy a katonai egyenruháján viseli a háborús sérülésére utaló szalagot. Péter László a Szegedi Tudományegyetem Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzora Moholy-Nagy korai költészetének szakértője hívta fel figyelmünket Juhász Gyula Moholy-Nagyról írt költeményére. További párhuzamok, hogy Nagy Jenő, Moholy-Nagy bátyjának illetve feleségének sírja Kálmán Katalin sírjával szemben található. Ez is azoknak a történetek egyike, amelyeknek foszlányai tárultak még csak fel. Kéretik magukat, keveset árulnak el magukról. A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézetének segítségét szeretnénk megköszönni, hogy rendelkezésünkre bocsátotta értékes forrásanyagát. Mindemellett a Magyar Nemzeti Múzeum történeti Fényképtára történeti kalauzolását és az Első Magyar Látványtárnak, hogy Moholy tábori levelezőlapjait megosztotta velünk, amelyek valójában korai Moholy rajzok, melyet Moholy Hevesy Ivánnak küldött haza. Steve Yates tiszteletét tette Passuth Krisztinánál az ELTE Művészettörténet Tanszékének Professzor Asszonyánál, a világon elvitathatatlanul a legátfogóbb Moholy monográfia szerzőjénél. Azt gondolom, kevés ilyen kitüntetett pillanat adódik az ember életében, mint az ilyen, amikor is megadatik, hogy két Moholy kutató beszélgetésének fültanúja legyen az ember. Történelmi pillanat. Ami mögött ott vannak beállítva az évtizedek. Ez a most születő interaktív kétnyelvű website tulajdonképpen egy szimbolikus találkozóhely. Steven A. Yates és a Magyar Fotográfiai Múzeum ezen a sajátosan viselkedő köztérnek, találkozási pontnak a megalkotásán fáradozik.

Marketgarden hadművelet. 1944. szeptember 17.-én az angol 1. ejtőernyős dandár három zászlóalját a célpont arnhemi hídtól nyugatra dobták le, megfosztván őket attól, hogy a célhoz közel landolva, a meglepetés erejét kihasználva foglalhassák el a hadművelet sikere szempontjából létfontosságú hidat. A három zászlóalj landolást követően különböző utakon indult a híd felé, az erdős és beépített területeken derült ki, hogy rádióik nem működnek, ezért elvesztették a kapcsolatot egymással, ez döntően befolyásolta a csata végkimenetelét. Az 1. és 3. zászlóalj hamar erős német tűz alá került, Arnhem környékét és a várost ugyanis a hírszerzés jelentéseivel ellentétben nem gyerekek és öregemberek védték, hanem két SS páncéloshadosztály és egy SS páncélgránátos osztály. Egyedül John Frost alezredes 2. zászlóalja jutott el a hídhoz, melynek az északi hídfőjét sikerült elfoglalni. A déli hídfő elleni vakmerő rohamot az SS páncélgránátosok visszaverték. Az angolok tartották az északi hídfőt és várták a felmentő sereget, akiknek Nijmegen két hídjának elfoglalását követően kellett volna érkeznie, Aki olvasta az arnhemi csata leírását, azt nem hagyhatja hidegen az ejtőernyősezred 2. zászlóaljának négy éjszakán és három napon keresztül tartó, hősies helytállása a Rajna közúti túl messze” lévő hídjának északi hídfőjénél. Az egységparancsnok, John Frost inspiráló vezetése komoly szerepet játszott a csatában, melyre manapság legendás haditettként emlékeznek. A Híd a messzeségben, Frost vezérőrnagy háborús emlékirata az iraki sorozottaknál töltött szolgálatával kezdődik, még azelőtt, hogy az egyik legelső brit ejtőernyős vált volna belőle. Ebben a lenyűgöző könyvben beszámol a részvételével lezajlott főbb légideszant-hadműveletekről, köztük Brunevalról, Tunéziáról, Szicíliáról, Olaszországról és Arnhemről, ahol őt és számos emberét fogságba ejtették. Beszél hadifogolyként szerzett tapasztalatai¬ról, valamint zászlóalja újjászervezéséről a német kapitulációt követően. Ennek a könyvnek a megírását hadifogolyként kezdtem el, amikor az arnhemi csata emléke még frissen élt bennem. Az eredeti kéziratot a Gestapo ellenőrzéseinél az ágyneműmbe rejtettem, ezért úgy érzem, tartalmaz némi autentikus értéket. Többször is megpróbáltam befejezni, de annyi minden közbejött, hogy végül elment a bátorságom. Azonban Cornelius Ryan könyve, A messze volt a híd, illetve a hasonló című film megjelenése óta annyi ember keresett fel és kért meg, hogy mondjam el saját történetemet, hogy végül engedtem a csábításnak. Feleségem, Jeannie aktív bátorításával papírra vetettem háborús szolgálatom emlékeit, melyet az emberek reményeim szerint érdekesnek és szórakoztatónak találnak majd, és emellett talán szolgál némi tanulsággal is követőim számára, valamint vidám emlékeket idézhet fel régi bajtársaimban. A történet az iraki sorozottaknál töltött szolgálatommal kezdődik, amikor a 2. asszír századot vezettem, egy olyan emberekből álló egységet, akiknek a jelszava a Tökéletesség” volt. Olyan normákat állítottak fel, melyeket azóta sem szárnyalt túl senki. Hogy kiállták volna-e a brit csapatokra mért kemény csapásokat, nem tudom megmondani, de közvetlen leszármazottai voltak azoknak a régi asszíroknak, kiknek hadai aranyban és bíborban csillogtak, ezért mindig emlékezni fogok rájuk. Miután rövid időt töltöttem régi ezredemnél, a cameroniaknál (skót lövész¬ezred), akik minden hadjáratban kitűntek makacs helytállásukkal, és akik voltak olyan kemények és szívósak, mint bárki más a világon, belevágtam valami teljesen újba ez volt a légideszant. Remélem, a következő fejezetekben elegendő információt közlök ahhoz, hogy meg lehessen érteni, milyen anyagból gyúrták az ejtőernyősöket. Olyan embereknek tartották őket, akiktől sohasem kérhetsz túl sokat. Ahol volt egy vörös sapkás, ott volt megoldás is. A Híd a messzeségben, Frost vezérőrnagy háborús emlékirata az iraki sorozottaknál töltött szolgálatával kezdődik, még azelőtt, hogy az egyik legelső brit ejtőernyős vált volna belőle. Ebben a lenyűgöző könyvben beszámol a részvételével lezajlott főbb légideszant-hadműveletekről, köztük Brunevalról, Tunéziáról, Szicíliáról, Olaszországról és Arnhemről, ahol őt és számos emberét fogságba ejtették. Beszél hadifogolyként szerzett tapasztalatai¬ról, valamint zászlóalja újjászervezéséről a német kapitulációt követően. Ennek a könyvnek a megírását hadi¬fo¬golyként kezdtem el, amikor az arn¬¬hemi csata emléke még frissen élt bennem. Az eredeti kéziratot a Gestapo ellenőrzései¬nél az ágyneműmbe rejtettem, ezért úgy érzem, tartalmaz némi autentikus értéket. Többször is megpróbáltam befejezni,de annyi minden közbejött, hogy végül elment a bátorságom. Azonban Cornelius Ryan könyve, A messze volt a híd, illet¬ve a hasonló című film megjelenése óta annyi ember keresett fel és kért meg, hogy mondjam el saját történetemet, hogy végül engedtem a csábításnak. Feleségem, Jeannie aktív bátorításával papírra vetettem háborús szolgálatom emlékeit, melyet az emberek reményeim szerint érdekesnek és szórakoztatónak találnak majd, és emellett talán szolgál némi tanulsággal is követőim számára, valamint vidám emlékeket idézhet fel régi bajtársaimban. A történet az iraki sorozottaknál töltött szolgálatommal kezdődik, amikor a 2. asszír századot vezettem, egy olyan emberekből álló egységet, akiknek a jelszava a „Tökéletesség” volt. Olyan normákat állítottak fel, melyeket azóta sem szárnyalt túl senki. Hogy kiállták volna-e a brit csapatokra mért kemény csapásokat, nem tudom megmondani, de közvetlen leszármazottai voltak azoknak a régi asszíroknak, kiknek „hadai aranyban és bíborban csillogtak”, ezért mindig emlékezni fogok rájuk. Miután rövid időt töltöttem régi ezredemnél, a cameroniaknál (skót lövész¬ezred), akik minden hadjáratban kitűntek makacs helytállásukkal, és akik voltak olyan kemények és szívósak, mint bárki más a világon, belevágtam valami teljesen újba – ez volt a légideszant. Remélem, a következő fejezetekben elegendő információt közlök ahhoz, hogy meg lehessen érteni, milyen anyagból gyúrták az ejtőernyősöket. Olyan embereknek tartották őket, akiktől sohasem kérhetsz túl sokat. Ahol volt egy vörös sapkás, ott volt megoldás

Az első világháború hadban álló országainak vezetői egy viszonylag gyors háborúban reménykedtek. A könyv olvasói azonban hamar rájönnek, hogy mekkorát tévedtek. A nagy háború négyévnyi öldöklést és pusztítást hozott, áthágva a múltbéli háborúk szabályait. A világot a szó szoros értelmében átalakította a nagyszabású küzdelem. A könyv egyik célja, hogy kérdéseket tegyen fel az okokkal kapcsolatban, amelyek a háborúba való belépsre késztették ezeket a nemzeteket. A könyv nagy figyelmet szentel a hoború új aspektusaira. Euek egyike az új technikai eszközök megjelenése volt. Ez volt az első eset a történelem folyamán, amikor a harcok egyre brutálisabb jelelget öltöttek, mivel a résztvevő államok mindinkább a modern technológia bűvkörébe kerültek. A tudományos kutatások során kézzelfogható termékeket állítottak elő, amelyek gyakorlatil és szórakoztató jellegű felhasználhatóság ígéretét hordozták. A legfigyelemreméltóbb találmányok sorában voltak az automobilok, a repülőgépek, a rádiókommunikáció, és a repülőgép, s a mozgókép. Ezektől a lenyűgöző felfedezésektől azt várták, hogy világszerte szorosabbra fűzik és megújítják a különböző népek kapcsolatát. Ám az első világháborúban még a pozitív technológiát is a háború fegyvereivé változtatták-az automobilokat harckocsivá és gyorsan mozgó katonai járművekké fejlesztették, a repülőgépek halált szórtak az égből, a rádiókommunikáció és a mozi pedig a gyűlölettel teli propaganda eszközévé váltak. A levegőből bombát szóró és az ellenségre golyózáport zúdító gépek gyors és radikális változásokat idéztek elő a háborúval kapcsolatos gondolkodásban. Eddig ugyanis olyan konfliktusként tekintettek a háborúra, ahol a veszteségek kizárólag a hadsereg tagjaira korlátozódtak. Nyilvánvalóvá vált, hogy az egymás ellen küzdő ellenfeleknél már nem csupán a katonák lehetnek áldozatok. Az új katonai szakkifejezés mindkét oldalon a „stratégiai bombázás” lett, amelynek során a levegőből ledobott robbanóeszközökkel már nemcsak katonai célpontokat támadtak, hanem civil épületeket, melyek állítólag ellenséges hadiipari létesítményeket rejtettek. A háború mostmár mindent magában foglalt, mindenkire-katonára és civilre-veszélyt jelentett, mivel a gyorsan mozgó repülőgépekről ledobott bombákkal nem lehetett pontosan eltalálni a célpontot. A bombázások következtében egyre nőtt a halotak száma, és a sebesülteké, a városokban, a falvakban, a tanyákon pedig egyre többen éheztek. A technológia lenyűgöző újításokat hozott létre a fegyverek terén is, melyek gyakorlatilag elavulttá tették a régi puskamodelleket és mindörökre megváltoztatták a háborút: a viszonylag kis távolságból vívott tűzharc átalakult halálos, nagy hatótávolságú viadallá. A nehéztüzérség-az emberi eszközökkel nem mozgatható tüzérségi eszközök- fő tényezővé váltak, mivel mindkét oldalon egyre nagyobb tecdhnikai hatékonyságra törekedtek. Kifejlesztették az önjáró lövegeket és a tarackokat, amelyek nagy távolságra is képesek voltak eljuttatni halálos lövedékeiket. A fegyverfejlesztés elsődleges célja az volt, hogy a pusztítás tömeges legyen. E könyv megmutatja az olvasóknak, hogyan fejlesztették ki a híresen hatékony gyorstüzelő géppuskákat. A lángszórók szörnyű sorsra ítélték a zárt helyen lévő ellenséget. néhány éven belül a korábban csak kísérleti eszköznek tekintett tengeralattjáró is a kereskedelmi hajók kíméletlen gyilkosává vált. A pusztítás eme eszközeinek gyors kifejlesztése azonnali változásokat idézett elő, nemcsak a hadviselés módozataiban, hanem a gondolkodásban is. Az I. világháború technológiája megmutatta, hogy az emberiség exponenciális ugrást hajtott végre a tanulásban és a találékonyságban, és beibzonyosodott, hogy soha többé nem lehet majd állandó bizonyosságnak ekinteni a háború megívásának módját.

Megjelenés: 2010. február 5. Oldalszám: 192 ISBN: 978 964 426 162 9 Szélesség: 145 mm Magasság: 212 mm Tömeg: 366 g Bolti ár: 1999 Ft Internet ár: 1600 Ft Kedvezmény: 399 Ft (20%) előzmények Az elveszett jelkép titkai azon Dan Brown-rajongók elengedhetetlen forrásirodalma, akik szeretnék megismerni a fikció mögött rejlő tényeket. A titkos társaságok, misztikus hagyományok, okkult gyakorlatok és rejtett kódok útmutatója feltárja a mai modern világot kialakító – és még mindig benne lakozó –, rejtett hagyományok rég elfeledett, titokzatos történetét. Tudja mi a Boáz és milyen anyagból áll a Bölcsek Köve? Szeretné megtudni az igazságot a szabadkőművesekről – Brown sikerkönyvének egyik fő témájáról – azok rituáléiról, templomairól és leghíresebb alakjairól? Szívesen megismerné a rózsakeresztesek vagy Salamon Templomának igaz történetét? Érdeklik az ősi, okkult rítusok? E könyvben mindezt megtalálja! John Michael Greer okkult kutató, számos ezoterikus témájú könyv szerzője. Harminc éves mágusi gyakorlatával, a nyugati misztikus hagyományok mestereként olyan összetett szakmai háttérrel rendelkezik, amelyben az egyetemi tanulmányok egységet alkotnak az okkult és druida rendekben szerzett képzéseivel és beavatásaival. ez még csak bevezető volt ugyanis a téma szerepeltetése nélkül folyamatos hiányérzetünk lenne, hiszen konteóblog szabadkőművesek nélkül olyan, mint disznóvágás pálinka, swingerklub dugás, vagy politikai elit korrupció nélkül: nem az igazi. „Nesze sánta, itt egy púp is”-marlonbrandy Dan Brown ismét nagyot alkotott. Ismerős a neve? Ha azt mondom, hogy Angyalok és Démonok és Da Vinci-kód? Segítettem egy picit. Habár 2009-es megjelenéssel, de megjelent Az Elveszett Jelkép címmel Robert Langdon újabb fantasztikus kalandja. Ahogyan az előző két kötetből megtudhattuk, a főszereplőnk egy harvardi professzor, szimbólum-kutató és művészettörténész. Eddig sem volt egy unalmas élete, hiszen leleplezte egy vatikáni pap (camerlengo) sötét titkait és tetteit, később pedig tett egy európai körutat a Szent Grált keresve, melyet később a “penge és a kehely” találkozásánál meg is lelt. “Vár rátok a Grál az ősi Roselinban, Hol penge és kehely őrzi a kapukat, Nagymesterek műve méltó nyughelyet ad, Örökre megpihent a csillagok alatt.” Az Elveszett Jelképben pedig újra fel kell kötnie a gatyáját, hiszen csúnyán átverik, már a könyv elején. A cselekmény helyszíne az “új Róma”, azaz Washington. Időtartama egy éjszakát tesz ki. Robert Langdon-t felkérik, hogy tartson egy szabadkőművesekkel foglalkozó előadást Washingtonban, a Capitolium-ban. A professzor csak azért fogadja el a meghívást, mert barátja, a híres szabadkőműves főmester, Peter Solomon kéri fel, igaz nem személyesen, hanem titkárán keresztül. A férfi elfogadja a lehetőséget, majd a fővárosba utazik, amiről tudni kell, hogy hemzseg a szabadkőműves jelképektől. Mint ahogyan a szimbólum-kutató éjszakája is telis-tele lesz ezekkel. A Capitolium-ba érve, Langdon olyat tapasztal, amit még soha. Átverték. Barátját, Peter Solomont brutálisan elrabolták, kezét levágták, útmutatóul hagyva a Harvard professzorának. A levágott, és, mint kiderül, tetovált kéz egy meghívót jelent Langdon számára, egy olyan dolog felé, amelyben ő nem igen hisz: az Ősi misztériumok feltárásához, amely a világ apokalipsziséhez vezet. Az apokalipszis szó hallatán, mindannyian a világ pusztulására, a világvégére gondolunk. Ámbár a szó jelentése inkább arra utal, hogy az általunk ismert világ megszűnik létezni, helyette pedig egy fejlettebb, értelmileg kifinomultabb világ keletkezik. A képbe belép egy CIA ügynök, aki szintén szabadkőműves, Peter Solomon húga, Katherine Solomon, aki új felfedezésével szinte megválthatja a világot, az elrabolt férfi fogva tartója, Malakh, akiről még a későbbiekben sok minden feltárul. Az emberrabló egy mániákus férfi, aki hisz a változásban, és úgy véli, a jelképek magára tetoválásával, és az elveszett jelképpel elérheti a megvilágosodást. Nem mellesleg a férfi beférkőzött a szabadkőművesek közé, nem is akárhova, a legfelső szintre, ahonnan leginkább várható az istenné válás. Sajnos ünneprontó vagyok, de nem árulhatom el a teljes sztorit, akinek felkeltette az érdeklődését, majd a könyvben megtudhat mindent. Annyit viszont elárulhatok, hogy volt egy kedvenc részem a könyvben, amely ledöbbentett. Nem hittem el, arra gondoltam, ez csak mese lehet, melyet az író talált ki. De nem. Google a barátom. Belélegezhető folyadék, melyben Langdont meg akarják majd ölni. Izgin hangzik mi? Mikor mindenki azt hiszi, hogy a fickónak befellegzett, kiderül nagy igazság. És hogyan értékelem a kötetet? Nálam a Da Vinci-kód vitte a pálmát, 10/10-es könyv volt. Az Angyalok és Démonok( amely a közhiedelemmel ellentétben az első kötete Robert Langdon kalandjainak) egy laza 8-9/10-et kapott nálam. Ez a könyv pedig annyira gazdag volt fordulatokban, és olyan brilliáns megoldásokkal van meghintve, amelyekre Az Elveszett Jelkép olvasása közben nem is gondolnánk. A vége egyszerű, de nagyszerű, döbbenetes csavart tartalmaz, pörgős, akárcsak elődei, bár kevesebb, de koránt sem könnyebb feladványokkal találkozik a prof. Én azt mondom, hogy ez a könyv minimum megérdemli azt az értékelést, amit az első mű. 9/10. Ez a végszó. http://scenesitve.wordpress.com/ Dan Brown regényének titkai „Dan Brown éveket szánt a kutatómunkára, és hihetetlen mennyiségű információval töltötte meg regényét, mely az ismeretlen és kevéssé ismert tények valóságos kincsesbányája. Legyen ez a könyv az útitársuk és a vezetőjük, segítsen tisztább perspektívába helyezni a regényt, vessen fényt rejtélyeire és mítoszaira, és tárjon fel néhány titkot.” - Thomas R. Beyer, Jr., a Bevezetésben Beyer professzort A Da Vinci-kód elolvasása óta foglalkoztatja, miként használja fel Dan Brown a tényeket kitalált történeteiben. Rájött, hogy a regények vizsgálata izgalmas és szórakoztató belépés lehet a kutatás és az információértékelés világába, s úgy döntött, szemináriumot indít ezen az alapon a Middlebury College elsőéveseinek. Beyer és hallgatói azóta is figyelemmel kísérik Dan Brown munkáit, és négy évvel ezelőtt Beyer kezdte megsejteni, milyen tények alkothatják majd Az elveszett jelkép lényegét. Az új regényre váró olvasóik millióihoz hasonlóan ő is már a megjelenés napján, 2009. szeptember 15-én megvette a könyvet. Többször is elolvasta, majd kiadója biztatására megírta ezt a könnyen olvasható, közérthető útmutatót Az elveszett jelképhez, melyben a 33 legfontosabb témát elemzi és 133 internetes hivatkozást ad meg a további vizsgálódáshoz. A hét részbe rendezett témák a regény cselekményét követve érintik Washington építészetét és műalkotásait, a titkosírásokat, a szabadkőművességet, a titkos tanításokat, a tudományt, a regényben szereplő embereket és helyeket. Az elemzést több tucat illusztráció teszi teljessé. A SZERZŐ Thomas R. Beyer, Jr. a Middlebury College tanára, több szemináriumot is tartott Dan Brown műveiről. A Kulcsok a Da Vinci-kódhoz című on-line kézikönyv szerkesztője. A hallgatóival jelenleg az Angyalok és démonok wikijén dolgozik. Három éve kezdte el a 33 kulcs Az elveszett jelképhez megírását. A vermonti Middleburyben él.

Tibeti Gyógymódok Ralp Quinlan Forde könyve GABO Kiadó www.gabo.hu A tibeti orvoslás ősi, több mint 1000 éve alkalmazott gyógyászati rendszer. A gyógyítás e sajátos, holisztikus megközelítésmódja az étrendet, az életmódbeli változtatásokat, a gyógyfüves kúrákat, a masszázst és a meditációt ötvözve hasznosítja a tibeti mesterek ősi bölcsességét. • Fedezze fel három életenergiájának sajátos, önre jellemző kombinációját s az egészségére gyakorolt hatásukat. • Imerje meg a legfontosabb diagnosztikai eljárásokat a pulzusdiagnózistól a nyelvvizsgálatig és az asztrológiai elemzésig. • Tudjon meg minél többet a gyógyfüvekről, a mantrákról, a meditációról és a szent jógapozíciókról. „Nyerje vissza egészségét mindenki, aki kapcsolatba került a tibeti orvoslással, szűnjön meg a fájdalmuk, enyhüljenek lelki kínjaik, töltse el őket bölcsesség és együttérzés” (Őszentsége, a 17. karmapa előszavából) A világ legrégibb gyógyászati hagyománya A tibeti orvoslás a tibeti kultúra elválaszthatatlan része, a világ egyik legrégebbi önálló gyógyászati hagyománya. Ez a hagyomány a négy orvosi tantrán, a Gyüsin alapul, amely egyike a világ legrégebbi orvosi szövegeinek: 5900 vers 156 fejezetbe rendezve. A tibeti gyógyászati kánon magában foglalja még a Kangjurt, vagyis Buddha tanításainak fordítását, valamint a Tengjurt, ami vallási és filozófiai kommentár-gyűjtemény, valamint a ma már világszerte ismert Tibeti halottaskönyvet. Az ilyen orvosi szövegek nem csupán tanulási segédletek a tibeti orvosoknak, hanem spirituális átjárók is. A hagyományos, akár tíz évig is eltartó tanulóidő során az orvosképzésben résztvevők fejből megtanulják, memorizálják a szövegeket, s később nap mint nap felidézik őket. Segítségül a memorizációhoz festményeket használnak. Csak az arra érdemeseket avatja be mesterük a legmélyebb titkokba, hiszen az orvoslásban is nagy jelentőséget tulajdonítanak a tanítók töretlen láncolatának a megvilágosodott alapítóktól egészen napjainkig. A vallás szoros kapcsolatban áll a gyógyászattal, hiszen a buddhizmus maga is nagy becsben tartja az életet és a szenvedés megszüntetését. Holisztikus egységben A tibeti orvosi irodalom legkorábbi része a Kr. e. 2. évezred Indiájából származik, a védikus bölcsek nemcsak a fizikai testet gyógyították, hanem a pszichikait is, és az egészséget a spirituális élet és fejlődés szerves részének tekintették, melyben test és szellem nem választható el egymástól. Mai kifejezéssel: holisztikusan gyógyítottak. A tibeti orvoslás tudománya az életerő, valamint a test belső energiáinak egyedülálló tanán alapul. Hogy az egészség fája tovább zöldelljen, a 3 életerőnek, a 7 alkotóelemnek és a 3 kiválasztó funkciónak összhangban kell működnie. A betegségek legfőbb oka az egyensúlyvesztés, a sóvárgás vagy ragaszkodás, és annak el nem fogadása, hogy a világ természete a változás és múlandóság. Mindez egy idő múlva szomorúsághoz vezet, ami a stressz és a szenvedés egyik tünete. Diagnosztika A betegségek keleti diagnosztizálása a nyugati ember számára szinte hihetetlen. Hogyan tud egy tibeti gyógyító viszonylag egyszerű és olcsó módszerekkel pontos diagnózist felállítani? Itt van például a pulzusvizsgálat. A bal csuklón jobb mutatóujjal tapintva megtudja a szív és vékonybél állapotát, jobb középső ujjal a lépét és gyomorét, a jobb gyűrűsujj a veséről és a nemzőszervek nedveiről közvetít információt. Egyes tibeti orvosok, akik mesteri szintre fejlesztették a pulzusdiagnosztika tudományát, a tudatosság és gyakorlottság olyan szintjére jutottak, hogy látnoki gyógyító képességekkel rendelkeznek, így még egy távoli családtagot is képesek diagnosztizálni. A másik egyszerű eszköz a vizeletvizsgálat, az orvos szín, állag és illat alapján következtet a 3 energia felborulására, ami rendellenességre, betegségre utal. Attól függően, hogy a vizelet lerakódásai lebegnek, vagy leülepednek, illetve felszínén hab jelentkezik - az orvos szívbetegségre, veseproblémára vagy daganatra következtet. A nyelvdiagnosztika egyfajta térkép a test belsejéhez, mely kiegészíti és alátámasztja a pulzus- és vizeletvizsgálatot. Az asztrológia a Kálacsakra tantra leghatásosabb elemeit foglalja magában, és a nyugatival ellentétben nem az egyes személyiség-típusokra koncentrál, hanem az egyén teljes élettartamára. Kiegyensúlyozottság A tibeti gyógyászatban fontos helyet foglal el a kiegyensúlyozott étrend, az étel tiszta, szennyeződésmentes minősége. „Egy jó orvos először feltárja a betegség okát, majd ezt követően elsőként étellel próbálja meggyógyítani. Csak ha az étel nem bizonyul elegendőnek, akkor ír fel orvosságot.” (Sun Ssu-mo: Ezer aranyat érő receptek) Fontos elem a tibeti orvoslásban és egészségmegőrzésben a 3 alkattípusnak (lung-tripa-peken) megfelelő étkezés és az évszakoknak megfelelő életmód. Mivel az évszakok a természet órái, a testben levő univerzális életerő a test alkotórészeiben - az öt elem mátrixán belül - az adott évszakkal összhangban hozza létre a folyamatokat. Az orvosi tantrák szerint egy betegség az adott évszak energiáinak megfelelően üti fel a fejét, növekszik és szűnik meg. Titkos tudás – titkos nyelv Ha az étrendbeli és életmódbeli változtatások nem elegendőek, akkor a tibeti orvosok maguk gyűjtötte hozzávalókból gyógynövény készítményeket állítanak elő. A tibeti medicinában ahhoz, hogy valaki mester legyen, legalább hét évig kell tanulmányozni a gyógynövényeket, tulajdonságaikat, begyűjtésük helyét, idejét és módját. A tiszta természet az orvosságok tárháza. A tibeti gyógynövény-medicina íz, minőség és hatás szerint készít orvosságokat, negatív mellékhatások nélkül. A tibeti orvosok-gyógyszerészek több mint ezer gyógynövény hatását ismerik és használják számtalan kombinációban. Minden egyes gyógynövénypirula 7-100 összetevőből áll. A gyógy-készítmények receptjei ma is titkosak. Mivel többségében ma is eredeti nyelven olvashatók a tibeti orvosi könyvek, fordításukat megnehezíti, hogy a bennük használt szavak egy része titkos szinonima. Az egyik gyógynövénynek, a miróbalánnak 32 szinonimája van a tibeti, és 42 a szanszkrit nyelvben. Az érintés ereje A gyógyteák, gyógyfüves fürdők és a masszázs széles körben alkalmazott terápiák, amelyek elősegítik az életerő áramlását a testben. Csak az alapolaj legalább 25-féle növényből készül. Az érintés ereje jó közérzetet és vitalitást biztosít. A masszázsterápiát legalább három évig tanulják orvosi irányítással. A tibeti masszázs egyik sajátsága, hogy a kezelést követően liszttel hintik be a testet, ezzel itatva fel a testből kiszivárgott méreganyagokat. Ha mindez kevés a gyógyuláshoz, akkor következnek a manuális terápiák, mint pl. a moxa-kezelés, amely a test energiapontjait stimulálja. Moxakezelés során az orvos szárított gyógynövényőrleményből készült kúpot helyez közvetlenül a beteg testére az energiapontok fölé. Ezután meggyújtja a kupacot, és hagyja, hogy végigégjen, egészen a bőrig. A keletkező hő hatására a hozzá tartozó energiacsatornák aktiválódnak és megszüntetik a gátakat. Alkímiai orvosságok A tibeti alkímiai orvosságok az orvoslás különlegességei. Egyetlen Nagyértékű Pirula több mint százféle összetevőből (aranypor, platina, ezüst, réz, vas, higany és egyéb ásványi anyagok) áll, és elkészítése bonyolult eljárások, titkos tantrikus rituálék miatt akár negyven napig is eltarthat. A ragyogó színű folyadékból matt fekete anyag, bhaszmá készül, amely az ellenanyagok királya a mérgezések és szennyeződések ellen. Az ember szellemi egészsége Az ember szellemi egészsége a tibeti orvoslás egyik alapköve, a belső egészség biztosítója pedig a meditáció. Aki meditálni kezd, saját szívéhez visszavezető úton indul el. A buddhizmusban a meditáció út a megvilágosodáshoz, amikor az elme a külvilágból érkező állandó reagálás helyett befelé kezd fordulni. „Az elme kezdettől fogva Buddha-természetű. Akár az űr, nem keletkezett és sosem lesz vége. Ha felismeri minden dolog azonos természetének valódi jelentését, s felhagyva minden további kereséssel, ebben az állapotban marad, az a meditáció”. A jóga különféle ágainak gyakorlása megtisztítja a testet és az elmét, segíti az odaadást, az önzetlen szolgálatot és elvezet a megvilágosodásig. A jóga tehát nem csak testgyakorlás. A Potala Palota mögötti tó közepén van egy titkos templom, legfelső szintje a tibeti buddhizmus Sixtus-kápolnája. Falfestményein a tantrikus buddhizmus legezoterikusabb gyakorlatai láthatók, mennyezetét a megvilágosodáshoz vezető utat ábrázoló festmények borítják. Az épület olyan szent, hogy a mai napig is csak a legmagasabb beavatottak léphetnek oda be. Északi falán azok a jógatechnikák láthatók, melyek segítségével a test alkotóelemei ragyogó buddha-testté formálhatók át. A tibetiek szerint az álom értékes lehetőség megértetni az élet és a világ mibenlétét. A tantrikus buddhizmusban az álmodás spirituális technika, a jógik megőrzik elméjüket, hogy élénk álmot lássanak, mely során végig éberek és tudatosak maradnak. A tudattalanból álom formájában feltörő képeket jóval jelentőségteljesebbeknek tartják, mint a tudatos elmét. Az orvos már a kezelés kezdetén tanulmányozni kezdi páciense álmait, mert azok árulkodók lehetnek a beteg gyógyulási esélyeit illetően. Csöd, bodhicsitta, tonglen A tibeti orvoslás legrészletesebben tárgyalt témája a lelki betegségek kezelése. Az egészséges lélek elengedhetetlen a jó közérzet fenntartásához. A mentális betegségek három fajtája, a félelem, agresszió és a depresszió a három energia egyensúlyvesztésével áll kapcsolatban. Ahelyett, hogy az elmenekülést javasolnák a személyes démonok elől, mint amilyen pl. a szorongás, vagy elfojtanák őket, a velük való szembenézést javasolják. A csöd-öt a rettenthetetlen gyakorlók általában temetőkben végzik, ahol emócióik a félelemtől felerősödnek. Gyakorlás által az elme egyre nyugodtabb lesz, és a teljes tudatosság állapotába kerül. A tibeti orvoslás alapja és legnagyobb tiszteletben tartott gyógymódja az együttérzés. Azt mondják, hogy két orvos közül az egyik bodhicsittával (együttérzés, megvilágosodott szeretet), a másik meg a nélkül adja gyógyszerét betegének, az előbbi akkor is jobban gyógyít, ha a szer kevésbé hatásos. A tonglen nem más, mint mások szenvedésének magunkra vétele. A tonglen révén az ember olyan mértékben nyílik meg, hogy az egyetemes gyógyítás eszközévé válik. Képzeljük csak el kar nélküli anyaként magunkat (ez a tonglen alapgyakorlata), amint gyermekünket elragadja az ár – ez az az intenzív érzés, amit a szívvel kell átérezni. A tibeti orvos minden egyes nap és betegkezelés megkezdése előtt szádhanát, szertartást végez, mely során teljesen azonosítja magát az adott istenséggel, leggyakrabban a Gyógyító Buddhával. Imája így szól: „Óh, könyörületes, aki elszakadtál a szanszárától, áldj meg gyógyító erőddel! Külső, belső és titkos betegségek gyógyítója, add, hogy eljuthassak a legfőbb, önvaló nélküli állapotba!” Az összeállítást készítette: Nagyiday Adrienne Tibeti Gyógymódok Ralp Quinlan Forde könyve GABO Kiadó www.gabo.hu

Artemisz Kiadó artemiszkiado@gmail.com info@artemiszkiado.hu Elisabeth Gaskell Észak és Dél A merészen ábrázolt női figurái jogán a feminizmus történetének meghatározó alakja. www.lazikiado.hu info@lazikiado.hu A Phillis és az Édesek és mostohák után életművének meghatározó darabjával, a televíziós sorozatból is ismert Észak és Dél című regénnyel folytatódik az angol romantikus irodalom közkedvelt írónője - Elizabeth Gaskell - bemutatása. Észak- és Dél-Anglia világa között aligha tátongott akkora szakadék, mint a 19. században. A délangol vidékek háborítatlan békéjében a puritán helstone-i lelkészlak ember és természet mesevilága volt. Itt cseperedett hölggyé Margaret Hale, a hajdan csillogó életről álmodott egykori szépség és a szerény, lelkiismeretes, ám gyámoltalan lelkész leányaként. Mások gondozására, s így közmegbecsülésre épülő életük egy csapásra semmivé lesz, amikor az apa megvallja megingását az egyházban. Lelkiismereti okokból föladja hivatalát, s ezzel véget vet a család délvidéki idilljének. Költözni kényszerülnek, s a lombzúgásos, madárfüttyös vidéki életből meg sem állnak a füstös-kormos, arctalan munkástömegekben hullámzó Miltonig. Észak-Anglia az ipar és a technikai forradalom zajos világa, amelyben a tőke és munka játssza a főszerepet. De hogyan boldogul ebben az embertelen világban a szépreményű, idealista lelkészleány? Hogyan tanulja meg levetkőzni előítéleteit, s elfogadni az északi élet farkastörvényeit, a munka parancsát, és nem utolsósorban a halál szigorát. Meglátja-e a kíméletlen iparváros rejtett szépségeit, és megtalálja-e az utat, amelyen a különös, idegen, de mégis figyelemre méltó textilgyárosig, John Thorntonig eljuthat? Megtalálja-e az egyetlen átjárót Észak és Dél között: a szerelem hídját? Amint a cím is sugallja, a regény az ellentétek könyve Hősnője, a hitbeli kétségei miatt szolgálatáról lemondott egyházfi leánya, a kies, idilli és hagyománytisztelő, ám elmaradott dél-angliai faluból,Helstone-ból fölkerül Milton northermbe, a nyüzsgő iparvárosba, amely Manchaster regénybeli mása. A várost szétfeszíti az urbánus iparosodás szülte energia, a nyüzsgő újgazdag kapitalisták világa és minden, ami ezzel együtt jár, a szenny, a nyomor, a munkások lázongása, a betegség, az ateizmus és a rengeteg bűn. Ebben a környezetben idegenül mozog a vidéki köznemes szokásaival és értékrendjével érkező Hale család. A regény „állapotjelentés Angliáról”, mely nem hőköl vissza a gyári munkások helyzetének és a munkás-„munkaadó” kegyetlen viszonyának ábrázolásától. Az objektivitást szolgálja a hősnő, Margaret Hale barátkozása a küszködő családok némelyikével, például Higginsékkel, miközben igyekszik békét teremteni a pamutszövő tulajdonosa és munkásai között. Ebbe az alapszövetbe, mintegy ellenpontozásul, szövődik bele Margaret nagylánnyá érésének és szerelmének története a vele ellentétes eszméket valló, rangos gyártulajdonos, Mr Thornton között, aki a maga erejéből emelkedett fel. Margaret elveszíti szüleit s velük együtt a biztonságot adó gyermekkor vidéki értékrendjét, miközben egyre árnyaltabban érti meg a változást és az abban rejlő lehetőségeket-politikai és személyes téren egyaránt. Elizabeth Gaskell (1810-1865) az utóbbi években reneszánszát éli Angliában és szülőhazája határain túl egyaránt. Ehhez minden bizonnyal hozzájárultak a műveiből készített igényes (nálunk is bemutatott) BBC-filmsorozatok: az Észak és Dél, valamint az Édesek és mostohák. A másik ok, ami miatt újra elfoglalhatta az őt megillető helyet az angol irodalomban, az a friss, modern, a XXI. század emberét is megszólító hang, amivel az emberi érzelmek, indulatok és szenvedélyek világát képes megeleveníteni írásaiban, így egyik legjobb regényében, az Észak és Délben is. Margaret Hale, egy dél-angliai lelkész lánya, éli a maga nyugodt, biztonságos és kiszámítható életét. Hirtelen azonban minden megváltozik: Margaret családjával egy északi iparvárosba, Miltonba költözik, és rákényszerül arra, hogy szembenézzen a környezetében zajló fájdalmas, sokszor tragikus eseményekkel, hogy hirtelen felnőjön, és minden erejével segíteni próbáljon a körülötte élőknek. És szembe kell néznie a saját előítéleteivel is, különösen egy miltoni gyárossal, John Thorntonnal kapcsolatban Az olvasó pedig biztos lehet benne, hogy emlékezetes történetet tart a kezében szerelemről, helytállásról, a XIX. századi Anglia sokszínű világáról egy nagyszerű regényt, első ízben magyarul, Rakovszky Zsuzsa ihletett fordításában.

Dan Brown: Az elveszett jelkép A megjelenése napján egymillió példányt adtak el belőle Megkerül, ami elveszett... Robert Langdont, a Harvard szimbólumkutatóját az utolsó percben kérik fel egy esti előadásra a washingtoni Capitolium épületében. Közvetlenül megérkezése után azonban egy hátborzongató szimbólumokkal rejtjelezett, nyugtalanító tárgyat fedeznek fel a Rotunda kellős közepén. Langdon egy ősi meghívót közvetít benne, amely a titkos ezoterikus bölcsesség rég letűnt világába invitálja megfejtőjét. Amikor brutálisan elrabolják Peter Solomont, a híres filantrópot és szabadkőművest, Langdon nagyra becsült mentorát, a professzor ráébred, hogy csak úgy mentheti meg barátja életét, ha elfogadja a rejtélyes meghívást és követi az utat, akárhova vezessen is. Langdon gyorsan ott találja magát Amerika legnagyobb hatalmi központjának színfalai mögött, a város láthatatlan termeiben, templomaiban, alagútjaiban. Ami mindeddig ismerős volt, az most átváltozik egy mesterien elleplezett múlt titokzatos, félhomályos világává, amelyben szabadkőműves rejtélyek és sosem látott felfedezések vezetik őt az egyetlen lehetséges és felfoghatatlan igazsághoz. Az elveszett jelkép az eltitkolt históriák, misztikus ikonok és kódok ragyogóan összecsómozott szőttese; intelligens, vllámgyors tempójú thriller, amelyben egymást érik a meglepetések. Hiszen- miként azt Robert Langdon felfedezi- nincs páratlanabb vagy megrendítőbb, mint az a titok, amely mindvégig a szemünk előtt volt... “1991-ben elzártak egy iratot a CIA igaz- gatójának széfjében. Ma is ott van. A rejt- jeles szöveg egy ôsi kapura és egy is- meretlen, föld alatti helyre tartalmaz utalásokat. Az iratban szerepel ez a ki- fejezés: „itt van elrejtve valahol”. A regényben megnevezett valamennyi szervezet létezik, köztük a szabadkô- művesek, a Láthatatlan Kollégium, a Biz- tonsági Hivatal és az SMSC. A regényben említett szertartások, tudományok, mûtárgyak és mûemlékek mind valóságosak. “(Dan Brown) Gabo Kiadó www.gabo.hu „A symbolon olyan szó, amely egyidejűleg jelöl egy tárgyat és egy tevékenységet. Éspedig olyan tárgyat, amely egykor széttörött, és részei szétszóródtak a világban. Ha például egy gyűrűt, egy érmét, vagy egy tányért kétfelé törték, és a két részt különböző embereknek adták, akik egymást nem ismerték (manapság általában papírpénzt tépnek el e célból). Most mindketten tudják, hogy hiányzik nekik valami, és úgy érzik, meg kell keresniük a másik felet. A mítosz is elbeszéli ezt a történetet. A borda, amelyet Isten kivett Ádám oldalából, és amelyből Évát elkészítette, maga is egy symbolon, és ugyanilyen a megkettőzött ember Platón Arisztophanés beszéde című művében: az embernek - így mondja Platón - eredetileg két feje volt, négy lába és négy karja. Ez az ember azonban vétkezett az istenek ellen, és ezért Zeusz kétfelé vágta, két részét pedig a világ két különböző részén helyezte el. Azóta keresi az egyik fél a másik felet, hogy újra symbolonná váljanak.”-mindez nagy szerepet játszik a sikeres Dan Brown új regényében A barackmagból maghasadást előidéző Öveges professzor már a múlté, de itt van Dan Brown, aki, harmadik sikeres könyvében (Az elveszett jelkép) úgy szövi a fonalakat, hogy a noetika megelőzi a belélegezhető folyadékot és az eleven homokórát, beágyazva egy anyagyilkosság, majd egy levágott kezű apa históriájába, meg egy rituális gyilkosságba egy titokzatos késsel, mely 1,6 millió dollárt ér, de az első használatra eltörik. Az egész regényben ez az egyetlen, engem zavaró mozzanat. „Itt jó lesz, kedves Tintoretto úr... közel vagyunk az ablakhoz. Mi a tisztelt keresztneve? – Kázmér. – Szép név. Tintoretto Kázmér. És miféle mestersége is van? – Szimbolista vagyok. – Igazán? Zenél is? Én sajnos nem játszom semmiféle hangszeren. – Sajnálhatja. A szimbolizmus igen finom muzsika. – Magával hozta az izét... a szimbolát? – Itt van a kis dobozban... Hosszú hangszer. Három darabból rakom össze.” (Rejtő Jenő: A tizennégykarátos autó A washington D.C.-ben játszódó sztori tizenkét órát ölel fel, és középpontjában a szabadkőművesség áll. Langdont meghívják Washingtonba, hogy tartson egy előadást; meghívója látszólag a mentora, Peter Solomon, aki 33. fokozatú szabadkőműves. Langdon közönség helyett Peter Solomon levágott, kitetovált, és furcsa pózba helyezett jobb kezét találja. Langdon gyors üldözésbe kezd a Kongresszus székházában, és titkos jelek sorozatát fejti meg. Eközben össze kell mérnie tudását Mal'akh-kal, egy tetovált, önkasztráló és zseniális gonosztevővel, aki a hatalom egy ősi forrását kutatja. Segítője is akad; Solomon húga, Dr. Katherine Solomon, a noétika tudósa. A tetőpont színhelye egy szabadkőműves páholy. Mal'akh azt hiszi, hogy ő az elveszett jelkép, halála után néhány peccel azonba lelke az ördögöké lesz. A záró fejezetekből többet is megtudunk az elveszett jelképről, és a könyv a “remény” szóval végződik. Tartalom a Wikipedia szócikke alapján: A könyv egy harmincharmadik fokozatú szabadkőműves beavatásával kezdődik, aki később Mal'akh-ként jelenik meg a regényben. Miután sikerült feljutnia a szabadkőművesség legmagasabb szintjére, Mal'akh új pozícióját arra akarja felhasználni, hogy megtalálja az Ősi Titkokat, az elveszett tudás mitikus forrását. Robert Langdont felhívja öreg barátja, Peter Solomon, szintén harmincharmadik fokozatú szabadkőműves, és meghívja, hogy tartson egy beszédet Washington, D.C.-ben, a Capitolium épületében. Langdon azonban Solomon levágott kezét találja a Rotundában, és gyorsan rájön, hogy Mal'akh csalta ide, mivel ő birtokolja a tudást, ami a kulcsot jelenti az Ősi Titkok feltárásához. Mal'akh közli, hogy Peter nála van, és követeli, hogy Langdon fedje fel az Ősi Titkokat Peter életéért cserébe. Langdont azonban letartóztatja Inoue Sato a CIA-tól, és ő is követeli, hogy fejtse meg a rejtélyt, mivel az nemzetbiztonsági ügy. Langdon megfejti, hogy a Peter kezén található jelek értelme az SBB13 mozaikszó, ami egy szoba a Capitolium alagsorában. Felfedezi, hogy Peter a szobát egy szabadkőműves meditációs kamrává alakította át, amelynek hátsó részében egy hiányos gúlát talál. Sato gyorsan kitalálja, hogy a gúla teteje Langdonnál van; Peter adta neki megőrzésre évekkel azelőtt. Utasítja ezért, hogy adja át, de Langsont megmenti a Capitolium építésze, Warren Bellamy. Bellamy elmondja, hogy ő is szabadkőműves, és Peter barátja, majd elviszi Langdont egy rejtekhelyre, a Kongresszusi Könyvtárba. Bellamy erősködik, hogy az ősi Misztériumok titkát és Peter életét mindenáron meg kell védeni, de Langdon szkeptikus marad a misztériumok létezése felől. Ezalatt Peter húga, Katherine Solomon, ismeretelméleti kísérleteket folytat a Smithsonian Múzeumban. Kísérletei az emberi tudat természetéről alkalmasak lehetnek arra, hogy felfedjék az anyag gondolatok útján való befolyásolásáak titkait. Azonban Mal'akh elhatározza, hogy megöli őt, kutatási eredményeit pedig megsemmisíti. Sikerül betörnie Katherine laboratóriumába, a lány viszont el tud menekülni, és felismeri Mal'akhban családja évvekekel korábbi támadóját. Az incidensben – amelyre aközben kerül sor, hogy Mal'akh megpróbálja kifaggatni apját – a lány anyja meghal, Mal'akhot pedig lelőtték, és azt hitték, hogy meghalt. Langdon, aki már korábban figyelmeztette a lányt a magát bátyja orvosának kiadó Mal'akh veszélyességére, kéri Katherine-t, hogy találkozhasson vele a Kongresszusi Könyvtárban. Találkozásuk azonban rövidre sikerül, mivel Sato egy CIA kommandót küld az elfogásukra. Bellamy segít Langdonnak és Katherine-nek elmenekülni, magát hagyva csaléteknek, hogy elfogják. Katherine azt akarja Petertől, hogy helyezze rá a priamisra a tetejét, ami aztán felfedi a formulát: "A titok a 8x8-as négyzetben rejtőzik", és egy kódot, amit egy mágikus kockával fejt meg, és úgy szól, hogy Jeova Sanctus Unus, vagyis Egyetlen Igaz Isten. Langdon kapcsolatba lép Bellamy egyik barátjával, Collin Galloway tiszteletessel, aki utasítja őt, hogy menjen a washingtoni nemzeti katedrálisba. Lerázva a CIA enbereit, Langdon és Katherine találkoznak Galloway-jel, aki további bepillantást nyújt nekik az Ősi Titkokba. Langdon ekkor rájön, hogy az Egyetlen Igaz Isten valójában Isaac Newton álneve, és a titok nyitja az ő munkáiban található. Eközben Sato Bellamyval szupertitkos információkat közöl, amelyek megrémítik Bellamyt, és azonnal átáll Sato oldalára. Amint a CIA elkezdi bekeríteni a katedrálist, Langdon és Katherine bemenekülnek a közeli a Cathedral College-ba. Katherine rájön, hogy a gúlát vízben kell forralni ahhoz, hogy az megmutassa a következő jelet, mivel Newton skálája a forráspontot harminchárom foknál jelzi, ami az egyik fontos szám a szabadkőművességben. A művelet újabb szavakkal visz közelebb a megoldáshoz, az új formula így szóla: "A titok kulcsa Franklin 8x8-as négyzetében van elrejtve.”. Ekkor telefonon hívják őket a rendőrségtől, és tájékozatják őket, hogy megtalálták Mal'akh házát és Petert is. Sato azoban elkapja őket, és miután Langdon mindent elmond neki, amit csak tud, cserébe elengedi, hogy elmenjen Katherine-nel, hogy megkeressék Petert. Ez azonban egy csapda, amit Mal'akh állított, hogy mindkettőjüket kézre kerítse. Mal'akh kivallatja Langdont, kényszeríti, hogy oldja meg a kirakó következő lépését, és felfedi, hogy ő a Szót, egy titkos igét keresi, amit a szabadkőművesek őriznek, és ami elképzelhetetlen hatalom hordozója. Langdont és Katherine-t sorsukra hagyja, ő pedig elviszi Petert a Szó rejtekhelyére. Langdont és Katherine-t megmenti Sato, akinek Langdon elmondja, hogy a formula valójában Franklin 8x8-as négyzetére, egy (Order Eight Franklin Square), egy mágikus dobozra utal. Ez megegyezik a gúla alján található jelrendszerrel, és Langdon gyorsan kikövetkezteti, hogy Mal'akh elvitte Petert a szabadkőművesek templomába. Útközben Sato elmagyarázza Langdonnak, hogy Mal'akh miért jelent nemzetbiztonsági veszélyt. Mal'akh titokban felvette a beavatási szertartását, amin számos befolyásos amerikai is részt vett. Langdon tudja, hogy a szabadkőművesek ősi rítusait nem fogják megérteni, és hogy üldöztetésnek néznek elébe. Eközben a templomban Mal'akh elmondja, hogy ő valójában Peter Zakariás nevű fia. Elégedetlen volt azzal, ahogy apja bánt vele, ezért eljátszotta saját halálát, majd egy vallásos élményben volt része, amelytől felébredt benne az igény arra, hogy megtanulja a Szót, ami teljessé teszi átváltozását az isteni létbe. Azt gondolva, hogy ismeri a Szót, Zakariás arra próbálja rávenni Petert, hogy ölje meg, bevégezve ezzel a szertartást. Szerencsére Petert feltartóztatják, mielőtt végrehajthatná a gyilkosságot, egy CIA-helikopter pedig kiiktatja Zakariás laptopját, így nem sikerül közzétenni a videót. A helikopter azonban összetöri a templom tetőablakát, és az aláhulló üvegdarabok halálosan megsebesítik Zakariást. Röviddel Zakariás halála előtt Peter elmondja, hogy Zakariás valójábn nem is volt a Szó birtokában. Miután véget ér az éjszaka, Peter elhatározza, hogy megismerteti Langdont az igazi Szóval. Megmutatja Langdonnak, hogy az a Washington-szobor sarokkövébe van elrejtve, és hogy a Szó valójában az, hogy Biblia. Peter közli, hogy az igazi Ősi Titok annak felismerésében áll, hogy az emberek nem Isten alávetettjei, hanem birtokosai annak a képességnek, hogy istenné váljanak. Ha pedig felismerték ezt a tényt, azzal megnyitják a kaput egy nagyszerű jövő felé. Katherine észreveszi, hogy kutatási eredményei, amelyeket Zakariás el akart pusztítani, biztonságos helyen vannak, tanítványai pedig forradalmasították a tudománynos életet. Peter elhatározza, hogy ad nekik még egy utolsó ajándékot, és elintézi, hogy láthassák a napfelkeltét a város felett, a Capitolium épületének tetejéről. Langdon eltöpreng mindazon, amit az elmúlt tizenkét órában tanult, és érzi, ahogy mind nagyobbra nő benne egy érzés: a Remény. (Forrás: a Wikipedia angol nyelvű szócikke. Fordította: Kalkulus-reviewer. A szócikket a fordítás óta átszerkesztették.) „Még be sem mutatkozhattam: nevem Würfli Fedor, tánc- és illemtanár. - Örvendek. Van . . . van itt valaki, aki szintén Fedor. Nevem Petrovics. - Nem Gorcsev az álneve? - Nem. Petrovics az álnevem. Gorcsev az igazi. - És Tintoretto? . . . - Mit kér? - Mondom, Tintoretto. Vanek úr egy ideig tanácstalanul pislogott. - Ön olasz? - Svájci vagyok. - Sajnos, nem tudok svájcul . . . - Levette a szivardobozt. - Érdekes ez a kis poggyász - mondta. Würfli úr elnézõen mosolygott. - Ne feszegessük . . . - Nem is kell. Csak elvágom a kötelet, az elég, így . . . hm. Mondja, kérem, ez egy komplett légionárius felszerelés? És elõvette a doboz tartalmát: két használt kapca, egy darab spárga, néhány álkulcs, valamint egy dugóhúzó és igen sok szivarvég. - Lehet - mondta Würfli. - Még nem kaptam meg a felszerelést. - Minek fontos a sivatagban a dugóhúzó? - tûnõdött Vanek úr. - És miért látják el a katonákat álkulccsal meg szivarvéggel? - Talán a dohány levét gyógyszerül használják. Ugyanis az afrikai katonák mind skorbutot kapnak. Vanek úr idegesen kirázta a dobozt. - Én nem kaptam. Vagy ha igen, akkor ellopták a skorbutomat innét. Würfli úr kíváncsian nyújtogatta a nyakát. - A szimbola benne van? - Mit csináljak? - kérdezte Vanek úr hökkenten. - Állítsa össze a három darabot. - Miféle darabot . . . - Hát, amit a dobozban tart. - A szivarvégeket? - Ne tréfálkozzon, kérem. Csavarja össze a hármat, és fújjon valamit. - Jó - biztatta egy nyájas idegorvos megnyugtató mosolyával Vanek úr -, majd összecsavarom a spárgát a kapcával és fújom . .” összeállította: Kerekes Tamás

Tim Serverin: Kalózok közt Hector Lynch kalandjai Gold Book Kiadó Debrecen A renegát HECTOR LYNCH KALANDJAI Hogyan lesz egy elrabolt írből gazdag mozlim kalóz? Nos, tessék olvasni Tim Severint, aki minden díjat megnyert, ami a tengerrel és az írással kapcsolatos, kivéve az Öreg Halászt és Moby Dick-ket. Az internet már azon gondolkodik, hogy melyik regényéből készítsen számítógépes játékot. A fordulatos, tengeri rablókkal és más szárazföldi gazemberekkel sűrűn átszőtt regénytrilógiában mindennek íze, szaga, aromája és súlya van. A CSELEMÉNY SZINTE NEM IS ÁLL MÁSBÓL, MINT FOLYAMATOS EMBERRRABLÁSBÓL. Közben hősünk cseberből vödörbe jut, akár nacionalista buddhista, akár sovén falangista, a végén mindig rabszíjon találjuk, miközben a regény másik szálán egy folyamatos kutatás folyik elrabolt húga után, akivel együtt vesztették el a szabadságukat. Fordulatos, izgalmas és részletgazdag munka. „Egyszer csak borzasztó reccsenés hallatszott, és az Izzet Darja az orrától a faráig beleremegett. A gálya találatot kapott. Hector tátongó lyukat vett észre a hajó bal oldalán. Rémült sikolyok és kínnal telt ordítások keveredtek a csatazajjal, majd újabb csattanás hallatszott. A tüzérek közvetlen lőtávolságból el sem téveszthették a célt: a sortűz középen kapta el a gályát, és kettétörte a gerincét. Az emberek és evezők a vízbe repültek, és a fiú döbbenten és kábultan megragadott egy szétrepedt oszlopot. Aztán, amint a tatot lassan elborította a víz, a hullámok kisodorták a tengerre... 1677-et írunk. A tizenhét éves Hector Lynchet berber kalózok ragadják el Írország egyik halászfalujából, és eladják az algíri rabszolgapiacon, ahol a fiú összebarátkozik a szintén fogoly Dannel, a karib-tengeri miszkitó indiánnal. Dan és Hector csakhamar egy kusza világban találják magukat, ahol az emberélet olcsó és csak az maradhat életben, akinek helyén van az esze. Hogy megmeneküljön a rabszolgabarakk borzalmai elől, a két barát áttér az iszlám hitre, de amikor egy török hajón teljesítenek szolgálatot, hajótörést szenvednek. A sors kegyetlen fordulata révén újra rabláncra fűzik őket, ezúttal azonban keresztény rabszolgatartók: hőseinket egy francia gálya evezőpadjához láncolják, csavargók és fegyencek közé. Megpróbáltatásai során Hectort csak egy dolog élteti: hogy kiderítse, mi történt a húgával, Elizabethtel, aki szintén a kalózok fogságába esett. Végül, amikor Hector gályarabokból toborzott kis csapata elszabadul a Marokkó partjainál elsüllyedő hajóról, fény derül a hátborzongató igazságra...” Tim Severin a Hector Lynch-történetek második könyvében ismét varázslatos utazásra viszi olvasóit a XVII. századba, a Karib-tenger és a Déltengerek buja és színes világába. Hector megfeszült, szinte már a hasában érezte a golyót, amikor a semmiből egy kar sújtott le a pisztolyra, éppen abban a pillanatban, hogy Coxon meghúzta a ravaszt... Ugyanebben a minutumban Hector másik megmentője kirúgta a kapitány lábát, mire a férfi a hátsójára esett. Coxon tudta, hogy egy egész hajóra való társaság figyeli. Egyetlen szó nélkül lesimította az öltözékét, aztán közelebb lépett a fiúhoz, és úgy, hogy más ne hallja, fenyegető hangon azt sziszegte: – Melegen ajánlom, hogy itt rohadj meg a Déltengeren, Lynch! Mert ha még egyszer meglátom a pofádat, megfizetsz azért, amit ma tettél! A spanyolok által mélyen megvetett kalózok eredeti naplói és hajónaplói alapján Tim Severin újra életre kelti a zord kapitányok, a rummal átitatódott gyarmati tisztviselők, a gazdag ültetvényesek és a vakmerő kalandorok – akiknek az élete muskétájukon és kardjukon múlott – világát. Hector Lynch a második kalandja során a hírhedt bukanér, John Coxon kapitány markába kerül, aki azt hiszi róla, Sir Thomas Lynch, Jamaica kormányzójának unokaöccse. Hector pedig meghagyja ebben a hitében, hogy barátai, Jacques és Dan megmenekülhessenek. Coxon elviszi Hectort Sir Henry Morganhez, Lynch kormányzó esküdt ellenségéhez. A kapitány jutalomra számít, ám amikor a csalásra fény derül, nyilvános megaláztatásban lesz része. Hector ettől kezdve magáénak tudhat egy ádáz ellenséget. Hector megismerkedik Jezreellel, az egykori vásári verekedővel és kardforgatóval, majd ismét találkozik Jacques-kal és Dannel. Négyesben csatlakoznak ahhoz a nagy kalózcsapathoz, ami a dzsungelen átvágva Panama megtámadására készül. Egy magas rangú spanyol hivatalnok elegáns feleségének fogságba ejtése után Hector cselszövések hálójába keveredik. Az ő tárgyalási képességeinek köszönhetően a kalózok szabad elvonulást kapnak a Déltengerekre, ám a Nyugat-Indiákon már körözik őket. Coxon kapitány fordított egyet köpönyegén, és a tanúvallomása alapján Hectornak gyilkosság és kalózkodás vádjával kell bíróság elé állnia. Az élete egy fiatal spanyol nő vallomásán és a birtokába került titkos térképeken múlik... A SZERZŐRŐL Tim Severin, a felfedező, filmrendező és előadó számos irodalmi elismerés tulajdonosa; elnyerte többek között a Thomas Cook-útikönyv-díjat, a Book of the Sea díjat, a Christopher-díjat és az Académie de la Marine irodalmi díját. A történelmi regények világában sikeres trilógiájával, A vikinggel debütált. Tim Severin első Hector Lynch-regénye A kalóz volt. --------------------452------------------

előzmények „A legfáradtabb folyó is eléri a tengert.” Swinburne • Mitch Albom a Wikipédián: http://en.wikipedia.org/wiki/Mitch_Albom Saját honlapja: http://mitchalbom.com/ Könyveiről: http://mitchalbom.com/books Mitch Albom: Csak egy kis hit kell c. könyvéhez „Zuhanó repülőgépen nincs ateista”’ Mit jelent a hit? „ Volt egyszer egy házaló, érted? Bekopogott egy házba. Az ember, aki kaput nyitott, rögtön ráförmedt:-Nincs ma szükségem semmire! A házaló másnap újra bekopogott. - eridj innen! - fogadták. A következő napon ismét megjelent a házaló. - Már megint itt vagy?- ordított rá a ház gazdája. Úgy feldühödött, hogy arcul köpte a házalót. A házaló csak mosolygott, a zsebkendőjével megtörölgette az arcát, aztán felpillantott az égre, és azt mondta:-Úgy látszik, megeredt az eső. - Tudod, ezt jelenti a hit.” E napokban a Hallmark Channel újdonsága s „sztárja”, az Öten a mennyországban című film is azt firtatja, miért olyan az ember élete, amilyen. A film alapjául szolgáló regény, Mitch Albom könyve rekordideig volt a New York Times bestseller listájának az élén. Tízmillió példány fogyott el belőle. (Magyar nyelvű változatát a Geopen Kiadó jelentette meg, nem csodálkoznék rajta, ha a televíziós bemutató után ezerszámra vásárolnák az emberek.) Pedig, valljuk be őszintén, nem nagy szám Albom mennyországos meséje. A mi Molnár Ferencünk 1909-es Lilioma például összehasonlíthatatlanul magasabb irodalmi színvonalat képvisel ma is a 2003-as esztendő amerikai sikerkönyvénél. (Egyébként, a nyakamat teszem rá, Mitch Albom ismerte Molnár Ferenc darabját, vagy annak valamelyik amerikai filmátiratát, mielőtt az Öten a mennyországban megírásához hozzáfogott.) Ámde a Lloyd Kramer által filmre vitt könyvnek volt pár, kellően reklámozott mondata, a kiadó ezeket megtoldotta a maga szlogenjeivel, és ezek által lázba hozta az embereket: „… minden vég egyben valaminek a kezdete is. Csak akkor még nem tudjuk… Regényével Mitch Albom megváltoztatja azt a képet, amelyet valaha is a mennyországról alkottunk, és, ami ennél is fontosabb, más értelmet ad itteni, földi életünknek?. Amúgy a Hallmark műsorán megjelenő film sem a csodák csodája, egy Fellini vagy egy Radványi Géza különbet rendezett volna a kötelező penzumként kapott irodalmi anyag alapján is. De nézhető mozi, követhető történet, és miközben központi alakjának, Eddie-nek a túlvilági útját és annak öt stációját követjük figyelemmel (találkozásait azokkal a személyekkel, akik, míg a Földön voltak, erőteljesen befolyásolták hősünknek egy tengerparti vidámparkban elégedetlenül végigélt sorsát), a magunk életút-állomásain kezdünk el töprengeni. Még az innenső parton, amikor – talán – még messze a mennyország, lehet hát igazítani sorsunk megállóin. Hát nem hasznosabb időtöltés ez, mint az agymosás, a terror és a szexuális szabadosság tévéállomásait figyelni reggeltől estig? www.mno.hu A könyv pár éve nagy siker volt, ott virított mindenféle listák élén. Tisztán mint a Da Vinci kód, csak éppen ez inkább egy érzelmes tanmese és nem összeesküvés-elméletes kalandregény. Eddie háborús veterán és egy vidámparkban dolgozik karbantartóként. Mikor egy baleset során, ahol igyekezett megmenteni egy kislányt attól, hogy a hullámvasút rázuhanjon meghal. A mennyország azonban nem egészen olyan, mint az ember várná. Eddie 5 emberrel találkozik, akik felfednek bizonyos dolgokat az életéből, megtudja mi miért és hogyan történt vele, s a segítségükkel újraértékelheti a földön eltöltött 83 évét. Ezek közül az emberek közül nem mindenkinek volt közvetlen befolyása az életére, volt akivel soha nem találkozott, mégis fontos amit mondaniuk kell Eddie-nek. A regény így három idősíkban meséli el a főhős életét. A jelenben a temetése körülményeit, születésnapjainak felidézésével a múltját, amelyhez kiegészítéseket kap az öt embertől, akivel a mennyországban találkozik. Egyszerű, kedves könyv.(lobotomia.hu) Isten divatba jött (Isteni formula), de aligha kap Nobel-díjat Mitc Albom Véleménye szerint: „A mi kultúránk olyan, hogy az emberek nem érzik jól magukat a bőrükben miatta. Hibás, téves dolgokra tanítja őket. És nem kis erőre van szükség ahhoz, hogy kimondjuk: ha ez a kultúra nem válik be, nem működik jól, akkor az ember ne legyen rá vevő. Teremtse meg a sajátját. A többség azonban képtelen erre. Mind sokkal boldogtalanabb, mint én… még a jelenlegi állapotomban is. Mert engem, ha hamarosan meghalok is, szerető, érző, gondoskodó lelkek vesznek körül. Hány ember mondhatja el magáról ezt?” Kifejti, hogy az életünket csak úgy tölthetjük meg tartalommal, ha odaadóan szeretjük embertársainkat, ha a körülöttünk élő közösségnek szenteljük magunkat, meg annak, hogy létrehozzunk valamit, aminek célja és értelme van. Ha elfojtod az érzelmeidet, ha megtiltod magadnak, hogy teljesen kiéljed azokat, soha nem sikerül elvonatkoztatni tőlük, mert túlságosan leköt az, hogy félsz. Félsz a szenvedéstől, félsz a gyásztól. Rettegsz a szerelemmel együtt járó sebezhetőségtől. De ha szabadjára engeded az érzelmeidet, ha beléjük veted magadat, ha elmerülsz bennük akár a fejed búbjáig is, teljesen és maradéktalanul megtapasztalod őket. Akkor tudni fogod, mi a szerelem. Tudod, mi a szenvedés. Tudod, mi a gyász. Akkor és csak akkor mondhatod el: Rendben van. Ezt az érzést megtapasztaltam. Ezt az érzést már jól ismerem. Most egy időre el kell szakadnom tőle. (101.old) http://pszichologia.com/konyvismertetok/konyvfakaszto/mitch-albom-keddi-... „Ahol mi véget érünk, ott kezdődik Isten”- mondja az öreg rabbi a könyvben. És mi két párhuzamos szálon futó történet révén (az öreg, a halállal szembenéző rabbi, és Henry, akinek már többször meggyűlt a baja a törvénnyel) ismerkedünk meg ezzel a mesteri módon megírt történet révén az istenkereséssel. Ne mondjuk erre fáradt mosollyal, hogy ez lejárt lemez. hisz még kurtz Vonnegut, aki nem az érzelgősségéről volt híres, mondta Azt, hogy az emberek azért járnak templomba, hogy ébren álmodhassanak az istenről. felkavaró könyv Kerekes Tamás Különös kéréssel fordul a könyv szerzőjéhez gyerekkora hitoktatója: felkéri, hogy a temetésén majd ő búcsúztassa el. A vallását nem gyakorló férfi nem érti ugyan, miért pont rá esett a választás, de igent mond a kérésre azzal a feltétellel, hogy néhányszor felkeresheti Lewis rabbit, hiszen alig ismeri őt. Albomot mélyen megérinti a nyolcvanéves férfi derűje, bölcsessége és megingathatatlan hite, és kísérője lesz búcsújának a földi világtól. Ez idő tájt lesz élete része egy egészen más sorsú lelkész is. Az ereje teljében lévő, fekete férfi bűnöző múltját hátrahagyva vált egy hajléktalanokból álló keresztyén gyülekezet lelki vezetőjévé, oltalmazójává. E két, magukat Istennek és a közösségüknek szánó ember életét és működését követhetjük nyomon Mitch Albom megindító könyvében. „Isten énekel, mi vele dúdolunk, a dallamok száma végtelen, de mind egyetlen dalban olvad össze – az ember csodaszép dallamában.” – írja a szerző nyolcéves vándorútja tanulságaként, mely végül visszavezeti őt évekkel azelőtt elhagyott hitéhez. „Barátnőm adta kölcsön a könyvet, vékony, viszonylag gyorsan olvasható. És bőgtek közben. Rég nem volt könyv ami kicsalogatta volna a könnyeim. Azért is tartott sokáig mert azért az ember nem mindig szeretne sírni….. Ilyen érzelgős időszakom volt :D A halállal mindennek vége….Elvileg…. De ebben a könyvben a kezdet a halálról szól. A főszereplőnk meghal…. Eddie már 80-on túl volt, amikor egy gyereket próbált megmenteni és közben halt meg. Felkerült a mennyországba. Találkozott az első emberrel. Beszélni még nem tudott. Kiderült, hogy ezt az embert nem is ismert, jóformán sosem találkoztak, mégis befolyásolták egymás életét. A férfi rá várt hosszú éveken keresztül… bár ott nincs idő. Nincs idő érzék. Minek is lenne…. Sokmindent elmagyaráz neki a férfi, elmondja, hogy még négy emberrel találkozik. Találkozik a többivel, akik a legnagyobb mértékben hatással voltak az életére. Ezek közt ott van a felesége is…. Na ennél a résznél bőgtem…. Mindegyiktől megkérdezte, megmentette-e azt a kislányt, aki miatt meghalt… a választ csak az utolsó embertől kapta meg. Ajánlom-nem ajánlom? Az ember beállítottságától függ. Szerintem érdemes, főleg aki ilyesmiken szeret gondolkodni :) Nekem nagyon tetszett, azon gondolkodtam, ki lesz az én öt emberem….. folyamatosan az járt az eszembe. Sokáig kíváncsi voltam, hogy a felesége ott lesz-e, szerette meg minden, de hogy volt-e olyan hatással, hogy bekerüljön….. Nyolcas pedig azért, mert jó volt, csak valahogy a háborús része annyira nem hatott meg. Kicsit sokáig tartott a leírás….” IDEFIRKÁLTA: WERA DÁTUM: CÍMKÉK: MITCH ALBOM, WERA Kerekes Tamás

Carol L. Cummings: Szexuális álmok Kerekes Tamás, Mit jelent az, ha egy izmos ács dolgozik a hajód hátsó fedélzetén? Freud szerint bizonyára jó felépítésű férfival kívánsz kapcsolatba kerülni, ám a szerző szerint jelentheti azt is, hogy szeretnéd végre befejeztetni a házad bővítését. A legártalmatlanabb ábránd jelentésének megértése is hozzájárulhat a kiegyensúlyozottabb szexuális élethez. Mottó: Mit tegyünk, ha azt álmodtuk, hogy egy életbiztosítási kötvényen meghamisítottuk egy rozmár aláírását? Nem mind arany, ami fénylik „Freud szerint, ha egy izmos ács dolgozik hajód hátsó fedélzetén, akkor bizonyára jó felépítésű férfival kívánsz kapcsolatba kerülni. Véleményem szerint ez jelentheti azt is, hogy szeretnéd végre befejeztetni a házad bővítését” - jelöli ki a szerző saját helyét Simund Freud és Carl Jung közt az álmok értelmezésének teóriatörténetében. Lux Erik, a magyar álomértelmezés doyenje örömmel csettintene a neves rádiókommentátor, szerző alapvetésén: Az álomfejtés inkább művészet, mint tudomány. A gyakran egyértelműnek tűnő ábrándoknak semmi közük nincsen a szexhez, miközben az ember a legártatlanabb ábránd jelentéktelennek tűnő jeleinek megértésével éber életében kiegyensúlyozottabb szexuális kapcsolatot létesíthet. Annak megértése, hogy ezek a színleg ártalmatlan szimbólumok természetüket tekintve szexuális jellegűek, s hogy az erotikus álmok tulajdonképpen aszexuális jelentést hordoznak, csupán az első lépés az álomtudatosság felé, mely végeredményben az egyén lelki gazdagodásához vezet. A vágytudatosság értelmezésében a szerző az egyszeri paraszthoz hasonlít, aki szomszédja rémálmaira – aki azt álmodta ugyanis gyakran, hogy fehéregerek kergetik - azt tanácsolta, hogy álmodjon hozzá macskát is. A kötet arra vállalkozik, hogy áttekintse az álmodás mechanizmusát. Gyakorló impotensek számára jó hír lehet - pusztán elméletileg -, hogy az alvás egy szakaszában (REM-periódus) a férfiaknak erekciója van, attól függetlenül, hogy az álom erotikus tartalmú-e, avagy nem, persze az alvás ugyanezen szakaszában a női vaginában is felgyorsul a vér áramlása – teszi le a voksot a szerző a nemek egyenjogúsága mellett. Elbeszélnek egymás mellett? Nem, erre is van megoldás: Moss szerint, ha két ember szeretkezés előtt találkát beszél meg egymással az asztrálsíkon, ahova sikerül eljutniuk, és együtt érkeznek, testen kívüli élményként felfedezhetik az együttlét örömét.(Mégiscsak van megoldás makacs prosztatabántalmak időszakában – K. T.). És még lelkiismeret furdalásra sincs szükség, hisz a szerző szerint az álmok egy magasabb istenség üzenetei. Azaz egy magasabb fajta öntudat próbál ránk hatni álmainkon keresztül.(Ahogy egy másik neves terapeuta, a lelki jelenségek jeles tengerentúli szakértője, Woody Allen mondaná, végül is az ember nyugodtan elmehet élete vége felé egy barnára sült-csirke mellett, anélkül, hogy előre kalapot emelne neki.) A kötet segítséget nyújt, hogy a legapróbb részletekig felidézhessük erotikus töltetű álmainkat, hogy szexuális tartalommal töltsük meg álmainkat, hogy beprogramozzuk azokat, és tanácsokat ad, hogy az erotikus álmok hordozta üzenetek értelmezésével javítsunk életünkön. Megtanít álomnapló vetetésére és értelmezésre is. Bőrkötést ajánl, de ez nem rejtett fetisizmus: ön-megbecsülés. Buktatók „A szerelmi életed javítását célzó pozitív állításokat is papírra vetheted, mint pl.: Nyitott vagyok a hosszú távú szerelmi kapcsolatra egy szabad, megbízható, egészséges, romantikus, vonzó, intelligens, jómódú nővel/férfival. Természetesen mindenki más-mástulajdonságokkal ruházza fel szeretőjét. Vigyázz azonban, mert az álmok valóra válnak. Nem állítom, hogy nyomban megkapjuk, amit kérünk. Tíz évvel ezelőtt végeztem el ezt a gyakorlatot, s hat hónappal később tényleg megtaláltam azt a férfit, akit kerestem. Az életkort elfelejtettem közölni pontosan. Partnerem tizenhét évvel volt fiatalabb nálam.” A könyv legizgalmasabb és leggyakorlatiasabb része azonban az a fejezet, ahol Carol L. Cummings azzal foglalkozik, hogy hogyan találhatjuk meg álmaink segítségével a számunkra ideális partnert. Így például „Cynthiát meglepte, hogy érzéki, túlfűtött álmot élt át egy nála húsz évvel fiatalabb fiúval (mellkasán és hasán feszes volt a bőr). Ez az álom felkeltette benne a szexuális vágyat, amit korábban elveszettnek hitt. Randevúra hívta Andyt, azt a vonzó fiatalembert, akivel jógaórára járt. Holott negyvenhatodik születésnapját csupán egy gallon jégkrém társaságában töltötte”. Vezérkalauz került kezünkbe: megérthetjük Horst Wassermant (Metterling főhőse, aki a Szörnyűséges sajt vallomásainak szerzője, aki a Heringfilé dráma impotens alakja, s egy váltás fehérneműért ölt, illetve Anna Freud tanulmányát (Pszichoanalitikai Füzetek, 1935) Metterlingről, aki azért lökte Rilkét a mézbe, mert az állítólag a barna szemű nőket jobban szerette. Egyébként Metterling volt az, aki állkapcsa titkos ellopásról szőtt kormánytervet ismertetett, s egy jénai nyaralásalkalmával négy napon keresztül csak a padlizsán szót tudta kimondani. Álom és realitás, valóság és fantázia. Igaza van Woody Allannek, amikor azt mondja , hogy a descartes-i axiómát jobban is ki lehet fejezni: „Nicsak, ott megy Edna a szaxofonnal!.” Carol L. Cummings: Szexuális álmok Hajja & Fiai Könyvkiadó, Budapest, 2006 240 oldal, 1995 forint A világosan, játékosan megfogalmazott, tudatalattiba bepillantást engedő kötet felfedi az erotikus álmok titkait! Lebilincselő, erotikusan túlfűtött "álomképeken" - az álomszerető által teremtett szívfájdító kalandoktól a lélek mélyéről szóló csalfa álmokig - keresztül olyan emberek mesélnek, akik élete álmaik értelmezése révén gyökeresen megváltozott. Ezt immár bárki megteheti! Mit tudhatunk meg jelenlegi kapcsolatunkról a volt szeretővel töltött bizsergető szex álomképein keresztül? Fedezzük fel a nemi erőszakról szóló, s a csalfa álmok mögött rejlő mondanivalót! Mossuk el a fantázia és a valóság között húzódó határvonalat, s az erotikus álmok valóra váltásával tegyük érzékibbé szexuális életünket! Tanuljuk meg az igazán erotikus fantáziák álomprogramozását, melyet partnerünkkel is megoszthatunk! Mit jelképezhetnek a valós életben az álomszeretők, s miként találhatjuk meg álmaink segítségével a számunkra ideális partnert? Carol L. Cummings, a népszerű rádiós álomfejtő közérthető értelmezései révén ledönti az álomvilágot körüllengő misztikumot. Akár színes, mozgalmas álmot látunk minden éjjel, akár úgy érezzük, soha nem álmodunk (valójában mindenki álmodik, csak nem emlékszik rá), a Szexuális álmok segítségével megismerhetjük a felszín alatt munkálkodó, tudatalatti vágyakat Kerekes Tamás www.hajja.hu

Nem véletlenül nevezi Hankiss János "Nagy-Görögország magyar poétájának" Tormay Cécile-t. Ez a válogatás is bizonyítja, hogy az írónő szívesen és biztos kézzel nyúlt az antik témákhoz, és csodálatos, szívszorító történeteket szőtt belőlük. Ahhoz, hogy ilyen jellegű és szépségű művek születhessenek, az ide vonatkozó műveltség és felkészültség mellett a női megközelítés, a női látásmód is rendkívül fontos. Történetiségüket tekintve e romantikus mesék az antik görögök mitikus világában játszódnak, majd átvezetnek abba a korba, amikor az új hit legyőzte a régit. Ami közös és leginkább hangsúlyos ezekben az elbeszélésekben, és ami biztosítja a folytonosságot régi és új világ között, az a nő, a nőiség meghatározó jelenléte. Aphrodité és a Boldogasszony egy, "öröktől fogva egy, aki a fiatal földnek szépséget és szerelmet adott, és az elaggott világnak reménységet...". Az örök nő egyszerre ártatlan szent szűz, ragyogó, érett, szerelmes, asszony, bölcs és boldog anya. Mert az örök nő története e könyv, a rabszolga és az istennő, a táncosnők és a naiád, a hetéra és a szűz története... - és persze az örök szerelemé. Tormay Cécile A MANCS (Magyar Narancs) által fasizmusbizniszbe kevert írónőre nem kevesebb feladat hárult Szerb Antal szerint, mint az, hogy a nem-nyugatos irodalmat folyóiratba tömörítse.(Napkelet) „Írásművészetének paradoxiája, hogy ő, a Nyugat tudatos ellenfele, a Nyugat stílusszándékait valósítja meg. Ő is nyugatos a szó szoros értelmében: stílusa és kompozíciós művészete nem a magyar próza mikszáthi anekdotázó hagyományaiból nőtt ki, hanem a külföld nagy mestereinek, elsősorban Thomas Mann-nak magyar követője. Ő is stílusromantikus, keresi az önmagáért való stílust, mely pusztán hangulati varázsával külön birodalomba vezet. Elbeszélő művészetének legszebb vonása, hogy nála a lélek és a környezet teljesen egyek, a lélek a környzet által alakul ki, a környzet a lélekben tükröződik, abban a ködös atmoszferikus egységben, ami Tormay nagy regényeinek az alapja és legfőbb értéke.”-írta róla Szerb Antal, hozzátéve, hogy Tormay a későbbi neobiedermeier irodalom egyik őse. Sikeréhez hozzájárult, hogy a korban, az iskolaalapító sajátossága a fehérség. Ő az első, aki ráeszmélt, hogy Magyarországon regényeket elsősorban nők olvasnak, és a nők kétféle regényt szeretnek: a teljesen fehér regényt, amelynek hősei előtt a nők ideális tisztaságban ragyognak, és a fehér regény ellenkezőjét, amelyben felvilágosítást kapnak erotikus problámáikra. „ Az írónőben lényegesen több szorult, mint amit Onagy Zoltán kicímkézett számára. S az sem elhanyagolandó, hogy megkapta v olna az irodalmi Nobel díjat, ha időkorán nem hal meg Kerekes Tamás Egy elfuserált Nobel díj "A század első felének számos írójával azonban mostohán bánt irodalomtörténet -írásunk. Vagy mert – joggal, jogtalanul – "konzervatív" szerzőknek tekintették őket, vagy azért, mert méltatásuk politikai okokból aggályos lett volna. Bizonyos életművek, részben vagy teljes egészében kimaradtak a kánonból. Legfeljebb erősen válogatva-cenzúrázva láthattak ismét napvilágot, szerepük tárgyilagos bemutatására pedig nem kerülhetett sor. Herczeg Ferenc és Kóbor Tamás talán a legszemléletesebb példái e méltánytalanságnak. Mellőzésük lényegében felejtésre ítélte őket, illetve mindazokat, akik az általuk megkezdett csapásokon haladtak. A Fekete István szempontjából meghatározó írók, mindenekelőtt Tömörkény, Gárdonyi és Móra, valamivel jobban jártak, azonban olyan alapos monográfia róluk sem készült, amely segíthetné jelentőségük meghatározását. (Bársony Istvánról, az irodalmi igényű vadász- és állattörténetek első kiemelkedő magyar képviselőjéről már nem is beszélve.) Általában azt a népies irányt, amelybe az utóbb emlegetettek életműve (részben) tartozik, az irodalmi "térképek" kellemes kirándulásként jelzik egy-egy forráshoz, ahonnan nem vezet út tovább. A régebbi "fóliák" Zilahy Lajos, Babay József, Zsigray Julianna, Rab Gusztáv, Csathó Kálmán, Tormay Cécile, Bibó Lajos, Ritoók Emma és mások nevével fémjelzett ösvényeit jórészt anélkül ítélték járhatatlanoknak – konkrétan: belletrisztikának és lektűrnek –, hogy köztük lényegi különbséget tettek volna. Nyilvánvaló másságuk ellenére ma már mindannyiukra ugyanaz a homály borul.(Sánta Gábor) Az utókor igazságtalan. Ma már nem olvasnak Justh Zsigmondot, Szomaházy Istvánt, sem Thury Zoltánt, de Lengyel Menyhért neve is ismeretlen sokak számára. A mai világban már néhány év is elég ahhoz, hogy valaki kikerüljön az irodalmi kánonból, ma már a hetvenes évek magyar prózáját sem olvassuk, csak azt, aki divatos maradt. Sokak bekerülnek az elfeledett írók falujába, mint ahogy ezt Vámos Miklós meg is írta. Ez a méltánytalanság még azokkal is megesik, akik nem a "Béla kacagva kiszaladt a pagonyból" szerű prózával gyarapították irodalmunkat. Tormay Cecile nem Erdős René, okkal porolhatta le már másodjára életművét a Lazi Kiadó. Horvát tájon, mediterrán színekkel, ízekkel, kecskék, szirtek közt ábrázolja a szerző Slatka, Franja, Jella, Davorin világát, mintha a szegénység mindenütt ugyanolyan lenne, a kocsmáros, ha tanító, mindig azoknak a kölykét verte jobban, akik nem jártak a kocsmába. És mindig hibáztathatóak a szószékről a cifra öltözetű, szépen éneklő rossz asszonyok, kik megrontják a jámbor népeket. És az emberek mindig összehúzzák a csendőrök előtt. A megkövezett olasz asszony története már-már biblikus kép lenne, ha Tormay nem fűzné hozzá, hogy "Az emberek a kielégített állat buta tekintetével néztek össze." A szétszakadt család után az élet Jella és Davorin szerelmét bogozza tovább, szénégetők és halászok közt furcsa családi dráma történetét meséli el, a szálam a múltba vezetnek. A kötet Tormay Cécile novellisztikájába is betekintés nyújt. Hét kisebb elbeszélést tartalmaz a kötet. Ma már csak játszani lehet az ötlettel, mi lett volna, ha nem Kertész Imre az első Nobel-díjasa a magyar irodalomnak. Kerekes Tamás Élete utolsó évtizedében gróf Ambrózy-Migazzi Lajosnéval él közösen vásárolt villájukban Mátraházán él. Ekkoriban a grófné szerkeszti A Magyar Asszonyt, s Tormay Cécile életművet is ő rendezi sajtó alá. Akarjuk, nem akarjuk, van abban valami szánalmasan groteszk a mindenkori magyar politikai viszonyokra nézve, hogy a korban „fajtalanságnak” számító nemi identitása ellenére ő a két világháború közt működő legnagyobb létszámú nőszervezetének vezetője, és a rendszer felkent nőírója. Az, hogy ki milyen nemi identitással éli az életét, legteljesebb mértékben magánügy, de bizonyos közügyek és a legteljesebb mértékű magánügyek, hogyan is mondjam, ütik egymást. Mint ebben az esetben is. A magyarok leszbikus, zsidófaló nagyasszonya Tormay Cécile: Az ősi küldött Különös írónő halt meg hetvenkét éve Mátraházán, szeretője karjában. Ha igaz. A neve – jó okkal – tökéletesen ismeretlen a kortárs olvasó előtt, véletlenül bukkantam rá alföldi nagyszüleim könyvraktárában. (Onagy Zoltán) Tormay Cecile-nek hívták. Nem az egyetlen író a magyar irodalomban, akit nullára ír a politika, de a kevesek közé tartozik, aki valójában megszűnt létezni. Legismertebb könyve a proletárdiktatúra naplószerű feldolgozása, a Bujdosó könyv. Érdemes belenézni, a neten olvasható. Fénylő csillag ő az irredenta irodalom egén. Kezdjük talán azzal, hogy leszbikus, elszereti gróf Zichy Rafael feleségét. A korabeli sajtó megírja, ő pedig feljelent mindenkit, mint ez manapság is szokás. És megnyeri a pereket, ez is szokás. Eddigre elkészül a nagy könyv, ő pedig közéleti pályára áll. Majd: "Az írónő újra felragadta fényes, tiszta fegyverét, a tollát, hogy a szó leírt erejével, az igazságba vetett hitével felvegye a harcot a hazát széttépő, szétmarcangoló belső és külső ellenséggel szemben." – írja vitéz Siklósi, a Kárpáti Harsona főmunkatársa 2003-ban, és hozzáteszi: „Ő azonban nem hallgat Múzsájának hangjára, irodalmi munkásságát feláldozza hőn szeretett fajának, hazájának. Beveti magát a magyar közéletbe, belebocsájtkozik a társadalmi és politikai küzdelmekbe. Ám néha így is szakít időt, hogy a magyar szépirodalomnak hódoljon. Ebben a korszakában a MANSZ szervezése nagyon leköti idejét. Az országot járva mindenütt beszédeket tart. A szövetség elindítása, fenntartása rengeteg aprómunkával jár. Tevékenységéről legalább ezer saját kézzel írott levél tanúskodik. Még a kommün bukása idején Magyarország érdekében több ízben felhívással fordul a világ asszonyaihoz. Évenként nagyobb lélegzetű beszédet mond a MANSZ hagyományos összejövetelein. Asszony- és nőküldöttséget vezet Horvát- és Olaszországba. Megpróbálja Magyarországot kivonni a kisantant fojtogató gyűrűjéből. Itáliában személyesen tárgyal olasz nyelven Benito Mussolinivel, a magyar nép nemeslelkű nagy pártfogójával és barátjával a Nőküldöttség képviseletében. (A Ducenak halas-i csipkét ajándékoznak.).” Ha a kedves olvasó eddig nem értesült volna a lélekemelő tényről, hogy a Duce a magyar nép nagy pártfogója, minthogy úgy tudtuk, az olasz nép nagy barátjának se igen nevezik, már jól indul a hétvége. Jó lehet egy nemzetnek, amely ilyes barátokat mondhat magáénak. 1919 novemberében a Magyar Asszonyok nevében üdvözli a fehér lovon vonuló Horthy Miklóst és nemzeti hadseregét. Az irodalmi siker kevés e finom lélek kielégítéséhez, bemasíroz a politikába. Folyóiratot alapít, és vezeti (Napkelet). Szerb Antal, kifejezetten szőrmentén ír róla halála évében a Nyugatban, igaz, dolgozott a Tormay főszerkesztése alatt működő Napkeletnek, amely árnyalhatja a véleményt. „A világháború után az irodalmat elhagyta a politika kedvéért. A leheletszerű finomságok írónője meglepően aktív és energikus közéleti embernek bizonyult. Olyan aktívnak és energikusnak, hogy sokan el is fordultak Tormay Ceciletől, az írótól. Ekkor alapította a Napkelet című folyóiratot, és ennek szellemi irányítója maradt haláláig. Mint szerkesztő, sokoldalúan megértő volt; munkatársait hatalmas közéleti befolyásával is jótékonyan támogatta.” De már semmi nem segít. Szerb Antalt a nyilas Tormay-szekció puskatussal veri agyon a Balfon 1945 januárjában. "Az írói tudás tökéletes birtokában, az érett nő élettapasztalatával a háta mögött alkotja meg a "Bujdosó könyv”-et, amely, amíg csak magyar ember él, fennmarad, és ott kell lennie minden magyar otthonában." Így a jobboldal. Élete során nem Pallavicini Edina (Zichy grófnő) az egyetlen kedves. A háború előtt tizenöt évig fűzi gyengéd viszony egy Francesca 'Orsay nevű olasz nőhöz. Rajta keresztül ismeri meg „az olasz fasizmus Keresztelő Szent Jánosaként számon tartott” Gabriele D'Annunziót, majd az ismeretség révén Anatole France-ot. Élete utolsó évtizedében gróf Ambrózy-Migazzi Lajosnéval él közösen vásárolt villájukban Mátraházán. Ekkoriban a grófné szerkeszti A Magyar Asszonyt, s a Tormay Cécile-életművet is ő rendezi sajtó alá. Akarjuk, nem akarjuk, van abban valami szánalmasan groteszk a mindenkori magyar politikai viszonyokra nézve, hogy a korban „fajtalanságnak” számító nemi identitása ellenére ő a két világháború közt működő legnagyobb létszámú nőszervezetének vezetője, és a rendszer felkent nőírója. Az, hogy ki milyen nemi identitással éli az életét, a legteljesebb mértékben magánügy, de bizonyos közügyek és a legteljesebb mértékű magánügyek, hogyan is mondjam, ütik egymást. Mint ebben az esetben is. A hivatalos, apróbb bűnök nélküli életrajz: Középnemesi családba születik. Édesapja Tormay Béla mezőgazdasági szaktekintély, az MTA tagja, államtitkár. Édesanyja Barkassy Hermin. Iskolai tanulmányai magántanulóként végzi. Német, olasz, francia, angol és latin nyelven eredetiben tanulmányozza a világirodalmat. 1900 és 1914 közötti külföldi utazásai nemzetközi ismertségét segítik. Első könyvei az Apródszerelem, (1899) című novelláskötet és az Apró bűnök (1905) elbeszéléskötet. Első sikeres regénye az Emberek a kövek közt, (1911) a kisemberek életét ábrázolja. Megjelenik angol, német, olasz, holland, finn, észt nyelveken. A Régi ház, (1914) családregény, a biedermeier kori Pest ábrázolása. Elnyeri a Magyar Tudományos Akadémia irodalmi díját. A Bujdosó könyv (1921–22) naplószerű regényéből az 1918. október 31-től 1919. augusztus 8-ig terjedő időszakról tudósít (őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság). Német, angol és francia nyelven is megjelenve világsikert aratott. Klebersberg Kunó felkérésére latinból magyarra fordítja középkori legendáinkat Magyar Legendárium, (1935) címen. Útiélményeiről szól a Firenzét bemutató A virágok városa (1935), és a Szirének hazája (1935) szicíliai útirajzok. Az ősi küldött című regénytrilógiája a tatárjárás korában játszódik: a Csallóközi hattyú (1933) és A túlsó parton (1934) után a A fehér barát (1939) az írónő halála következtében befejezetlen maradt. Az 1918–19 évek fordulóján létrehozta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevű szervezetet, az I. világháború során kivérzett magyarság újraélesztésére. 1930-ban kulturális tevékenysége elismeréseként a Corvin-koszorú tulajdonosa lett. 1935-ben a Népszövetség Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába egyhangúlag választották a Mme Curie halálával megüresedett székbe. Ez év július 16-i megnyilatkozásában itt is síkraszállt Trianon ellen. 1936-ban jelölték a Nobel-díjra. 1937-ben megosztva megkapta volna az Irodalmi Nobel-díjat, de halála ezt megakadályozta. (Forrás: http://wikipedia.hu) Onagy Zoltán cikke Tormay Cecile könyve egy trilógia első része: emberien szomorú kis regény, melynek befejezettsége igazolja külön kötetben s külön «A csallóközi hattyú» címmel való megjelenését. De a regényben mindvégig érezhető valami feszültség, mely meg nem oldódik benne s folytatást sejtet; vége felé pedig fellobban egy lélektani akkord, mely messzebb kicsengést ígér: A regény puszta meséje: Egy szerelmes fiú jön hazafelé, külföldre küldték volt, mikor imádottja férjhez ment máshoz. Három évig volt el, feledni nem tudta; amint hazaér, megtalálják egymást. Ugyanekkor jön a férj halálának első híre is, de a fiatal asszony nem enged a szerelem csábításának s el sem akar menni kedvesével a járványpusztította városból, míg csak ez a hír be nem bizonyosodik. Ez megtörténik s éppen indulni akarnak együtt a fiú otthona felé, mikor a szép Kingát utoléri a ragály s meghal. A fiú, királya hívására, harcba indul, ahol, úgy bízik kétségbeesése, «férfimódon lehet meghalni.» Ez a kis történet sok érzéssel van megírva, de nem lehet ezt önmagában külön méltatni, mert történeti regény színét kapja azáltal, hogy a tatárjárás idejébe van helyezve s a kor rajzát erősen hangsúlyozza. Így messzebb szempontokból induló kritikát kíván. Történelmi regényt írni tehertétel ma, amikor már a film-irodalom is a mult idők alakjait, eseményeit és légkörét hajhássza s külföldi lapokban olvashatók egyrészt élcelődések a «hálás témák» körül folyó versengés felett, másrészt komoly figyelmeztetések arra, hogy a szép- valamint a szenzáció-irodalom e divatja mennyire alkalmas arra, hogy meghamisítsa azt az úgyis oly kevés pozitív történelmi tudást, amelyet birunk. Nemcsak mert így csupán a művészileg felhasználható dolgok kerülnek a köztudatba, vagy mert ezek sokszor mai irányok és eszmék Prokrustes-ágyába szoríttatnak, hanem a legjobb esetben is igazi író ha valamely korba vagy történésbe őszintén elmélyül, végeredményben az is csak a maga megérzését tudja megírni róla. A történelmi kosztümbe öltözésnek divatja sok ily új meglátásra kényszerítette a mai kritikát, s szigorúbbá tette a csillogó jelmezek káprázatával szemben. «A csallóközi hattyú» olvasásánál azonban érezhető, hogy nem azért helyezte írója régi korba, mert az most divat, s azért sem, hogy készen kapott színekkel gazdagíthassa hátterét. A megírásából kisugárzó lelkesség érezteti, hogy a regény történelmiségét őszinte vágy, odaadó belemélyedés kényszere szülte. Őszinte vágy - talán a középkornak ma sokszor ideállá megtett vallásossága - a pogányság felett kivívott végleges diadala felé? Valami honvágy - a multba, ami mindig fájó vágy, mert elérhetetlenért eped: letünt kornak lelkületét visszahozni nem lehet. Olyan ez, mint a mult század azon divatja, mely a középkornak nem vallásosságát, hanem lovagi romantikáját áhítozta vissza. «A csallóközi hattyú» meséje mögött mintha ahhoz hasonló, középkoriságát érző és aláhúzó neo-gót stílus vonalai ködlenének. Így is egy kor - a mai kor - lelkületének hét prizma-színe közül egynek a megörökítése: megérzés és tanuságtétel. S mint minden, ami fájva lelkesít: ez a felszín-mögötti ködkép, égbenyúló tornyaival mélyíti a hatást. Egyben feszíti az első kötet keretét: érezhető, hogy önmaga erősebb kifejezése felé tör. Azonban ez nem hárítja még el a «jelmez» veszedelmét. Minden történelmi regény íróját fenyegeti a nagy gátlás: a kész sablón. Oly keveset tudunk e régi időről, hogy az író szinte el sem kerülheti tudásunk összességének felhasználását középkori légköre megteremtéséhez, bár így általánosan ismert dolgokkal kell megterhelnie. Csak néhány szót kell kimondani: lovagkor, csatlósok, szerzetesek és pestis-járvány, középkori kegyetlenségek és borzalmak - a lelkekben még lappangó pogányság visszavágya a multba és - minden szó kész irodalmi képet vetít az olvasó elé. Emléket idéz, kísértetjárást, mellyel az írónak meg kell küzdenie. Egy könnyebbsége a szerzőnek, hogy a tatárjárás idejét a magyar irodalom még aránylag keveset érintette. De erősebb fegyvere e küzdelemben a szép, színes és eredeti nyelvezete, amely frisseséget és közvetlenséget ad írásának, s úgy átvilágítja regénye légkörét, hogy abba is sokhelyt új életet önt. Különösen áll ez az emberei beszédmodoráról. Nem tudhatjuk, hogy pontosan így beszéltünk-e hétszáz évvel ezelőtt, de ha így: jól beszéltünk! S ez az erőteljes, magyar és jóízű szólásmód a regény végéig egységes marad, valóban: kész új megteremtés. Nagyon igazak a természet-megérzések mindenütt: a fű hidege csípős hajnalon, a hullott lomb szaga őszi erdőn, s főképpen a víz nyugtalan varázsa: a víz ahogy «széttördelte a képet... csillámló darabjait össze-össze hányta a habok közt»; a víz hűvössége a folyampart levegőjében; a víz, ahogy a folyóban úsztató lovas mellett «suhogó hideg selyempalástként fut kétfelől»... szinte hallani zúgását, érezni jegét. Számtalan ily eleven, találó jelzés érezteti meg a Csallóköz vízdús vidékének egyéni jellegét. A regény alakjainak egyéni pszichológiája viszont nem lép előtérbe. Inkább típusok ezek s a korrajz kívánalmainak megfelelően éreznek és gondolkodnak. De a regény érzelmes befejezésekor fellobban egy lelki történés, amely ezt a korlátot túlszárnyalja és minden időre igaz: a fiú kétségbeesett küzdelme saját fájdalma ellen. Eszembe jut itt Dickens egy remeklése: ahogyan egy, gyűlöletből gyilkolni vágyó regényalakja küzködik önmagával. De nem a rossz indulatai, a bűn csábítása ellen küzd - ez volt az általánosan elfogadott lélektani sablón - hanem a bűn felé törekszik: minden erejével győzködik a jobb belátása, a félelme, a lelkiismerete ellen, «mint a tengerbe akarna kiúszni s egyiket a másik után igyekszik legyőzni a part felé futó hullámokat», melyek visszavinnék a biztonságba. Analóg mélybelátás töri itt a felszínt, s írja meg Dickens esetének fordítottját. Mikor nagy fájdalom szakadt valakire, az általános sablón szerint az illető belemerül bánatába, átadja magát annak - ámde a valóságban minden egészséges lélek igazi fájdalom ragadása ellen összes erejével védekezik. Ezt a harcot vívja ifjú Ung vitéz is: nem akarja, hogy úrrá legyen fölötte bánata, amíg lehet, makacs reménykedésbe menekül; azután sem engedi öntudatába: gépiesen gondolkodik, tesz-vesz «mert csak dermedt félhalálban lehet elviselni...» s amellett fájdalma oly nagy, hogy öntudatába nem férkőzhetvén, fizikailag támadja meg: arca beesik, járása bizonytalan lesz... Ez a lelkitusa megrázóan van megírva s az igazság minden erejével hat. S ez is a regény folytatása felé mutat. Mert minden ily mély lelki megrendülés lélek-indulás is. Aki átélte, azt ragadja azután - valamerre. Erre a fiúra ezentúl nagyobb dolgok várnak. Égő láthatárok felé nézünk, intenzívebb élet felé, amelynek mélységei és magasságai ígérkeznek http://209.85.129.132/search?q=cache:v-_VjHaB2DkJ:www.epa.oszk.hu/00000/... Rosti Magdolna Nyugatban megjelent cikke Összeállította: Kerekes Tamás http://www.litera.hu/haddszoljon/tormay-cecile

Francesco Petrarca: A tudatlanságról Lazi Kiadó Szeged Francesco Petrarca élete végéhez közeledve alkotta meg legjelentősebb filozófiai művét A tudatlanságról címmel. Az írás kiindulópontja az, hogy az idősödő, széles körben elismert költőt négy velencei ifjú megtámadta azzal, hogy jó ember ugyan, de valójában tudatlan. Ez a tudatlanság azonban - amint az egyértelműen kiderül az olvasó számára - nem egyéb, mint ismeretelméletileg megalapozott kétely a természettudomány vezető szerepével kapcsolatban. Petrarca elsőként ismerte fel a nyugat-európai kultúra történetében Platón fölényét Arisztotelésszel szemben. Valójában ez motiválta a négy arisztoteliánus ifjút arra, hogy korábbi barátságuk ellenére méltatlanul támadást intézzenek a költő ellen, aki művében a rafinált retorika minden eszközét felhasználva porrá zúzza ellenfelei érvelését, hogy végül mindenki számára meglepő fordulattal igazat adjon nekik. A magyarul mindeddig meg nem jelent mű kétnyelvű kiadásban kerül az olvasóközönség De Ignorantia * a tudatlanságról (önmaga és mások) --- Petrarca legfontosabb filozófiai alkotása * ismeretelméleti kétely a természettudomány vezető szerepével kapcsolatban * nagyon alap szinten tudott görögül + begyűjtött sok platóni, neoplatonista és arisztotelészi tanulmányt * amikor Velencében él, azon gondolkodik, hogy odaajándékozza a városnak a könyvtárát (ami abban az időszakban a legnagyobb volt a világon) + mindezt átdolgozta (2 autográf kézirat) * 4 férfiról ír (Arisztotelész elkötelezett hívei), akik lenézték Petrarcát, mert ő katolikus volt (akkoriban az volt a divat, hogy a művelt ember ateista volt és a természettudományra esküszik) --> maró gúny --- Arisztotelész elleni vitába csap át --> ezzel előkészíti az emberközpontú filozófiát * Petrarca úgy gondolta, hogy ez a 4 ember, az antikokra hivatkozva elfeledkeztek a keresztény ókorról (Lactantius, ill. Szent Ágoston művei) * felismerte Platón fölényét Arisztotelésszel szemben * végül elismeri, hogy ellenfeleinek igaza van, ő jó ember, csak éppen műveletlen (persze ezt nem kis szókratészi iróniával teszi http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:wC6qnnhwBYwJ:my.ope... Lazi Kiadó A „komikum” helyett sokkal jobban illik mondanivalómhoz a „humor” kifejezés, mint az irónia végtelen birodalmának a retorikából kiindulva továbbfejlesztett egyik változatának megjelölése – noha Petrarca anyanyelvén ez kicsit furcsán hat. Tudom persze, hogy szinte minden nagyobb nyelven ingadozik ennek a stilisztikai vagy esztétikai minőségnek terminusszerű megjelölése; Bice Mortara Garavelli (Manuale di retorica, 1988) egyenesen arról beszél, hogy az „ironikus univerzum” osztályozhatatlan; leghasznosabbnak még Mizzau fogalmát tartja: „a távolságteremtés, azaz distanciálás”. Arról is tudnak a teoretikusok, hogy milyen mértékben vegyül, illetve érintkezik a humor a komikummal. Vállalva azt is, hogy a humor szó nem olyan régen nyert polgárjogot az olaszban régi jelentéséhez képest, mégpedig az angol „humour” elfogadottságát adaptálva, akárcsak a francia szakirodalom, mégis, a lehetséges megjelölések közül ezt tartom a legkifejezőbbnek Petrarca sajátos iróniájának megjelölésére. Még maga a De ignorantia legnagyobb ismerője, Enrico Fenzi is állandóan ingadozik az irónia, az iróniával szembefordított irónia, majd az önirónia fogalmainak használatával a mű sajátos stílusának megragadására (vö. előszavát a kétnyelvű kiadáshoz: Francesco Petrarca: De ignorantia. Mursia, 1999). A legelterjedtebb vélemény szerint a humor tipikusan a reneszánsz fénykorától számítható esztétikai minőség akkor is, ha lényegét és meghatározását gyakorlatilag csupán a 19. század eleji német romantikusok (főleg Jean Paul) határozták meg. Erazmust és Cervantest szokták a humor első nagy világirodalmi képviselőjének tartani. Azonban tegyünk egy merész próbát. Joel Lefebvre például így ír 1968-ban: „Szükséges, hogy benne legalább annyira az irodalmi művet lássuk, mint amennyire egy nagy stilisztikai hatékonyságú és irdatlan horderejű kiáltványt a szabadon teremtő irodalmi és művészeti tevékenység érdekében, amelyet olyan pillanatban bocsátottak ki, amelyben egy bizonyos kemény és formalista kereszténység és a játék eszméje kritikus fázisba került. […] Így került arra sor, hogy megerősítse: hogy még az illetlenség, sőt még az immoralitás is – egyedi szinten – lehet az érdeklődés tárgya, és méltó a vizsgálatra. Így a humorisztikus magatartás előfeltételévé vált az egyén és szenvedélyei tanulmányozásának előhangjává egy olyan lélektannak, amely az irodalomhoz vezetett. Arra törekedett, hogy az absztrakt didaxis helyére, amely egy olyan világképen alapult, amelyet zárt totalitásnak fogtak fel, a helyére állítson egy konkrét irodalmi pszichológiát, amelyet a természet eszméje törvényesít, és a humour humanizál.” Eugenio Garin másrészről így ír: „A humanisztikus-reneszánsz kortárs irodalom az emberben mindig a dignitast (méltóságot) ünnepelte, és mindig bölcsnek (sapiens) nevezte ezt az embert – itt viszont kiderült, hogy ezen ember pontosan amennyire sapiens, annyira insipiens (balga) is. A nyomorúság–nagyság, a bölcsesség–bolondság dialektikája bensőségessé vált. Az erények és a hibák, a bűnök és az érdemek ezentúl már nem egy antik retorika szabályai szerint helyezkedtek el két egymás melletti és párhuzamos oszlopban. Ugyanazon szövegkörnyezetbe épültek bele, noha eközben megőrizték állandó, belső viadalukat – a léleknek azon önmagával való párbeszédét, amelyet Platón fedezett fel. […] A valóságban, túl az irónián, mindez már nem egyéb, mint a látszat/igazság, okosság-bölcsesség/oktalanság-bolondság mélységes koncepciója.” Megengedtem magamnak azt a tréfát a fenti idézeteknél, hogy kihagytam egy-két szót; ugyanis mindkét jeles tudós természetesen Erazmus művéről szól. Azonban amit itt elmondanak a Laus stultitiae kapcsán, nyugodt lélekkel elmondhatnák a De ignorantia jellemzésére is. Ezzel nem csupán azt szeretném mondani, hogy Petrarca műve nyilvánvalóan ott van az Erazmus-mű legfontosabb ihletői és előképei között – noha maga Erazmus és nyomában a szakirodalom Petrarcától csupán az orvosok ellen írott invektíva (Contra medicos) modell mivoltára szokott utalni –, hanem azt is szeretném nyomatékosítani, hogy Petrarca joggal tarthat igényt arra is, hogy annyi minden más új kezdeményezés mellett tulajdonképpen az irodalmi humort is megalapította. Ha ezt a hipotézist elfogadjuk, akkor a legnagyobb mértékben oda kell figyelni Petrarca e művének elemzésekor azokra a kulcsfogalmakra, amelyek előkészítik az erazmusi műhöz hasonlóan váratlan fordulatot, vagyis hogy az „ignorantia” vádként hangoztatott fennállását a mű végén az író miképpen változtatja erénnyé, sőt legfőbb erénnyé. Ugyanis ennek a fordulatnak a mű nagyszerkezetében megnyilvánuló előkészítését már megfigyelték; utalnék mint legújabb műre Lázár Istvánnak – egyébként a De ignorantia magyar fordítójának (2003) – a Szegedi Egyetemen ez évben megvédett, egyelőre kéziratos doktori értekezésére. A szerző alaposan elemzi, hogy Petrarca hogyan tér vissza a spirális szerkezetet alkalmazva a négy vádló ítéletének elemzésére, hogy megfelelőképpen előkészítse az érvelés és értékelés fordulatát. Ha viszont a kulcsszavakra is figyelünk, akkor legelsősorban az invidia fogalmára hívnám fel a figyelmet. Ugyanis mindjárt a könyv legelején ennek a bűnnek a meglétére vezeti vissza az őt ignorantiával vádoló négy arisztoteliánus velencei ifjú eljárásának és ítélkezésének okát. Le kell először is szögeznünk, hogy ez a vád morálisan rendkívül súlyos! Az invidiát, azaz az irigységet ugyanis már a patrisztika korától kezdve és természetesen a skolasztikában is – tehát Petrarca összes olvasó kortársát is érintőleg – a teológia igen súlyos bűnnek tartotta. Ismét a tréfa kedvéért: egy 18. század eleji és éppen Velencében kiadott négykötetes, prédikációk írásához készített morálteológiai kézikönyvet alapul véve (Josephi Mansi Bibliotheca moralis praedicabilis, Venetiis, 1722) hatalmas csokrot lehet összeállítani azon egyházatyák műveiből vett idézetekből, akik közismerten igen kedvesek és olvasottak voltak Petrarca által. Néhány példa: 1. Szent Ágoston a János evangéliumára írott 116. traktátusban azt kívánja bizonyítani, hogy a zsidók merő irigységből ölték meg Krisztust. Szerinte Pilátus gesztusa (az Ecce homo-jelenet) azt a célt szolgálta, hogy szánalmat keltsen bennük, hiszen – úgymond – ha már a királyra irigykedtek, irgalmazzatok annak, akit most láttok megalázva, megostorozva, tövissel koronázva és csúfos ruhába öltöztetve, keserű szidalmakkal kigúnyolva, lángoljon a gyalázat, de hűljön az irigység. Azonban hozzáteszi: nem hűlt le, sőt még inkább fölizzott és megnőtt. (I. m. II. 791 A) 2. Szent Ambrus pedig a Lukács-evangélium 4. fejezetével kapcsolatban egyenesen arról ír, hogy Jézus az irigy Názáretben azért nem tudott csodát tenni, mert az Úr megveti az irigyeket, és elfordul azoktól csodatevő hatalmával együtt, akik a másokban tapasztalt isteni jólétben irigykednek. (I. m. II. 798 A) 3. Szent Ágoston ismét a Testvérekhez (Ad Fratres) intézett 18. sermóban azt állítja, hogy minket, embereket az irigység űzött ki a Paradicsomból! (I. m. II. 800 A B) 4. Megint Szent Ambrus ugyancsak a Lukács-evangélium 4. fejezetével kapcsolatban megjegyzi, hogy a názáretiek vesztét az irigység okozta, hiszen azért vesztették el az üdvösséget, mert kiűzték városuk határából az Üdvözítőt. (I. m. II. 802 A) 5. Szintén Szent Ambrus szerint az ördög irigysége révén jelent meg a halál a világban. Ennek az irigységnek pedig az volt az oka, hogy a Paradicsomba helyezett ember boldog volt. Az ördög ugyanis az egyszer megkapott kegyelmet nem tudta megőrizni, ezért az emberre irigykedett, akit noha sárból gyúrtak, mégis a Paradicsom lakója lett, ő viszont – gondolta a Sátán –, akinek felsőbbrendű volt a természete, ebbe a mulandó és hitvány világba zuhant, az alacsonyabb teremtési rendbe sorolható ember viszont reménykedhetett az örökkévalóságban. Irigységében tehát így szólt magában: Ez az alacsonyabb rendű lény érje el azt, amit én nem tudtam megőrizni? Ez menjen majd az Égbe, míg én a Mennyből a Földre zuhantam? Mansus hozzáteszi, hogy hasonló módon magyarázta már Nagy Szent Gergely is az ördög irigységét. (I. m. II. 803 A) 6. Szent Ágoston már idézett sermójában egyenesen azt állítja, hogy az irigyek még az ördögöknél is rosszabbak, mert hiszen az ő rosszindulatuk pusztított el egész országokat és városokat, ez rombolta le Jeruzsálem falait, ez néptelenítette el Rómát, ez pusztította el Karthagót, ez dúlta fel Tróját. (I. m. II. 804 A) 7. Végül szintén Szent Ágoston (De disciplina Christiana) azt állítja, hogy az irigység ördögi bűn, de megvan az anyja, aki nem egyéb, mint a gőg, mert a gőg teszi az embereket irigyekké. (I. m. II. 790 A.) Végtelenül sorolhatnám még az idézeteket, de talán ez is elég annak bizonyítására, hogy amikor Petrarca egy morálteológiailag súlyosan minősített vétket nevez meg mint barátból lett ellenségeinek mozgatórugóját, akkor a látszólag sima, gúnyos és csevegő stílus mögé igen súlyos hátteret vetít. Szerintem így lehet értelmezni azt a célzását is, amelyet Boccacciónak tesz a De ignorantiáról írott levelében (Fam. XV. 8.). Azt mondja ugyanis, hogy érti és osztja barátja felháborodását, és ez vonatkozik nem csupán érzelmére, hanem stílusára és ítéleteire is; tudja, hogy a négy velencei fiatalember megérdemelte mindezt és még súlyosabbat is! Azonban nem akarja azt, hogy barátja nemes lelke olyan mértékben felizzék, mint ahogyan ezek megérdemlik: nem méltók ugyanis sem ítéletére, sem haragjára. „Sine illos suis moribus; tuos ne deseras” (hagyd meg őket saját erkölcseikben, de őrizd meg a magadéit) – véleményem szerint ez igen súlyos ítéletet jelent, hiszen a fiatal arisztoteliánusok erkölcse nem egyéb, mint az irigység által meghatározott jellem; ez viszont biztos és egyenes út a kárhozatra! Megjegyezhetjük még azt is, hogy – amint Fenzi is kiemeli – az egész mű kezdete, amelybe beletartozik az irigység, mint az irigységgel való érvelés is, egyáltalán nem illik a Petrarca által bevallottan vállalt levélforma stilisztikai egyszerűségéhez, köznapiságához, hanem a legmagasztosabb, illetve legszenvedélyesebb pátosznak azokat a jellemzőit tartalmazza, mint például Cicero Catilina ellen írott első beszéde! Elkülöníthető, megkülönbözethető szerintem legalább két szint, mégpedig: a mélyben a szenvedély és a prófétai harag, a felszínen a gyilkos irónia. A kettőt olyan, látszólag önéletrajzi motívumok kötik össze, mint például az, hogy a művet eredetileg Velencéből elutazván a Pó folyam hullámain sikló bárkán írta; vagy hogy idáig jutott öregségében, hogy tudatlan idiótának tartsák. Persze tudjuk, hogy legfeljebb a vázlatot és az első kidolgozást írhatta a hajón, ha egyáltalán van valami tényleges életrajzi alapja a motívumnak. (Köztudomású, hogy Petrarcánál csínján kell bánni a valóságos és konstruált önéletrajzi elemekkel…) Még az is felmerülhet bennünk, hogy ez az állítólagos hajózás nem csupán arra szolgáltat az írónak alkalmat, hogy visszaemlékezzék ifjúkorára, amikor még tele volt reménnyel és dicsőségvággyal, hanem hogy ismét egy bibliai motívumra célozzon a maga rendkívüli, rejtett célzásokkal élő módján, azaz Jeremiás prófétára, aki egy helyütt azt írja, hogy a Babilon pusztulását megjövendölő könyvét egy kőhöz kötve az Eufrátesz folyóba vetette, hogy ezáltal is szimbolizálja a város elkerülhetetlen vesztét (Jer. 51, 58). Tehát Petrarca a sokszor megvető módon kereskedő- és tengerészvárosnak nevezett Velencét láttatja most úgy, vagyis azonosítja Babilonnal, mint ahogyan korábban annyi helyen, de főleg a Sine nomine levélgyűjteményében Avignont! Az Ugo Dotti által a Sine nomine Babilon-ellenességével kapcsolatban kifejtett igen alapos megfontolások véleményem szerint lehetővé teszik, hogy – mutatis mutandis – Velencére is kiterjesszük Petrarca rejtetten, de félreérhetetlenül működő apokaliptikus ítéletét. Ez esetben a tengeri város vagy a víz mellé települt város baljós bibliai szimbóluma nem csupán a pusztulásra ítélt Babilon és Avignon hasonlóságát rejtjelezi, hanem akár az Ezékiel próféta által megsiratott tengeri város, Tyrus bűnei miatti pusztulását is (Ezek. 27) emlékezetünkbe idézhetjük az istentagadó arisztoteliánusok városától, Velencétől ünnepélyesen eltávolodó Petrarca álcázott prófétai gesztusában. Emlékeztetnünk kell arra, hogy már Pierre de Nolhac észrevette, hogy a jelenleg Párizsban őrzött kódex kolligátumban (B. N. fonds latin 8500), amelyben megtalálható többek között egy tévesen Arisztotelésznek tulajdonított mű, a De pomo is, és amely e mű előtt címlapként gyönyörű és sokat elemzett miniatúrát tartalmaz Arisztotelész haldoklásáról, akit körülvesznek különböző nemzetekből verbuválódott tanítványai, csupán egyetlen saját kezű Petrarca-bejegyzés található, és éppen ennek a műnek az elején: „Hic Antichristus. Et nos de alio credebamus” (Íme az Antikrisztus. És mi másvalakiről hittük ezt.) (Nolhac I. 205–206.) A számba jöhető bibliai helyek közül véleményem szerint a Petrarca által olyannyira szeretett Szent Pál egyik szövegét lehet figyelembe venni, ha meg akarjuk érteni az Antikrisztus és Arisztotelész azonosítását. Ez pedig nem egyéb, mint A tesszalonikiaknak írt második levél 2. fejezete, amelyet már Szent Ágoston is az Antikrisztusra vonatkoztatott, mégpedig úgy, hogy „A bűn embere, a kárhozat fia, az ellenség” más-más korban, más-más alakban újra feltűnhetik. (2 Tess 2.) A De ignorantia egész szenvedélyes érvelése Arisztotelész ellen és a rákövetkező keresztény átértékelése tudásnak és tudatlanságnak tulajdonképpen önéletrajzi elemekbe csomagolt prófétai vádirat a Velencével mint összefoglaló fogalommal jelképezett modern istentelenség ellen, amely ugyanúgy kihívja a Teremtő pusztító haragját, mint ahogyan kihívta Babilon vagy Tyrus. Természetesen rengeteg adalékot és magyarázatot lehet arra felhozni, hogy Petrarca miért szakított a végleges velencei letelepedés tervével, itt és most számunkra azonban az a fontos, hogy ennek a sok más dolog által is motivált szakításnak ő ugyanúgy megteremtette a konstruált, az életművel teljesen egybeolvasztott önéletrajz számára sugallni kívánt jelképes értelmet, mint ahogyan korábban ezt már megcselekedte Avignonnal, az Itáliába való végleges átköltözés után. C. Polito 1990-ben megfigyelte nem csupán azt, hogy a bevezetés fentebb elemzett irigységmotívuma és a Decameron IV. napjának bevezetője igen szoros párhuzamot mutat, hanem azt is, hogy a megszemélyesített, tehát allegorikus párviadal az Irigység és a Dicsőség között milyen nagy eltérést és újítást mutat e két allegória antik vagy középkori előzményeihez képest. Egyenesen katonai szaknyelv alkalmazásáról beszél, mivel az Ovidius (Met. II.) óta töretlenül használt ronda vénasszony helyett, aki az Irigységet jelképezi, itt egy tegzes (pharetratus) harcost láthatunk, aki új harcmodort alkalmazva, messziről lövi ki pusztító nyilait. Az antik előkép itt vagy a Vergilius által emlegetett puzdrás perzsa (pharetratus Persis) lehet a Georgicából, vagy a Biblia nyíllal és íjjal felfegyverzett Szemiramisza. Persze ismerve Petrarca komplex alkotói módszerét, a kettő együtt érvényes harmadikként valamely rejtett, a korabeli politikai vagy történelmi valóságra tett célzással együtt! Úgy gondolom, hogy ez megfejthető: már abban az időben is, amikor Petrarca még Milánóban élt, folyton magyar seregek harcoltak Észak-Itáliában, elsősorban pápai zsoldban; a csapatok törzsét adó lovasok mellett ezekben az egységekben mindig voltak főleg tatár vagy kun eredetű íjász könnyűlovasok is. Meglepő és pusztító harcmodoruk természetesen felidézhette a pusztításaiktól szenvedő itáliai lakosságban a korábbi barbár kalandozó magyarokra vonatkozó rémemlékeket is. Miután azonban Petrarca végleges elhatározással letelepedett Padovában, a Carrara-ház kegyeltje- és védenceként, időnként alkalmi diplomatájaként, a magyar csapatokról már úgy hallhatott, vagy akár úgy találkozhatott velük, mint Padova szövetségeseivel Velence ellen! (A De ignorantia befejezése után egy évvel, 1372. december 9-én akár részt is vehetett a Nagy Lajos király által küldött magyar segélysereg ünnepélyes padovai bevonulásán; ezt a sereget történetesen Himfi Benedek bán [Benedictus capitaneus Hungarus] vezette mint kapitány, a sors kifürkészhetetlen akaratából ennek a derék vitéznek egy kései leszármazottja, Kisfaludy Sándor – aki költői névként a Himfyt vette fel – a 19. század elején a magyarországi Petrarca-kultusz legnagyobb hatású képviselőjévé vált.) Az 1920-as évek óta tudjuk, hogy a padovai Santo bazilikájában található, Altichieri freskóival ékes San Felice-kápolnában látható legendás spanyol király, Ramiro alakjához élethű modellként Nagy Lajos király szolgált. (Bonifacio Lupi padovai főúr volt a megrendelő, aki így akart utalni a magyarok és padovaiak fegyverbarátságára Velence ellen.) Azt azonban csak a legutóbbi időben mutatta ki Nicholas Mann (Pétrarquqe: Les voyages de l’esprit, Millon, Grenoble, 2004), hogy a trónon ülő király mellett balról látható, csuklyába burkolt tanácsos modellje viszont maga Petrarca volt! (Tehát ha a valóságban nem találkozhatott is Nagy Lajossal, akinek sorsa és alakja igencsak izgatta, a művészet világában végül is egymás mellé kerültek.) Engedtessék meg nekem ezzel az olasz–magyar kapcsolattörténeti csattanóval befejezni szerény előadásomat, amely természetesen még igen sok kérdésre kereshet A „komikum” helyett sokkal jobban illik mondanivalómhoz a „humor” kifejezés, mint az irónia végtelen birodalmának a retorikából kiindulva továbbfejlesztett egyik változatának megjelölése – noha Petrarca anyanyelvén ez kicsit furcsán hat. Tudom persze, hogy szinte minden nagyobb nyelven ingadozik ennek a stilisztikai vagy esztétikai minőségnek terminusszerű megjelölése; Bice Mortara Garavelli (Manuale di retorica, 1988) egyenesen arról beszél, hogy az „ironikus univerzum” osztályozhatatlan; leghasznosabbnak még Mizzau fogalmát tartja: „a távolságteremtés, azaz distanciálás”. Arról is tudnak a teoretikusok, hogy milyen mértékben vegyül, illetve érintkezik a humor a komikummal. Vállalva azt is, hogy a humor szó nem olyan régen nyert polgárjogot az olaszban régi jelentéséhez képest, mégpedig az angol „humour” elfogadottságát adaptálva, akárcsak a francia szakirodalom, mégis, a lehetséges megjelölések közül ezt tartom a legkifejezőbbnek Petrarca sajátos iróniájának megjelölésére. Még maga a De ignorantia legnagyobb ismerője, Enrico Fenzi is állandóan ingadozik az irónia, az iróniával szembefordított irónia, majd az önirónia fogalmainak használatával a mű sajátos stílusának megragadására (vö. előszavát a kétnyelvű kiadáshoz: Francesco Petrarca: De ignorantia. Mursia, 1999). A legelterjedtebb vélemény szerint a humor tipikusan a reneszánsz fénykorától számítható esztétikai minőség akkor is, ha lényegét és meghatározását gyakorlatilag csupán a 19. század eleji német romantikusok (főleg Jean Paul) határozták meg. Erazmust és Cervantest szokták a humor első nagy világirodalmi képviselőjének tartani. Azonban tegyünk egy merész próbát. Joel Lefebvre például így ír 1968-ban: „Szükséges, hogy benne legalább annyira az irodalmi művet lássuk, mint amennyire egy nagy stilisztikai hatékonyságú és irdatlan horderejű kiáltványt a szabadon teremtő irodalmi és művészeti tevékenység érdekében, amelyet olyan pillanatban bocsátottak ki, amelyben egy bizonyos kemény és formalista kereszténység és a játék eszméje kritikus fázisba került. […] Így került arra sor, hogy megerősítse: hogy még az illetlenség, sőt még az immoralitás is – egyedi szinten – lehet az érdeklődés tárgya, és méltó a vizsgálatra. Így a humorisztikus magatartás előfeltételévé vált az egyén és szenvedélyei tanulmányozásának előhangjává egy olyan lélektannak, amely az irodalomhoz vezetett. Arra törekedett, hogy az absztrakt didaxis helyére, amely egy olyan világképen alapult, amelyet zárt totalitásnak fogtak fel, a helyére állítson egy konkrét irodalmi pszichológiát, amelyet a természet eszméje törvényesít, és a humour humanizál.” Eugenio Garin másrészről így ír: „A humanisztikus-reneszánsz kortárs irodalom az emberben mindig a dignitast (méltóságot) ünnepelte, és mindig bölcsnek (sapiens) nevezte ezt az embert – itt viszont kiderült, hogy ezen ember pontosan amennyire sapiens, annyira insipiens (balga) is. A nyomorúság–nagyság, a bölcsesség–bolondság dialektikája bensőségessé vált. Az erények és a hibák, a bűnök és az érdemek ezentúl már nem egy antik retorika szabályai szerint helyezkedtek el két egymás melletti és párhuzamos oszlopban. Ugyanazon szövegkörnyezetbe épültek bele, noha eközben megőrizték állandó, belső viadalukat – a léleknek azon önmagával való párbeszédét, amelyet Platón fedezett fel. […] A valóságban, túl az irónián, mindez már nem egyéb, mint a látszat/igazság, okosság-bölcsesség/oktalanság-bolondság mélységes koncepciója.” Megengedtem magamnak azt a tréfát a fenti idézeteknél, hogy kihagytam egy-két szót; ugyanis mindkét jeles tudós természetesen Erazmus művéről szól. Azonban amit itt elmondanak a Laus stultitiae kapcsán, nyugodt lélekkel elmondhatnák a De ignorantia jellemzésére is. Ezzel nem csupán azt szeretném mondani, hogy Petrarca műve nyilvánvalóan ott van az Erazmus-mű legfontosabb ihletői és előképei között – noha maga Erazmus és nyomában a szakirodalom Petrarcától csupán az orvosok ellen írott invektíva (Contra medicos) modell mivoltára szokott utalni –, hanem azt is szeretném nyomatékosítani, hogy Petrarca joggal tarthat igényt arra is, hogy annyi minden más új kezdeményezés mellett tulajdonképpen az irodalmi humort is megalapította. Ha ezt a hipotézist elfogadjuk, akkor a legnagyobb mértékben oda kell figyelni Petrarca e művének elemzésekor azokra a kulcsfogalmakra, amelyek előkészítik az erazmusi műhöz hasonlóan váratlan fordulatot, vagyis hogy az „ignorantia” vádként hangoztatott fennállását a mű végén az író miképpen változtatja erénnyé, sőt legfőbb erénnyé. Ugyanis ennek a fordulatnak a mű nagyszerkezetében megnyilvánuló előkészítését már megfigyelték; utalnék mint legújabb műre Lázár Istvánnak – egyébként a De ignorantia magyar fordítójának (2003) – a Szegedi Egyetemen ez évben megvédett, egyelőre kéziratos doktori értekezésére. A szerző alaposan elemzi, hogy Petrarca hogyan tér vissza a spirális szerkezetet alkalmazva a négy vádló ítéletének elemzésére, hogy megfelelőképpen előkészítse az érvelés és értékelés fordulatát. Ha viszont a kulcsszavakra is figyelünk, akkor legelsősorban az invidia fogalmára hívnám fel a figyelmet. Ugyanis mindjárt a könyv legelején ennek a bűnnek a meglétére vezeti vissza az őt ignorantiával vádoló négy arisztoteliánus velencei ifjú eljárásának és ítélkezésének okát. Le kell először is szögeznünk, hogy ez a vád morálisan rendkívül súlyos! Az invidiát, azaz az irigységet ugyanis már a patrisztika korától kezdve és természetesen a skolasztikában is – tehát Petrarca összes olvasó kortársát is érintőleg – a teológia igen súlyos bűnnek tartotta. Ismét a tréfa kedvéért: egy 18. század eleji és éppen Velencében kiadott négykötetes, prédikációk írásához készített morálteológiai kézikönyvet alapul véve (Josephi Mansi Bibliotheca moralis praedicabilis, Venetiis, 1722) hatalmas csokrot lehet összeállítani azon egyházatyák műveiből vett idézetekből, akik közismerten igen kedvesek és olvasottak voltak Petrarca által. Néhány példa: 1. Szent Ágoston a János evangéliumára írott 116. traktátusban azt kívánja bizonyítani, hogy a zsidók merő irigységből ölték meg Krisztust. Szerinte Pilátus gesztusa (az Ecce homo-jelenet) azt a célt szolgálta, hogy szánalmat keltsen bennük, hiszen – úgymond – ha már a királyra irigykedtek, irgalmazzatok annak, akit most láttok megalázva, megostorozva, tövissel koronázva és csúfos ruhába öltöztetve, keserű szidalmakkal kigúnyolva, lángoljon a gyalázat, de hűljön az irigység. Azonban hozzáteszi: nem hűlt le, sőt még inkább fölizzott és megnőtt. (I. m. II. 791 A) 2. Szent Ambrus pedig a Lukács-evangélium 4. fejezetével kapcsolatban egyenesen arról ír, hogy Jézus az irigy Názáretben azért nem tudott csodát tenni, mert az Úr megveti az irigyeket, és elfordul azoktól csodatevő hatalmával együtt, akik a másokban tapasztalt isteni jólétben irigykednek. (I. m. II. 798 A) 3. Szent Ágoston ismét a Testvérekhez (Ad Fratres) intézett 18. sermóban azt állítja, hogy minket, embereket az irigység űzött ki a Paradicsomból! (I. m. II. 800 A B) 4. Megint Szent Ambrus ugyancsak a Lukács-evangélium 4. fejezetével kapcsolatban megjegyzi, hogy a názáretiek vesztét az irigység okozta, hiszen azért vesztették el az üdvösséget, mert kiűzték városuk határából az Üdvözítőt. (I. m. II. 802 A) 5. Szintén Szent Ambrus szerint az ördög irigysége révén jelent meg a halál a világban. Ennek az irigységnek pedig az volt az oka, hogy a Paradicsomba helyezett ember boldog volt. Az ördög ugyanis az egyszer megkapott kegyelmet nem tudta megőrizni, ezért az emberre irigykedett, akit noha sárból gyúrtak, mégis a Paradicsom lakója lett, ő viszont – gondolta a Sátán –, akinek felsőbbrendű volt a természete, ebbe a mulandó és hitvány világba zuhant, az alacsonyabb teremtési rendbe sorolható ember viszont reménykedhetett az örökkévalóságban. Irigységében tehát így szólt magában: Ez az alacsonyabb rendű lény érje el azt, amit én nem tudtam megőrizni? Ez menjen majd az Égbe, míg én a Mennyből a Földre zuhantam? Mansus hozzáteszi, hogy hasonló módon magyarázta már Nagy Szent Gergely is az ördög irigységét. (I. m. II. 803 A) 6. Szent Ágoston már idézett sermójában egyenesen azt állítja, hogy az irigyek még az ördögöknél is rosszabbak, mert hiszen az ő rosszindulatuk pusztított el egész országokat és városokat, ez rombolta le Jeruzsálem falait, ez néptelenítette el Rómát, ez pusztította el Karthagót, ez dúlta fel Tróját. (I. m. II. 804 A) 7. Végül szintén Szent Ágoston (De disciplina Christiana) azt állítja, hogy az irigység ördögi bűn, de megvan az anyja, aki nem egyéb, mint a gőg, mert a gőg teszi az embereket irigyekké. (I. m. II. 790 A.) Végtelenül sorolhatnám még az idézeteket, de talán ez is elég annak bizonyítására, hogy amikor Petrarca egy morálteológiailag súlyosan minősített vétket nevez meg mint barátból lett ellenségeinek mozgatórugóját, akkor a látszólag sima, gúnyos és csevegő stílus mögé igen súlyos hátteret vetít. Szerintem így lehet értelmezni azt a célzását is, amelyet Boccacciónak tesz a De ignorantiáról írott levelében (Fam. XV. 8.). Azt mondja ugyanis, hogy érti és osztja barátja felháborodását, és ez vonatkozik nem csupán érzelmére, hanem stílusára és ítéleteire is; tudja, hogy a négy velencei fiatalember megérdemelte mindezt és még súlyosabbat is! Azonban nem akarja azt, hogy barátja nemes lelke olyan mértékben felizzék, mint ahogyan ezek megérdemlik: nem méltók ugyanis sem ítéletére, sem haragjára. „Sine illos suis moribus; tuos ne deseras” (hagyd meg őket saját erkölcseikben, de őrizd meg a magadéit) – véleményem szerint ez igen súlyos ítéletet jelent, hiszen a fiatal arisztoteliánusok erkölcse nem egyéb, mint az irigység által meghatározott jellem; ez viszont biztos és egyenes út a kárhozatra! Megjegyezhetjük még azt is, hogy – amint Fenzi is kiemeli – az egész mű kezdete, amelybe beletartozik az irigység, mint az irigységgel való érvelés is, egyáltalán nem illik a Petrarca által bevallottan vállalt levélforma stilisztikai egyszerűségéhez, köznapiságához, hanem a legmagasztosabb, illetve legszenvedélyesebb pátosznak azokat a jellemzőit tartalmazza, mint például Cicero Catilina ellen írott első beszéde! Elkülöníthető, megkülönbözethető szerintem legalább két szint, mégpedig: a mélyben a szenvedély és a prófétai harag, a felszínen a gyilkos irónia. A kettőt olyan, látszólag önéletrajzi motívumok kötik össze, mint például az, hogy a művet eredetileg Velencéből elutazván a Pó folyam hullámain sikló bárkán írta; vagy hogy idáig jutott öregségében, hogy tudatlan idiótának tartsák. Persze tudjuk, hogy legfeljebb a vázlatot és az első kidolgozást írhatta a hajón, ha egyáltalán van valami tényleges életrajzi alapja a motívumnak. (Köztudomású, hogy Petrarcánál csínján kell bánni a valóságos és konstruált önéletrajzi elemekkel…) Még az is felmerülhet bennünk, hogy ez az állítólagos hajózás nem csupán arra szolgáltat az írónak alkalmat, hogy visszaemlékezzék ifjúkorára, amikor még tele volt reménnyel és dicsőségvággyal, hanem hogy ismét egy bibliai motívumra célozzon a maga rendkívüli, rejtett célzásokkal élő módján, azaz Jeremiás prófétára, aki egy helyütt azt írja, hogy a Babilon pusztulását megjövendölő könyvét egy kőhöz kötve az Eufrátesz folyóba vetette, hogy ezáltal is szimbolizálja a város elkerülhetetlen vesztét (Jer. 51, 58). Tehát Petrarca a sokszor megvető módon kereskedő- és tengerészvárosnak nevezett Velencét láttatja most úgy, vagyis azonosítja Babilonnal, mint ahogyan korábban annyi helyen, de főleg a Sine nomine levélgyűjteményében Avignont! Az Ugo Dotti által a Sine nomine Babilon-ellenességével kapcsolatban kifejtett igen alapos megfontolások véleményem szerint lehetővé teszik, hogy – mutatis mutandis – Velencére is kiterjesszük Petrarca rejtetten, de félreérhetetlenül működő apokaliptikus ítéletét. Ez esetben a tengeri város vagy a víz mellé települt város baljós bibliai szimbóluma nem csupán a pusztulásra ítélt Babilon és Avignon hasonlóságát rejtjelezi, hanem akár az Ezékiel próféta által megsiratott tengeri város, Tyrus bűnei miatti pusztulását is (Ezek. 27) emlékezetünkbe idézhetjük az istentagadó arisztoteliánusok városától, Velencétől ünnepélyesen eltávolodó Petrarca álcázott prófétai gesztusában. Emlékeztetnünk kell arra, hogy már Pierre de Nolhac észrevette, hogy a jelenleg Párizsban őrzött kódex kolligátumban (B. N. fonds latin 8500), amelyben megtalálható többek között egy tévesen Arisztotelésznek tulajdonított mű, a De pomo is, és amely e mű előtt címlapként gyönyörű és sokat elemzett miniatúrát tartalmaz Arisztotelész haldoklásáról, akit körülvesznek különböző nemzetekből verbuválódott tanítványai, csupán egyetlen saját kezű Petrarca-bejegyzés található, és éppen ennek a műnek az elején: „Hic Antichristus. Et nos de alio credebamus” (Íme az Antikrisztus. És mi másvalakiről hittük ezt.) (Nolhac I. 205–206.) A számba jöhető bibliai helyek közül véleményem szerint a Petrarca által olyannyira szeretett Szent Pál egyik szövegét lehet figyelembe venni, ha meg akarjuk érteni az Antikrisztus és Arisztotelész azonosítását. Ez pedig nem egyéb, mint A tesszalonikiaknak írt második levél 2. fejezete, amelyet már Szent Ágoston is az Antikrisztusra vonatkoztatott, mégpedig úgy, hogy „A bűn embere, a kárhozat fia, az ellenség” más-más korban, más-más alakban újra feltűnhetik. (2 Tess 2.) A De ignorantia egész szenvedélyes érvelése Arisztotelész ellen és a rákövetkező keresztény átértékelése tudásnak és tudatlanságnak tulajdonképpen önéletrajzi elemekbe csomagolt prófétai vádirat a Velencével mint összefoglaló fogalommal jelképezett modern istentelenség ellen, amely ugyanúgy kihívja a Teremtő pusztító haragját, mint ahogyan kihívta Babilon vagy Tyrus. Természetesen rengeteg adalékot és magyarázatot lehet arra felhozni, hogy Petrarca miért szakított a végleges velencei letelepedés tervével, itt és most számunkra azonban az a fontos, hogy ennek a sok más dolog által is motivált szakításnak ő ugyanúgy megteremtette a konstruált, az életművel teljesen egybeolvasztott önéletrajz számára sugallni kívánt jelképes értelmet, mint ahogyan korábban ezt már megcselekedte Avignonnal, az Itáliába való végleges átköltözés után. C. Polito 1990-ben megfigyelte nem csupán azt, hogy a bevezetés fentebb elemzett irigységmotívuma és a Decameron IV. napjának bevezetője igen szoros párhuzamot mutat, hanem azt is, hogy a megszemélyesített, tehát allegorikus párviadal az Irigység és a Dicsőség között milyen nagy eltérést és újítást mutat e két allegória antik vagy középkori előzményeihez képest. Egyenesen katonai szaknyelv alkalmazásáról beszél, mivel az Ovidius (Met. II.) óta töretlenül használt ronda vénasszony helyett, aki az Irigységet jelképezi, itt egy tegzes (pharetratus) harcost láthatunk, aki új harcmodort alkalmazva, messziről lövi ki pusztító nyilait. Az antik előkép itt vagy a Vergilius által emlegetett puzdrás perzsa (pharetratus Persis) lehet a Georgicából, vagy a Biblia nyíllal és íjjal felfegyverzett Szemiramisza. Persze ismerve Petrarca komplex alkotói módszerét, a kettő együtt érvényes harmadikként valamely rejtett, a korabeli politikai vagy történelmi valóságra tett célzással együtt! Úgy gondolom, hogy ez megfejthető: már abban az időben is, amikor Petrarca még Milánóban élt, folyton magyar seregek harcoltak Észak-Itáliában, elsősorban pápai zsoldban; a csapatok törzsét adó lovasok mellett ezekben az egységekben mindig voltak főleg tatár vagy kun eredetű íjász könnyűlovasok is. Meglepő és pusztító harcmodoruk természetesen felidézhette a pusztításaiktól szenvedő itáliai lakosságban a korábbi barbár kalandozó magyarokra vonatkozó rémemlékeket is. Miután azonban Petrarca végleges elhatározással letelepedett Padovában, a Carrara-ház kegyeltje- és védenceként, időnként alkalmi diplomatájaként, a magyar csapatokról már úgy hallhatott, vagy akár úgy találkozhatott velük, mint Padova szövetségeseivel Velence ellen! (A De ignorantia befejezése után egy évvel, 1372. december 9-én akár részt is vehetett a Nagy Lajos király által küldött magyar segélysereg ünnepélyes padovai bevonulásán; ezt a sereget történetesen Himfi Benedek bán [Benedictus capitaneus Hungarus] vezette mint kapitány, a sors kifürkészhetetlen akaratából ennek a derék vitéznek egy kései leszármazottja, Kisfaludy Sándor – aki költői névként a Himfyt vette fel – a 19. század elején a magyarországi Petrarca-kultusz legnagyobb hatású képviselőjévé vált.) Az 1920-as évek óta tudjuk, hogy a padovai Santo bazilikájában található, Altichieri freskóival ékes San Felice-kápolnában látható legendás spanyol király, Ramiro alakjához élethű modellként Nagy Lajos király szolgált. (Bonifacio Lupi padovai főúr volt a megrendelő, aki így akart utalni a magyarok és padovaiak fegyverbarátságára Velence ellen.) Azt azonban csak a legutóbbi időben mutatta ki Nicholas Mann (Pétrarquqe: Les voyages de l’esprit, Millon, Grenoble, 2004), hogy a trónon ülő király mellett balról látható, csuklyába burkolt tanácsos modellje viszont maga Petrarca volt! (Tehát ha a valóságban nem találkozhatott is Nagy Lajossal, akinek sorsa és alakja igencsak izgatta, a művészet világában végül is egymás mellé kerültek.) (szörényi László)

2010 májusában a Budapest Bristol Könyvek sorában a az elsőként megjelenik Thomas Runner: Magánbűnök című kötete. Keressék az Alexnadra könyvesboltjaiban! A regény részlete itt olvasható. Manapság kevés szó esik a katonai hírszerzésről, vajon hová lettek? Nyugdíjba vonultak talán? Aligha, a kémkedés a mai napokban is létező tevékenység, miért is mentek volna nyugdíjba a művelőik, mindig lesz, aki kíváncsi, és mindig lesz, aki a kíváncsiságot kiszolgálja. Mindegy milyen áron. Az nem lehet vitás, hogy vannak rablók, tolvajok, kábítószer árusok, gyilkosok, zugügyvédek, és hivatásos bűnözők. Itt élnek közöttünk. De itt él Konrád András egykori ügyészségi nyomozó is, – jelenleg bártulajdonos, – és akár akarja akár nem – leginkább nem – belebotlik valamilyen bűnesetbe, és ha már ott van utána is jár kellő alapossággal, és nem kis merészséggel a dolgoknak. Kémeket üldöz, rablókra vadászik, és a végére mindig kiderül az igazság. Mitől lesz magyar egy magyar krimi? A nevektől, helyszínektől, attól, hogy ezek a történetek nem történhetnek meg máshol csak éppen itt nálunk? Ki tudja. Még az is lehet, hogy megtörténhetnek máshol is, és a nevek a helyszínek, lehet, hogy csak a fordító leleményei. Induljunk el Konrád Andrással a magánbűnök nyomában, és a végére járva eldönthetjük a miénk-e a történet, vagy sem. Akárhogyan is, nem fogunk unatkozni közben, mert bár az események hétköznapiak, és valóban megtörténhetnek akármikor akármelyikünkkel, a mese végére érve nagyon reméljük, hogy soha sem fog megtörténni éppen velünk. Most még nem lehet tudni, hogy Konrád személye önálló életre kel-e, mint Maigret, vagy Colombo, – bár alkalmasnak tűnik rá –, meglátjuk, egy év múlva okosabbak leszünk. www.bpbristol.hu ---------------------------------------------90------------------------------------------

Walter SCOTT IVANHOE Gabo Kiadó Ebben a regényben is jelen van a Waverley-regényekből ismert kiegyezés a mű végén, de elmaradnak addigi regényei színterei, és korszakai. Ezúttal az író a középkori Angliába kalauzolja az olvasót, cselekménye a szászok és a normannok, a jók és a rosszak egysíkú küzdelme; a lovagkort ábrázolja, s elsősorban azt mutatja meg belőle, ami szép és csillogó: az önzetlen lelkesedést, az elnyomottakat védelmező lovagiasságot, a szenvedélyes bátorságot, a kitartó hűséges szerelmet - az erényt, mely végül győz a bűnön is. A történet idején a kelta őslakók helyébe lépő angolszászok, és a hódító normannok között még éles az ellentét. A király, Oroszlánszívű Richárd, aki a keresztesháborúból hazatérőben hajótörést szenved, és csak két évvel később (1194-ben) szabadul meg a német császár fogságából. Közben léha öccse, János herceg bitorolja a hatalmat. Ebben a korban és ebben a környezetben lép az olvasó elé Richárd király nagyszerű vitéze, a tiszta lelkű, ifjú Ivanhoe. János herceg őt is, mint Richárd minden hívét üldözi. A fiatalembert a megváltozott helyzet számos nehéz próbatétel elé állítja, de ő győztesen kerül ki a nagy lovagi tornából csakúgy, mint a későbbi nehéz harcokból. Mikor a király visszatér országába, hűséges lovagját a szépséges Rowena kezével jutalmazza, akit Ivanhoe már régen szeretett. A lovagregény a kritikusok minden fenntartása ellenére minden idők egyik legnagyobb könyvsikerének bizonyult. Ami kétségtelen tény: ebben a regényében is kiapadhatatlan mesélőkedvű az író. A kalandokban bővelkedő cselekmény, a színes, eleven tájleírások élvezetes olvasmánnyá teszik a regényt, mely elsősorban a tizenkét éven felüli ifjúságnak, de a romantikus történeteket kedvelő felnőtteknek olvasmánya is lehet. Legeza Ilona Nemcsak korának legünnepeltebb és legtöbbet olvasott regényírója volt, de ösztönzése és módszerbeli hatása pontosan kimutatható a következő írói nemzedékek fontos és továbbható alakjain. Romantika és realizmus egyaránt tőle vett példát. Balzac nem olyan, amilyen, és Jókai sem olyan, amilyen, ha nincs előttük tisztelt és szeretett mesterként Walter Scott. De ez csupán az irodalomtörténeti helyet határozza meg, világirodalmi helye azonban a könyvkereskedések és közkönyvtárak statisztikájából olvasható ki. A rég múlt angol romantikának ez a legfőbb regényírója jó néhány könyvével ma is világszerte a népszerű olvasmányok szerzőjének bizonyul. Manapság is újra meg újra fordítják a legkülönbözőbb nyelvekre. S legismertebb regényének hőse. Ivanhoe, de még inkább ennek a kalandos történetnek híres mellékalakja, Robin Hood, odatartozik a nagyközönség halhatatlan ismerőseinek sorába. Pedig nem is regényírónak készült. Negyvenhárom éves volt, amikor első regénye megjelent. Nevét az angol irodalmi életben akkor már rég jól ismerték mint költőét. És nem is volt rossz költő. A történelmi ábrándok színes felidézője volt, a skót táj és a skót múlt jól verselő poétája. Közben különc nemesúr, aki középkori hangulatú kastélyban lakott, gyujtötte a régiségeket, méghozzá szakértő felkészültséggel. Nemcsak a történelemben volt jártas, de a régiségtanban is: pontosan tudta, mikor milyen ruhákat viseltek, milyen bútorok között laktak, milyen eszközöket használtak. Ez a gazdag ismeretanyag később nagymértékben meghatározta korábrázoló módszerét. www.litera.hu A Ivanhoe részletes képet fest az alávetett angolszászok és Richard király a normann megszállóil közti kulturális ellentétekről, amelyek Oroszlánszívű Richard uralkodása idején, a XII, században jellemezték Angliát. A kóbor lovag, Wilfred of Ivanhoe a keresztes hajáratból hazaérve Richard király segítségére siet, aki trónbitorló öccsétől, János hercegtúl vissza akarja szerzni koronáját Vállalkozásuk sikeréhez a regény számos valóságos történelmi személyt és kitalált figurát vonultat fel. Három eposzi méretű összecsapás- a lovagi torna . Három eposzi méretű összecsapás teszi izgalmassá a regényt. Mindhárom esemény konfliktusok és véres háborúskodás kiváltója. másutt a gótikus regényekből ismet mozzanatok csigázzák az olvasó érdeklődését. Bármennyire is izgalmasnak találja is Scott a lovagi életforma lendületét, a háborúskodás kritikáját is megfogalmazza. A középkori Angliában játszódó Ivanhoe változást hozott korábbi ún. Waverly-regényeinek skót tematikájához képest. A régi idők politikai, lovagi és romantikus szokásainak aprólékos feltárása révén a regény nemcsak az olvasók és későbbi írónemzedékek középkorról val elképzelést mozgatta meg és villanyozta fel, hanem a történelmi regény műfajának is úttörője lett. Scottot azonban elsősorban nem a történelem nagy hírű személyei érdeklik. O kort ábrázol, amelyben a valóban élt alakok csak a történetek peremén jelennek meg. A központban a korok átlagemberei állnak. Walter Scott tudatosan úgy komponálja regényeit, hogy a főalakok — Waverley, Ivanhoe, Quentin Durward és a többiek — kitalált személyek, akiket az író szabadon mozgathat a történelem adott lehetőségei és a hiteles külső körülmények között. Ezek a scotti hősök nem afféle nagy emberek — rendszerint derék, rokonszenves, de apróbb hibáktól sem mentes alakok, akik saját életük boldogulását keresik, s egyszerre csak a viharzó történelem kellős közepén találják magukat. Sorsukat meghatározzák a történelmet mozgató nagy erők, amelyek a valódi történelmi alakok cselekedeteiben nyilvánulnak meg. Ivanhoe sajátos helyzetben élő fiatalember: saxon, mint az elnyomottak, de földesúri sarj, mint az elnyomók. Neki és családjának személyes érdeke, hogy béke legyen normann és saxon között; mintegy saját személyében testesíti meg a jövendő — normannból és saxonból kikeveredett — angolt. Közben belekerül a normann urak belső ellentéteinek küzdelmébe is. Így ismerjük meg az ő története kapcsán Földnélküli János királyt és az angol lovageszményt: Oroszlánszívű Richárdot. S mindehhez ráadásul Ivanhoe-nak zsidó leány a szerelme. Ez a Rebecca a szerző egyik legárnyaltabban, leggyengédebben ábrázolt nőalakja. És ezt a sokszálú, mesterien szerkesztett történetet írója a XIX. század elejének liberalizmusával ítéli meg. Mert Scottnál a ruháktól a fegyvereken keresztül a bútorokig, a jogrendtől a népi szokásokig minden hiteles, csak a hősök gondolkodása nem. Ezek a hősök, illetve írójuk általuk kifejezett vélekedései Scott korabeli angol polgárokra vallanak, tehát egy olyan liberalizmusra, amely sok érzelmi szállal kapcsolódik a feudális külsőségekhez. Talán a Quentin Durwardban fejezte ki, élete vége felé, mintegy összefoglalva életműve értelmét, hogy a legkülönbözőbb korokban mit is akarnak azok az emberek, akik belekerülnek a történelem útvesztőibe. Quentin Durward, ez a Franciaországba vetődött, kalandkereső ifjú skót lovag olyan házasságot akar elérni, és el is éri, amelyben az övé a vagyon, a rang és a szépség. Valóságok és ábrándok, visszahúzó múlt és követelődző jövő között, más és más történelmi körülmények hálózatában ezért élnek és halnak az emberek. A realista Balzac is vallhatta volna a romantikus Scottnak ezt a véleményét. Nem is csoda, hogy Balzac ot tartotta a közvetlen előtte volt kor legnagyobb írójának, s vallotta, hogy maga is sokkal tartozik neki. De azok is sokkal tartoztak, akik nem vallották be. www.litera.hu

A mansfieldi kastély (Mansfield Park) Jane Austen angol írónő 1814-ben megjelent regénye. Gabo Kiadó Lazi Kiadó Szeged Fanny Price tízéves kislányként kerül elszegényedett családjától, Portsmouthból a gazdag northamtonshire-i rokonokhoz. Sosem téveszti szem elől, hogy mekkora hálával tartozik nagynénjének, Lady Bertramnak és nagybátyjának, Sir Thomasnak, jóllehet gyakran éreztetik vele- kivált a páváskodó Bertram-lányok -, hogy ő a szegény rokon , akinek nap mint nap hálát kell adnia jó sorsáért. Testvéri szeretetet egyedül a legkisebb fiútól, az álmodozó Edmundtól kap, aki a lány állandó társául szegődik, mihelyst Fanny megérkezik Mansfield Parkba. Amikor a kiművelt testvérpár, Henry és Mary Crawford megérkezik a fővárosból, a kastély élete teljesen felbolydul. Egyedül Fanny nem kerül bűvkörükbe, s a londoni látogatók felfigyelnek a lány csípős nyelvére. A Bertram család csillaga leáldozóban, s Mansfield Park sorsát egy hallatlan botrány pecsételi meg. Fanny türelme azonban elnyeri méltó jutalmát. A Ward nővérek sorsforduló előtt állnak: Maria kisasszony Sir Thomas Bertram felesége és Mansfield Park úrnője; nővére a helybeli lelkész neje; a legfiatalabb, Frances, egy nagytermészetű, de kis jövedelmű tengerésztiszt feleségeként kilenc gyermek anyja. Legnagyobb leányát, Fanny Price-t az a szerencse éri, hogy Mansfield Park fényűző környezetében „szegény rokonként” nevelkedhet. Hogyan lesz a szépséges lányból sok-sok könnyes éjszaka után egy csélcsap úriember szerelme, s vajon sikerül-e annyi megpróbáltatás után végre révbe érnie? Egy újabb éles eszű Austen-hősnő, akit nem felejtünk el egykönnyen. Jane Austen lenyűgöző regényei szerelemről, csalódásról, becsületről, álnokságról, s természetesen reményről és boldogságról mesélnek, miközben gyakran kaján képet festenek a világról, amelyben a hölgyek legfőbb foglalatossága a férjvadászat. A romantikus történelmi regények nagy divatja idején Jane Austen új műfajt teremtett: az 1814-ben megjelent "Mansfield Park" modern társadalmi-lélektani regény, melyben az írónő egy vidéki úri család hétköznapjait, a köznapi családi élet bonyodalmait ábrázolja. A művet, melynek fő- és mellékszereplői egyaránt emlékezetes, árnyaltan megrajzolt figurák, a jellegzetes austeni irónia teszi még élvezetesebb olvasmánnyá. A mű Austen legkomolyabb hangvételű regénye, bár legismertebb témái-házasság, pénz és a társadalmi magatartásformák-jelennek meg. A történet ismerős: egy ifjú leány, Fanny Price magához illő férjet keres,. Fanny a „szegény rokon” mintapéldánya., akit kimenekítenek nincstelen, sokgyermekes családjából, hogy nagynénje otthonában, Sir Thomas Bertram mansfieldi kastélyában nevelkedjen. Az így végső soron árvaságba taszított leányt a családtagok változatosan használják ki, s másik nagynénje, a rosszindulatú Mrs. Norris kifejezetten kegyetlenül bánik vele. Fanny unokatestvérei-Edmund kivételével-sekélyes jellemek; minden arra járó vidéki kisnemes kegyét keresik, köztük a laza erkölcsű Crawford testvérekét, akik azonban szerencsétlenséget hoznak rájuk. Velük szemben a nem túl eszes, ám erényes Fanny kiváló tulajdonságai mindig megmutatkoznak. Mint mindig, Austen most is kigúnyolja aa gazdagok és semmirekellők nagyravágyását-kettős mércéjüket, lekezelő magatartásukat, különösen pedig igényüket az erkölcsi igazolásra. Austenre jellemző, ahogyan egy-egy céltudatosan elhelyezett részlettel rávilágít a mansfieldi idill árnyoldalaira. Fény derül rá, hogy a Bertram család vagyona-rabszolgák dolgoztatása révén- Antigua egyik ültetvényéről származik. Érdekes módon az a kérdés, vajon mekkora jelentőséget kell tulajdonítanunk annak, hogy Jane Austen figyelme ilyen részletekre is kiterjedt, az utóbbi időkben az irodalmi körök elkeseredett vitájának középpontjába emelte a művet. Aki Jane Austen regényeit olvassa, alig hiszi el, hogy ez az írónő a romantika virágkorában élt és alkotott. Hat befejezetten reánk maradt regényében az angol vidék elevenedik meg, a hétköznapiságnak olyan természetességével, amellyel szemben a romantikának minden kelléke csak nevetségesen hathat. Austen regényeiben meg sem kísérelte túllépni a maga tapasztalatainak körét, az eseménytelen életű falusi papkisasszony megelégedett a tökéletes ábrázolásnak azokkal a lehetőségeivel, amelyeket szűkebb és tágabb ismeretségi köre kínált. Ami Austenre elsősorban jellemző, az illúziótlansága. Egy olyan korban, amely kedvtelve fordul a pompázóhoz és hazughoz, csupa egyszerűség és őszinteség. Illúziótlansága könnyen tehetné keserűvé, de a keserűségtől megóvja humora; szűk látóköre könnyen tehetné provinciálissá, ezt azzal kerüli el, hogy regényei középpontjába olyan alapvető emberi szituációkat és magatartásokat állít, amelyeket a város vagy nagyvilág körülményei csak bonyolítanának, de lényegileg nem módosítanának, így aztán ábrázolásának megbízhatósága csak gyarapodik, és mindvégig meggyőzően általános érvényű marad. A kor adott viszonyai között a közlekedési, hírközlési eszközök hiánya, illetve kezdetlegessége amúgy is korlátozta az emberi érintkezés lehetőségeit, amelyek lényegében egy tájegységen belül a családi és baráti körre szorítkoztak. Ezért, bár jogos az a vád, hogy a kor nagy történelmi eseményei — Austen alkotásai a napóleoni háborúk idején születtek — kívülrekednek regényvilágán, viszont benne vannak azok az emberek, akik vagy akikért ezeket a háborúkat vívták, az a gondolkozásmód, magatartás, társadalmi viszonylatrendszer, amely legalább annyit árul el egy korról, mint véres csatái. A társadalom mint társaság az Austen ábrázolta világnak az életeleme; az emberek értékét egyfelől morális magatartásuk, másfelől társadalmi csiszoltságuk adja. Jóllehet minden Austen-regény központjában házassági bonyodalmak állanak, mégsem a szenvedély vagy annak ábrázolása, boncolgatása regényeinek voltaképpeni tárgya, hanem az, hogyan telítődik a boldogság ígéretével az olyan párválasztás, amelyben a felek társadalmilag, erkölcsileg és intellektuálisan egyaránt egymáshoz illenek. Ezzel a férfiak és nők közötti kapcsolat eleve aszexuálissá válik, s átadja a helyét egy olyan vonzásnak, amelyet nem az ellenkező neműek, hanem az egyforma gondolkodásúak éreznek. Az erkölcsi értékek a jó házasságban nyerik el jutalmukat, az erkölcsi értékek megvetését tükröző magatartás viszont számot tarthat a bukásra. Minden érték rendjét mindig a polgári értékrend szabja meg, némi feudális színezettel: a kereskedésből megtollasodottak büszkesége pl. elítélendőbb, mint a földbirtokukból élőké. Austen lényegileg három réteget mutat be: az arisztokratát, a gentryt és a polgárt, mélyebbre nem ereszkedik. A három réteg érintkezéséből olyan súrlódások származnak, amelyben az írónő az arisztokráciának (vagy a gentrynek) ad igazat, ha a polgár hibája az ízléstelenség vagy a magatartásbeli fogyatékosság, de az arisztokráciát ítéli el, ha fölénye csupán üres előítéletekre támaszkodik. Ezeket a súrlódásokat vagy ellentéteket mindig humoros oldalukról ábrázolja, a helyzet a humorosból csak akkor fordul a tragikus irányába, amikor a magasabb intellektualitás és igényesebb erkölcsiség képviselői — többnyire anyagi okokból — a feudális ostobaságnak vannak kiszolgáltatva, de ezek a helyzetek sohasem tartósak, egy alapvetően optimista költői igazságszolgáltatás mindig a jó javára oldja meg őket.

Goethe: Vonzások és választások Gabo Kiadó " Gondoljon el egy A-t, amely egy B-vel bensőségesen egyesül, és semmi móddal és erőszakkal sem lehet tőle elválasztani; gondoljon el egy C-t, mely éppen így viszonylik egy D-hez. Most hozza érintkezésbe a két párt; A D-re, C B-re vetíti magát anélkül, hogy meg lehetne mondani, melyik hagyta el előbb a másikat, melyik lépett hamarabb kapcsolatba a párjával." Mi pedig gondoljuk el, hogy az idézett fejtegetés Goethe klasszikus szerelmes regényének megoldó képlete; vagyis hogy főhősei, Eduard, Charlotte, Ottilia és a kapitány bújnak meg a négy betű mögött; az ő vonzásaik és választásaik képezik e románc pezsgő és izgalmas vegyületét. Miként torkollik kvartettjük pikáns kalandja tragédiába, és hogyan lesz a végtelenül profán történetből a szentté válás regénye? Ottiliának - Goethe rousseau-i nőalakjának - végül hogyan sikerül felülemelkednie az emberi gyarlóságon, és megcsillantani valami örökérvényűt? Mindezekre választ nyerhetünk a szövevényes szerelmi históriából. A mű címe magában hordozza azt a kettőséget, amelyet a regény hitelesen ábrázol. A regény érzelmes és romantikus lehetőségekben gazdag légkört idéz. Az eredeti német cím a kémiai elemek közti affinitást, vonzást jelentette, az idők folyamán azonban e szakkifejezés jelentése, értelme gazdagodott, s ebben nagy szerepe volt a Goethe-regény elegáns és klasszikus szerkezetének, nyelvezetének Goethe műve a vágy „molekulaszerkezetének” természet-tudományos ábrázolása és a természet jelképiségének alkalmazása révén a szerelem összetett, mégis arányos és pártatlan vizsgálatát kínálja. Charlotte és Eduard házasságán keresztül a szerző a szerelem fogalmába mélyen beágyazott erkölcs , hűség és személyiségfejlődés különféle felfogását veszi górcső alá. A házassági kapcsolatot, amikor a Kapitány és Ottilie megjelenése megtöri és kikezdi, az egyszerre eszményi és valószerűtlen pásztoridill hangulata színezi át. Charlotte és a Kapitány visszafogott széptevésének, Edurad és Ottilie mindent elemésztő szenvedélyének ábrázolásán keresztül a regény mindvégig fenntartja a vágyból fakadó ellenállhatatlan vonzás zűrzavarát. Kezdetben a regényt az a vád érte, hogy erkölcstelen módon, a szerelmet kémiai eredetű vonzalomnak mutatja. Valójában azonban Goethe műve azt ábrázolja, hogy miként teszi más emberek megismerése a szerelem élményét képlékennyé és álhatatlanná.. Ahogyan a szerelmet sem lehetséges megkötözni és a házasság kalickájába zárni, a vágy sem kötődik mindvégig egyetlen személyhez. Mélységesen személyes ihletésű mű a Vonzások és választások, de ennek nyomait Goethe, mint mindig, ezúttal is elleplezte. Az élményvilág áttételeződésének példája, hogy Goethe maga felismerhető mind Eduard szenvedélyének félelmetes, wertheri elhatalmasodásában, mind Charlotte mértéktartásában és lemondásában. Éppen e két alak szembeállítása jelzi, mi minden változott meg benne a Werther óta. A vak és szertelen szenvedéllyel szemben a józanság, az önuralom pártjára állt. A hűvös távolságtartással elbeszélt Vonzások és választások a lemondásról szól. Tartózkodó-sejtető ábrázolásmódjával, pszichológiai finomságával messze megelőzte korát, Fontane és Thomas Mann felé mutatta az utat. -----------------------------------------------------------------------------------------------------------------46

Hüperión Friedrich Hölderlin Fönt jártok ti a fény puha földjén, boldog Géniuszok! Sugárzó isteni szellők érintgetnek titeket: szent húrokon így művésznő ujja ha játszik. Sorstalan, így, alvó csecsemőként lélegeznek az égiek; szűzi-szerényen, bimbón őrzik: múlhatatlan virul ott a szellem, boldog szemeikből pillant csöndes, tiszta öröklét. Nékünk más adatott. Ne lehessen nyugvásunk helye. Tűnnek, buknak a szenvedők, vakon, egy óráról a másra, mint a víz verõdik kőről kőre, éveken át a bizonytalanba. (Tandori Dezső fordítása Friedrich Hölderlin regénye-egyfajta levelekből álló önéletrajz, amelyeknek többségét Bellarmin nevű barátjának, s néhány darabját Diotimának írt Hüperion-két kötetben jelent meg 1797 és 1799 közt. A történet az ókori Görögországban játszódik, ám bő kétszáz évvel keletkezése után még mindig hatnak a láthatatlan erőket, konfliktusokat, szépséget és reményt megidéző szavak. Vannak megmagyarázható és megmagyarázhatatlan okai is annak, hogyan tud a szöveg közelséget teremteni a távolságból, és megfordítva. A magyarázható okok a regénnyel, mint a francia felvilágosodás és a francia forradalom filozófiai visszatükröződésével hozhatók kapcsolatba. A filozófiai szintjén szubjektum és objektum, egyén és egyén, ember és természet elkülönülését, mint egyesülésük feltételeit vizsgálja. Politikai szinten ambivalens viszonyt fejez ki az ésszel és a forradalmi erővel mint a társadalmi és történelmi haladás eszközeivel szemben-csupa olyan gondolat, mely különböző XX. századi formákban még mindig elevenen él. Hölderlin kritikus leírása kora német társadalmáról meglehetősen ráillik a harmadik évezred nyugat-európai burzsoáziájának létmódjára. És akik soha nem érezték meg Hüperión utópikus vágyakozását a harmóniára Istennel és a természettel, a minden elidegenedéstől mentes életre, azok kérjék csak vissza a pénzüket az égi kasszánál. A megmagyarázhatatlan okoknak pedig a szerelemhez, a nyelvhez és Diotímához van közük. De ennek megértéséhez már szükséges belemerülni magába a regénybe. Kerekes Tamás

Mindenmindegy Jakab Denis Diderot 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó "Minden, ami idelent történik velünk, jó és rossz, meg vagyon írva odafent" mondja Jakab . Diderot könyve egyike azon nagyon kevés regénynek, amely képesnek bizonyult előrelátni a műfaj távoli jövőjét.Mintegy150évvelelőreugorva megelőzte Beckett antifikciós műfajsértéseit; a könyvkivételesen érdekes mű, -kivételese érdekes cselekménnyel. A XX. század metaszövegeihez hasonlóan a szerző folyamatosan kommentálja a saját alkotói módszerét, állandóan találgatva a történetalakulásának miértjeit, gúnyt űzve az olvasó igényeiből a romantikus mesékre vagy a valószínűtlen kalandok izgalmaira. Diderot is fűszerezi olykor ilyen izgalmakkal azokat a történeteket, amelyeket Jakab beszél el minden egyéniséget nélkülöző gazdájának bolyongásuk közben, ám még véletlenszerűen sem mulasztja el előre beharangozni őket. Diderot polihisztor volt,-, filozófus, kritikus, politikai esszéíró; talán innen ered a regény formairánti bizalmatlansága és gúnyos fölénye. A mű a kíváncsi szellemutazása a filozófiai gondolkodás párhuzamos világába, ahol az önkifejezés és a történetmesélés bohózataként jeleníthetőek meg az úgynevezett „létkérdések.” A Mindenmindegy Jakab (1773) szellemes szépprózai játék. Mi történik az emberekkel életük folyamán? kérdezi Diderot. Egyrészt járnak-kelnek a világban, és azt teszik, ami nekik jó, a bajt meg a rosszat viszont igyekeznek elkerülni. Aki, miképp Jakab, tudni szeretné, mi a testi szerelem, úgy csűri- csavarja a szót, hogy magát helyzetbe hozza, s kívánsága máris teljesül. Másrészt az emberekkel az történik, amit embertársaik művelnek velük, többnyire tudtukon kívül, ritkábban azért, hogy jót, gyakrabban azért, hogy rosszat tegyenek nekik. Ha az elhagyott kedves történetünkben La Pommeray asszony bosszút akar állni egykori szeretőjén, elegendő kifőznie az arra alkalmas tervet, hozzáértően mozgatnia a felbérelt szereplőket és az áldozat pórul jár. Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

A szerzetes M.G. Levis 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó A szélsőségesen, meglehet indokolatlanul sötét rémregény már megjelenésekor is vitákat keltett, és máig megőrizte elrettentő, hideglelős hatását. Ann Radcliffe gótikus regényeivel ellentétben, amelyek mindig szolgálnak ésszerű magyarázattal a legmeglepőbb jelenségekre is,Lewis az emberi aljasság és kegyetlenség legszélsőségesebb, leghátborzongatóbb tetteivel kapcsolja össze a természetfelettieket. A címszereplő szerzetest, Ambrosio-t csodálják jámborságáért, mígnem kiderül, hogy elképzelni sem lehet nála képmutatóbb, ördögibb képviselőjét a katolikus egyháznak. Viszonylag enyhébb bűnökkel kezdi, de hamarosan már a legsötétebb, legistentelenebb rémtetteket követi el. És nem ő az egyetlen álnok szereplő-a közeli zárda apátnője bebizonyítja, hogy ő is képes a barbár kegyetlenségekre. A regény túlzó képet fest arról, hogy milyen mélységes rombolást visz végbe a hatalom- kivált a spirituális figurák hatalma. A szövevényes cselekmény dacára a történet jó tempóban, gördülékenyen halad előre. Noha Levis nem alkalmaz különleges tájleírásokat, a könyvet elég vizuálissá teszik a rettegés és pusztulás képei. Ez itt az ártatlanság totális meggyalázásának története, amelynek borzalmát nem enyhíti semmiféle megváltó üzenet. Levis regénye ma is megráz és lenyűgöz, s nem sok modern szerző mondhatja el magáról, hogy versenyezni tud e groteszk látomásmegjelenítő regényével. Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

’Udolpho rejtélyei’ Ann Radcliffe 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó E minden ízében gótikus regény mindmáig a rémtörténetek klasszikusa. Emily St. Aubert történetét meséli el, akit gonosz gyámja, Montoni, hatalmas, gótikus várának, Udolphónak börtönében tart fogva. Emily udolphói életét rettegés és feszültség uralja, miközben kétségbeesetten próbálja kivédeni Montoni álnok cselvetéseit és saját lelki összeomlását. Az elbeszélésmód álomszerű jellege jól érzékelteti Emily összezavarodottságát, rémületét és jól kidomborítja azt a lélektani küzdelmet, amelyet a rémlátomásai ellen vív. Radcliffe látványos tájleírásai részben az érzelmek, elsősorban a melankólia és a rettegés-máshol a derű és boldogság-megjelenítését szolgálják. A szereplők sokfélék és jól megrajzoltak, de a szerző legnagyobb erőssége a hősnő hiteles és markáns megjelenítése. Bár csak kevesen tartják feministának, Radcliffe művének jelentős rejtett üzenete a női függetlenségért való kiállás. Fizikai gyengesége és szörnyű félelmei dacára Emily végül szabad akaratának erejével és rendíthetetlen erkölcsi tisztaságával győzedelmeskedik Montoni felett. A művet nemcsak képzelet szülte, természetfölötti borzalmakat teremt; a legfőbb rossz, amellyel Emilynek szembe kell néznie, az emberi természet sötét oldala, amely minden kitalációnál veszélyesebb. Ann Radcliffe Friedrich Kittler német irodalomtörténetében a nőt a XIX. században az anyai száj (Muttermund) szimbolizálja – ez (a testrész) szükséges ahhoz, hogy a később nagyrészt hivatalnokká vagy íróvá váló német ifjúság már koragyermekkorban kiejtve hallja az ábécé betűit, megtanuljon olvasni, hogy aztán ne az orr tisztántartása végett vegyen pennát a kezébe. Angliában a nők a XVIII. század utolsó harmadában serényen írogattak is, miközben feltehetőleg ugyanúgy nevelték (beszéltették) porontyaikat, mint német kortársaik. A nyolcéves Ann Ward, miután a család Londonból Bath-ba költözött, egy írónő, Sophia Lee iskolájába lett beíratva. Bizonyára ragadt rá valami, mivel házassága után két évvel, 25 évesen megjelentette The Castles of Athlin and Dunbayne (’Athlin és Dunbayne kastélyai’) című kisregényét. Ezt tíz éven belül négy regény és egy útinapló követte, amelyek meghozták neki a hírnevet is – 1798-ban Coleridge is dicsérte. Mindezek ellenére hamarosan visszavonult az irodalmi élettől. Művei bestsellerek voltak, és még életében számos nyelvre lefordították őket. Utolsó éveiben asztmától szenvedett, és ennek következtében halt meg 59 évesen, 1823-ban. Három évvel később jelent meg utolsó, már 1802-ben elkészült regénye, a Gaston de Blondeville, illetve a költészetben megjelenő természetfölöttiről szóló tanulmánya. Radcliffe farvizén evezve vált híressé Jane Austen, de talán nem túlzás kijelenteni, hogy a XIX. század összes kiemelkedő angol szerzője sokat merített gótikus regényeiből, amelyek ma már kicsit megmosolyogtató egyvelegét adják külhoni gonosztevőknek, naiv kislánykáknak, középkori várkastélyoknak, leleplezett szellemeknek, teliholdnak, romkertnek, korában azonban újszerűségüket még a nagy írófejedelem, Walter Scott is méltatta. Udolpho The Italian (’Az olasz’) mellett a The Mysteries of Udolpho (’Udolpho rejtélyei’) című alkotását szokták kiemelni az irodalomtörténetek, illetve a gótikával foglalkozó kiadványok. Az Udolpho 1794-ben jelent meg, és megjelenése után azonnal sikerkönyv lett. A regény Franciaországban és Olaszországban játszódik a XVI. században, és tele van írói következetlenségekkel, de ezt nyugodtan elnézhetjük Radcliffe-nek. A négy hosszú fejezetből álló (pontos műfaji megjelölése szerint) ’gótikus románc’ főszereplője Emily, aki gyors egymásutánban veszti el édesanyját majd édesapját. A lány gyámja, Madame Cheron nem nagyon tud mit kezdeni unokahúga műveltségével, érzékenységével, és (szerinte kissé habókos) apja iránti szeretetével. Nem nézi jó szemmel, hogy Emily egy Valancourt nevű emberrel randizgat, ám amint kiderül, hogy az ifjú gazdag felmenőkkel rendelkezik, persze rögtön olyan mézesmázossá válik, mint a juharszirup a túrós palacsintán. Ekkor kerül a képbe Signor Montoni, a romantikus gazfickók őse, a minden hájjal megkent olasz bandetti, aki feleségül veszi Madame Cheron-t, majd újdonsült pereputtyával egy velencei kitérőt követően titokzatos várkastélyába, Udolphóba távozik. Emily könnyes nosztalgiázásba merül, de rémülettel telített kíváncsisággal figyeli, amint titokzatos neszek futnak végig a várkastély szobáin, és hogy Montoni egyre inkább hatalmába keríti nagynénjét. Montoni még egy grófot is megpróbál rásózni egy lányra, akit már a kényszerházasság gondolatától is kiráz a hideg. Emily fogollyá válik. Egyetlen társra számíthat, Annette-re, a cserfes szolgálólányra, de rajta kívül csak hűvös falak és rémisztő talján gazfickók veszik körül, akik ráadásul éjfél után is hangosan mulatoznak, és a kastély gyér belső világításában gyakran hozzák rá a frászt az emberre. Udolpho kastélyán kívül még más rejtélyek is bosszantják a hősnőt, és bár Radcliffe egyik jól ismert jellegzetessége, hogy mindent megmagyaráz regényeiben, a kérdéses események felgöngyölítése sok izgalmat tartogat. Az Udolpho végén minden a helyére kerül, „a gonoszok elnyerik méltó büntetésüket”, Emily hosszas vívódás után pedig Valancourt kezei közt landol. Austen könnyen kifigurázhatta az első hallásra talán gyermeteg klisékkel megpakolt történetet. Bő kétszáz év az bő kétszáz év, ezen nincs mit szépíteni, viszont a gyakori tájleírásokkal, útinapló-betétekkel, versekkel, és a főhős többnyire indokolt rémületének narratívájával telített regény az egyik őse korunk könyvben és mozivásznon hozzáférhető rémtörténeteinek, horrorfilmjeinek. Irodalomtörténeti kuriózum, ugyanakkor az is tanulságos, ahogyan a korban gyakran előhozott fenséges minőségének emberre gyakorolt hatásaival, valamint a később például Coleridge által pokolba kívánt képzelőerő-fantázia komplexummal szórakázik. Az olykor – általunk jól ismert – szentimentalizmusba, olykor rémületbe hajló regény azonban megérne végre egy magyar fordítást, ha már az utóbbi idők Austen-újrakiadásai ennyire sikeresek voltak, ráadásul a gótikát is sokan komálják itthon. Nem mondom, hogy folyamatosan pereg a történet, ezáltal letehetetlenné válna Radcliffe regénye, de a pszichológiai „mélységgel” is felruházott szereplők, valamint a rejtélyek és titkok csalafinta megoldása tartogathat egy-két meglepetést az akár a későbbi korok irodalmait kedvelő olvasók számára is.(könyvesblog) Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

’Érdekes történet’ Olaudah Equiano 1794, London 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó A kötet irodalmi mérföldkő és kihagyhatatlan olvasmány annak, aki többet akar tudni a bonyolult faji kérdésről Britanniában és az afrobrit irodalom eredetéről. Íme egy első kézből származó beszámoló a transzatlanti rabszolgakereskdelemről, amely a rabszolgafelszabadítási mozgalom igazolása és támogatása érdekében semmit nem hallgat el borzalmas tapasztalataiból. Az ellenséges politikai és irodalmi légkörben megjelent szöveg sikere és népszwerűsége sokat tett a kérdés napirenden tartásáért. A történet Eqauiano útját írja le, azzal kezdődően, hogy Afrikában elrabolják, szót ejt a rabszolgaság intézményéről a brit haditengerészetnél; a rabszolgahajókon végzett munkájáról; szabadsága megvásárlásáról; arról, hogy ültetvényeken dolgozott, és végül visszatért Angliába. A nyíltan vallási színezetű elmélkedés során a szerző megalkotja saját önazonosságát, öntudatosan vállalva brit és afrikai kötődését. Erre vet fényt névválasztása is. Rabszolga-felszabadító körútjain, a kiadványokban és a nyilvánosság előtt Gustavus Vassaként szerepelt. Ebben a könyvben azonban afrikai identitását állítja előtérbe, miközben az elbeszélő mindvégig tisztában van hovatartozása kettősségével. Egy újabb adat amely szerint Vassa/Equiano Dél-Karolinában született, így afrikai kötődése valószínűleg csak kitaláció, csak erősíti a hatást annak az érték4es bepillantásnak, amelyet a szöveg nyújt e bonyolult kérdés ellentmondásos összetevőibe. Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

’Caleb Williams kalandjai’ William Goldwin 1794, London 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó Godwin műve, a zűrzavaros 1790-es évtized egyik legfontosabb és legszélesebb körben olvasott regénye szerencsésen ötvözi a hős személyes történetét a politikai kommentárral. Az elárvult, autodidakta fiatalember a rejtélyes, de látszólag tiszteletreméltó helyi uraság, Falkland szolgálatába áll. Caleb kíváncsisága azonban kínos titkot derít ki Falklandról, nevezetesen azt, hogy ő volt egyik szomszédja, egy zsarnok földesúr gyilkosa, mely bűntettért két ártatlan helyi parasztot ítéltek el és végeztek ki. A szereplők történeteiből egy megcsontosodott, elnyomásra épülő és a törvényből gúnyt űző osztályrendszer bírálata bontakozik ki. Falkland titka felfedése miatt üldözőbe veszi Caleb-et, és vádat kohol ellene. A történetnek megvan a maga történelmi analógiája; amikor Anglia háborúba lépett a forradalmi Franciaországgal, felfüggesztették, korlátozták a szabadságjogokat, köztük azon szerzők jogait is, akiket bomlasztó nézetekkel gyanúsítottak. Az olvasó olykor úgy érzi, hogy a regény csak eszközül és keretül szolgál Godwin radikális nézeteihez, amelyet Godwin egy politikai röpiratban más helyütt ismertetett. Ám a cselekmény központjában álló lélektani dráma miatt akár gótikus regényként is olvasható. A modern olvasó határozottan kafkainak érzékeli Caleb szélsőséges üldöztetését. Godwin, William (1756. március 3., Wisbeach - 1836. április 7., London) - angol filozófus és író, az anarchista társadalomfilozófia első képviselője. Radikális, nem anglikán protestáns (disszenter) lelkész fiaként nőtt fel, s maga is disszenter lelkészként működött több kisvárosban 1777 és 1782 között. Bölcsésztanulmányai után hamarosan magáévá tette a XVIII. század haladó - szekuláris, libertariánus, individualista, optimista és bohém - gondolkodását. Fő műve, az Enquiry Concerning Political Justice (1793) a francia forradalom védelmében íródott (Burke támadása ellenében), ám egyszersmind az individualista, libertariánus filozófia credójává is vált. A könyv első kiadásában megfogalmazott racionalista filozófiai anarchizmus szerint minden szabály és intézmény - beleértve a házasságot - szükségtelen. (A későbbi kiadásokban Godwin elismeri, hogy a törvény és a hagyomány valamelyest szükségesek.) Godwin abból a - felvilágosodásban általános - feltételezésből indul ki, hogy az emberek nagyjából egyforma adottságokkal születnek, és eltérő magatartásuk eltérő körülményeikből fakad: a rossz környezet rosszá, a jó környezet jóvá teszi őket. Az ész [reason] használatában - amellyel az ember választ jó és rossz környezet között - nyilvánul meg a szabadság, s ezt a szabadságot az oktatás adja. Az emberek természetes jóságába vetett hit a földi tökéletesedés eszméjéhez, az uralom nélküli társadalom elképzeléséhez vezet. Míg a felvilágosodás francia filozófusai teljes harcot indítottak az egyház (a papok) és az állam (a királyok és nemesek) által képviselt, az emberek jóságát megrontó intézmények ellen, Godwin jelentősége, hogy ezt a kritikát a társadalmi mikrokörnyezet - a család, az iskola, a szomszédság és a munkahely - intézményeire is kiterjesztette. Szerinte még a karmesteri pálca is szükségtelen és elnyomó jellegű - karmester nélkül a zenészek szabadabban, gazdagabb harmóniákat csalnának elő hangszereikből. Legismertebb regénye, az Adventures of Caleb Williams [Caleb Williams kalandjai] (1794) azt mutatja be, hogyan erőszakolják meg a társadalom tirannikus kiscsoportjai az ártatlan hőst. Más anarchista gondolkodókkal szemben Godwin nem jellemezte sem az együttműködést, a kölcsönös segítséget, sem pedig a gazdasági kollektivizmust az anarchista társadalmat összetartó erőként. Személyes kapcsolatai révén nagy fontosságot kapott az angol irodalom történetében. Nagy hatással volt Wordsworthre és Coleridge-re; Shelley a Queen Mab című művében (1813) kísérelte meg a godwini világot költészetté fordítani. Magánélete többször sajátos próbára tette Godwin elveit. Így többhavi, a házasság átkos intézményét megtagadó együttélés után 1794-ben tradicionális házasságot kötött az ismert feminista írónővel, Mary Wollstonecrafttal. Lánya, Mary 1814-ben megszökött a költő Shelleyvel, s e hű tanítványi viselkedés elismerése helyett Godwin őrjöngött - egészen addig, amíg a kapcsolat formális házasság útján révbe nem ért. Végül a pénzügyi nehézségek közé került anarchista segítséget volt kénytelen elfogadni, a kormánytól s 1833-tól haláláig az államkincstár szinekúráján élt http://209.85.135.132/search?q=cache:y4VP6ZB7MCcJ:mek.niif.hu/02000/0200... Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

A vörös szoba álma Európa Kiadó Cao Hszüe-csin 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó A klasszikus kínai próza legnagyobb mesterművének tekintett, önéletrajzi elemekkel átszőtt, terjedelmes regény egy XVIII. századi pekingi arisztokrata család fölbomlásának részletes krónikája. Ugyanakkor nevelődési regény, érzelmek iskolája, valamint gazdag tárháza a taoista, buddhista és konfuciánus tradícióknak. Eredeti címe szerint ’A kő története’ több mint 400 szereplőjével a kínai társadalom hatalmas mozaikja a Csin-dinasztia fénykorában. A szerző saját haláláig mintegy 80 fejezettel készült el, s így a bonyolult cselekmény legtöbb szála elvarratlan, ám a kézirat még befejezetlen formában is roppant népszerűvé vált. A regény prológussal indul: az érző kő egy buddhista szerzetes és egy taoista pap segítségével belép a halandók birodalmába, és a főszereplő, Pao Jü-a befolyásos mandarincsalád szeszélyes örököse-alakjában reinkarnálódik. A kő végzetes összekapcsolódása egy bíbor virággal Pao Jü és törékeny unokahúga, Kék Drágakő szerelmét tükrözi vissza, a lány meghal, amikor a fiúnak akarata ellenére egy másik unokatestvérét kell feleségül vennie. A regény és kivált a 12 főszereplő a költészet és festészet kedvelt alakjaivá vált. Kínában újabban szórakoztató, interaktív kiállítótermet, játékfilmeket, tévésorozatokat és számítógépes játékokat is szentelnek a kulturális örökség eme örökbecsű darabjának. A XVIII. század közepén, a Qing-dinasztia virágkorában, azaz Qianlong császár uralkodása alatt született meg a kínai szépirodalom egyik világhírű alkotása, „A vörös szoba álma”. A mű nemcsak páratlan szépséggel ábrázolja a mély emberi kapcsolatokat, hanem a feudális társadalom felbomlását is messzemenőkig részletesen taglalja. A regény Cao Xuejin munkája. „A Vörös szoba álma”, az újkori kínai szépirodalom egyik remekműve. Az író maga is gazdag családban született, és átélte gazdag és hatalmas családjának a hanyatlását. Ez a valós tapasztalata ösztökélte őt a regény megírására, - semmint a tehetsége. Az író dédapja Kangxi császár kegyeltje volt. Tehát, könnyen el lehet képzelni, hogy az író milyen rendkívül gazdag családi körülmények között tölthette el a gyermekkorát. Ámde később balsors sújtotta családját, - dédapját megfosztották tisztségétől, az otthonukat feldúlták… Ilyen körülmények a család kénytelen volt Dél-Kínából Pekingbe áttelepülni. Az író fiatal korában szinte minden szenvedést, keserűséget, és viszontagságot már átélt, mégis idős korában kezdett bele - igen nehéz körülmények között - regényének megírásába. Sajnos, halála miatt műve befejezetlen maradt, - csak nyolcvan fejezetet tudott megírni. „A Vörös szoba álma”, vagy eredeti címén „A Kő története” már az író életében is nagy közismertségnek örvendett, mivel akkoriban kézírással sokszorosították a már megírt fejezeteket. Cao Xuejin halála után Gao E prózaíró folytatta a művet, - az író eredeti elképzelései szerint, és további negyven fejezettel gazdagította a félbe maradt művet. „A Vörös szoba álma” családregény. A mű sokféle társadalmi réteghez tartozó ember életét fűzi egybe. A mű hősei császárok, hercegek, arisztokraták, nemesek, szobalányok, házi alkalmazottak, kereskedők és parasztok is. A műben sok mindent megtudhatunk a korabeli társadalmi szokásokról, mint például a felső rétegek közötti érintkezés különféle módozatairól (esküvő, gyászszertartás), de nemcsak róluk kaphatunk szélesebb ismereteket, hanem az átlagemberek életéről is. A fenti bekezdés jól tükrözi, hogy a regényben rengeteg tapasztalatot szerezhetünk a korabeli Kínáról. A regény néhány fontosabb családot is kiemel, és azoknak az életét mélyrehatóbban is bemutatja. Ilyen például a császári és a hercegi családok, valamint a Jia-, a Shi-, a Wang és a Xue-család. A regény cselekményének központjában a Jia család élete és mindennapjai állnak, akik „A Nagy Látványosság” nevezetű palotában élnek. A mű főként a korabeli asszonyi sorsokat mutatja be, így sokféle hálószobatitokra is fény derül. A Jia család sorsán keresztül a mű bemutatja a korabeli társadalmi visszásságokat is. A regényében több mint hétszáz alak tűnik fel, és ezek közül száz elég jelentős szerepet tölt be a regényben. A remekmű rendkívül szemléletesen ábrázolta a nők, különösen a lányok bonyolult, érzékeny érzelemvilágát, változékony lelkiállapotát. Az író nagy együttérzéssel írt életre keltett hősei életéről. A mesterműben rengeteg szeretetet fedezhetünk fel, a jóra törekvést minden körülmények között, még akkor is, ha a hősöket mindenféle társadalmi akadályok hátráltatják. „A Vörös szoba álma” felbecsülhetetlen értékeket hordoz, hiszen, az újkori kínai szépirodalom egyik remekműve mind nyelvhasználat, mind regényszerkezet, mind a regényhősök megformálásának területén. Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Sodoma 120 napja Marquis de Sade 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó De Sade fogva tartása alatt a Bastille-ban írta a könyvet és a kézirat egyetlen példánya örökre elveszett számára, amikor a francia forradalom lerohanta a Bastille-t. Nem tudott róla, hogy írása egy arisztokrata családhoz került, és ott is maradt 1904-ig, egy rontott szövegű német kiadás megjelenéséig. Az első szöveghű kiadás 1931 és 1935 közt látott napvilágot. A könyv kimondott célja, hogy kihívja maga ellen az ilemet, az erkölcsöt, és a törvényt. A történet XIV. Lajos uralkodásának utolsó éveiben játszódik, amikor a háború vámszedői gyorsan és látványosan hatalmas vagyonokat halmoznak fel. Dúsgazdag libertinusok egy csoportja elhatározza, hogy szexuális szolgálatokra „beteszik a közösbe” családjuk nőtagjait, és aprólékosan kidolgozzák egy alapos és kimerítő bujálkodás, orgia tervét. Vacsorák sorát szentelik egy-egy szexuális vétek kivitelezésének, majd a résztvevők egy távoli, szinte megközelíthetetlen és fényűző kastélyban módszeresen kiélik perverzióikat, és elkövetik mindazt a bűnt, amit csak elképzelni tudnak. Szigorú szabályzatot vezetnek be, hogy a tömegesen elkövetett nemi erőszak és gyilkosságok közepette is megőrizzék a rendet, s talán a válogatott szexuális kegyetlenségeknek ez a mértani haladványa lehet a regény kulcsa. De Sade a zárka magányában, kizárólag a képzeletére hagyatkozva, lépésről lépésre dolgozta ki az örömszerzés részletekbe menő, önkielégítő tervét, olyan képeket adva a lealjasulásról és kegyetlenségről, amelyeket azóta is tanulmányoznak- mind elmeszakértők, mind a perverzió ínyencei. Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Evelina, avagy egy fiatal hölgy belépése a világba Fanny Burney 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó Samuel Johnson szerint a huszonhat éves Burney bemutatkozó regénye olyannak tűnik, mintha hosszú élettapasztalat és a világ alapos, beható ismerete állna mögötte. A mű jól példázza, hogy fiatal szerzőjének kitűnő érzéke van a személyiség-lélektanhoz és a visszás társadalmi helyzetek komikus ábrázolásához. Burney, a levélregény formáját elődeitől, köztük Samuel Richardsontól átvéve, beszámol az ifjú hősnő kalandjairól, aki életében először vidékről Londonba utazik, akiknek szörnyű modortalansága a lelki összeomlás szélére sodorja. Végül mindig nélkülözött apja törvényes leányának ismerik el. A regény egyik nagy erőssége az a mód, ahogyan Burney a félénk Evelina szemével láttatja a zajos londoni társaságot. Hozzávehetjük még azt a finomságot és iróniát, amellyel feltárja a hősnő egyre erősödő vonzalmát a becsületes Lord Orwille iránt. A szerelmes kamaszok élvezettel írják le ezerszer is imádottjuk nevét, így hát van abban valami üdítő természetesség , hogyan Burney a szükségesnél némileg gyakrabban ismételgeti Evelinával Lord Orville nevét. A művelt szalonok e társadalmi komédiája olykor kissé modoos, kivált, ha Jane Austennek, annak a szerzőnek gazdagabb művészetével szembesítjük, akire a legközvetlenebb hatást tette. Burneyt is illethetjük ugyanazzal a váddal, amelyet a nagy utód szemére szokták vetni, nevezetesen a tár4sadalmi kitekintés szűkre szabottságával-hiszen-, mit sem tud például a nagyvárosi fertőről. De a biztos kézzel megrajzolt társadalmi környezetbe helyezett lélektani kölcsönhatások tekintetében ez a mű a bizonysága annak, hogy Austen 1811-es regénye, az értelem és érzelem nem előzmények nélkül való. Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Az ifjú Werther szenvedései J. W. Goethe Európa Kiadó 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó www.europakiado.hu Boldog vagyok, hogy eljöttem hazulról! "Amit csak meglelhettem szegény Werther történetéből, szorgosan összegyűjtöttem, s most átadom nektek, tudva, hogy hálásak lesztek érte. Nem lehet nem csodálnotok és szeretnetek szellemét és jellemét, meg nem könnyeznetek a sorsát. És te, jó lélek, aki ugyanúgy vergődsz, mint ő, meríts vigaszt a szenvedéseiből, s legyen barátod ez a könyvecske, ha a sors vagy önhibád miatt nem találhatsz közelebbit” A Werther- az a regény, amely Goethének világhírt szerzett-olyan fiatalember története, aki „túladagolásban” szenved a XVIII, századi érzékenységből. Werther korának „orvosi lova”, azt az esetet szemlélteti, amikor túlságosan átadja magát az érzelmeknek, a képzelgésnek és az önmegfigyelésnek. Hősünk családi ügy miatt érkezik Wallheim képzeletbeli falujába, ahol megismerkedik Lotte-val, akibe azonnal beleszeret. A vonzó, ifjú hölgy azonban már másnak-a helybéli tehetséges, becsületes hivatalnok, a racionális, ám kissé unalmas Albertnek- a jegyese. Ez a szerelmi háromszög kilátástalan helyzetbe hozza hősünket, és az üdvözítő megoldás lehetetlensége arra kényszeríti, hogy eldobja magától az életet. A regénybeli bonyodalmak egy része laza kapcsolatban áll a szerző életének valóságos eseményeivel. Goethe viszonyával Charlotte Buff-hoz aki közeli barátjának, Kestnernek a menyasszonya és egy másik barát szerelmi öngyilkosságáva l(Karl Jerusalem a gyanútlan Kestnertől kért kölcsön pisztolyt tette elkövetéséhez) A regény sikerének további tényezője a levélforma hatásos alkalmazása. Az elbeszélés kezdetben Werther leveleiből bontakozik ki. Ahogyan a hős egyre kétségbeesettebb lelkiállapotba kerül, közbelép a fiktív kiadó, és ez a regény utolsó része már az általa sajtó alá rendezett anyag Werther hátrahagyott feljegyzéseiből. A mű megjelenése után megjelent a Werther-láz. Számos önjelölt Werther kezdte viselni a regényhős védjegyének számító kék kabátot és sárga mellényt, de volt Werther-kölni, és Wertzher porcelán is, amelyet a regény jelenetivel díszítettek. A legenda szerint sokan utánozták a hős öngyilkosságát is, ami megrémítette Goethét, hiszen ő inkább kritikusan, semmint ünnepelve ábrázolta Werthert. Az 1787-es második kiadás számára alaposan átdolgozta a regényt, és a modern kiadások többsége erre a változatra épül. mű eredete: Az 1774-ben írt regény alapját három esemény képezi: Goethe reménytelen szerelme egy wetzlari hivatalnok lányába, Charlotte Buffba; az író egy Brentano nevű firenzei kereskedő feleségével való viszonya; valamint a braunschweigi követségi titkár, Jerusalem Károly reménytelen, majd 1772. október 29-én öngyilkosságba torkolló szerelme Herdt pfalzi titkár felesége iránt, melyet a Charlotte vőlegényétől, Kestner hannoveri követségi tanácsostól kölcsönkért pisztollyal követett el. Szereplők: Werther M. gróf, a helyi park tervezője V., fiatalember S., a herceg tiszttartója, Lotte apja Philipp, kisfiú Hans, kisfiú Charlotte S. (Lotte), Werther szerelme Louis S., Lotte legfiatalabb öccse Sophie S., Lotte legidősebb húga Audran úr Albert, Lotte férje Friederike, a st.-i pap lánya Schmidt úr, Friederike jegyese Marianne S., Lotte húga Malchen S., Lotte húga W. úr Selstadt úr M. úr M.-né C. gróf, Werther első munkaadója von B. kisasszony, Werther barátnője B. ezredes F. báró von R. udvari tanácsos S.-né T.-né N. N. herceg, Werther második munkaadója Heinrich, Lotte apjának korábbi írnoka Történet: A történet alapjait a Werther által barátjának, Wilhelmnek írt levelek jelentik, ezt egészítik ki a mű végén az író a cselekmény jobb megértése végett beiktatott magyarázatai. Első könyv (40 levél: 1771. május 4-től 1771. szeptember 10-ig) Werther - elhagyva édesanyját - otthonról nagynénjéhez utazik, ahol boldogan élvezi a mindennapi semmittevést. Szívesen tölti idejét a közeli faluban, Wahlheimben is. Sok emberrel megismerkedik, köztük egy édesanyával, akinek két fiát, Philippet és Hansot le is rajzolja, valamint egy béreslegénnyel, aki titkon szerelembe esett gazdasszonya iránt. Wahlheimben, egy bálba menet ismerkedik meg élete nagy szerelmével, Lottéval, a herceg tiszttartójának lányával, aki édesapjával egyedül neveli hat fiatalabb testvérét. Azonban, mint kiderül, a lánynak már van jegyese, Albert. Ezek után majd' minden nap felkeresi a lányt, aki eközben szintén megkedveli őt. Hiába próbálja kényszeríteni magát, nem tud lemondani Lottéról, még akkor sem, amikor Albert hazaérkezik. A két férfi összebarátkozik, méghozzá olyannyira, hogy Albert Werther születésnapjára Lotte szalagját és egy Homérosz-kötetet ajándékoz neki. Végül azonban Werther enged barátja unszolásának: elhatározza, hogy munkát vállal, ezért elhagyja a várost és szeretett Lottéját. Második könyv (48 levél: 1771. október 20-tól 1772. december 20-ig) Werther D.-be utazik C. grófhoz, aki munkát ajánl neki, s bizalmába fogadja, azonban fél év ott tartózkodás után Werthernek elege lesz a dologból, mert ténykedését nem nézik jó szemmel. N. N. herceghez utazik (eredeti elhatározása szerint háborúba akart vonulni, ti. az x.-i sereg tábornoka a herceg), aki hajlandó befogadni birtokán. Innen az n.-i bányavidékre viszi az útja, mivel szíve egyre húzza vissza régi szerelméhez, Lottéhoz. Az immár férjezett Lotte örömmel fogadja. A vidéken viszontlátja régi ismerőseit, akikről csupa rossz hírt hall, többek közt a kicsi Hans meghalt, szülei elvesztetté minden vagyonukat; a béreslegényt pedig a gazdasszony bátyja kirúgta. Találkozik egy bolonddal, Heinrichhel, aki Lotte apjának korábbi írnoka volt, de elbocsájtották, mert beleszeretett Lottéba. Eközben Werther rájött, ez így nem mehet tovább, hármójuk közül valakinek meg kell halnia, hogy a másik kettő boldogan élhessen tovább. Ez a valaki természetesen önmaga kell, hogy legyen. December 21-én még egyszer utoljára meglátogatja Lottét, ahol az Osszián néhány énekét saját fordításában fölolvassa neki. Másnap inasával Albert pisztolyáért küld, s 22-én, éjfélkor főbelövi magát. 6 órával később találnak rá, s az orvos 1972. december 23-án, délben állapítja meg a halált. Szeretteinek, közte Lotténak és Albertnek búcsúlevelet hagyott hátra. Végrendelete szerint, Lotte apja a helyi temetőben temetteti el.(olvasókuckó) Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Humpry Clinker kalandozásai 1771, London Európa Kiadó www.europakiado.hu 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó Smollett utolsó regénye levelek formájában adja közre Matt Bramble és társai, köztük a címszereplő inas, az elszegényedett Humprey Clinker angliai és skóciai utazásának történetét. A barátoknak, ismerősöknek írt beszámolókból szerzőiknek igen különféle személyisége bontakozik ki: Matt Bramble hipochonder és embergyűlölő, nővére, Tabitha, korosodó férjvadász, unokaöccsük, Jery Melford, szertelen oxfordi diák, Lidyia húga érzelmes, naiv álmodozó, a kissé törtető Wyn Jenkins hadilábon áll a helyesírással. Ezek az igen eltérő világlátások, nézőpontok eleven és változatos elbeszélést eredményeznek, s az olvasó pedig élvezettel merül el nemcsak a társaság úti kalandjaiban, hanem annak boncolgatásában is, vajon kik a címzettjei Smollett szatírájának. Az elbeszélés az események többfajta értelmezésére ad lehetőséget, amelyek közül egyik sem kerekedik a másik fölébe. Azonban Clinker erkölcsi tisztessége és buzgó vallásossága az egész beszámolón végigvonul. A társaság állandóan bajba kerül, és minden esetben Clinker játssza a főszerepet. Előfordul párbaj, szerelmi intrika, féltékenységi ügy, továbbá számos nagyobb és kisebb vita. Végül a szerelmesek egymásra találnak, a cselekmény nyugvópontra ér. Smollett más címszereplőivel ellentétben Clinker elnyeri kétségkívül kiérdemelt jutalmát. A világ dolgait illető naivitása és erkölcsössége csodálatra méltó vonás, amellyel élesen szembe áll a társaság és a társadalom gyarlósága. Smollett legsikeresebb műve tulajdonképpen – levelek sorozata. Ezeket a leveleket Matthew Bramble, walesi birtokos és háza népe irogatja, így számol be ki-ki a hozzá közel állónak – maga Bramble úr az orvosának, unokahúga, a szép Lydia barátnőjének, Mollynak, unokaöccse az oxfordi iskolatársnak, vénlány húga, Tabitha kisasszony az otthoni birtok házvezetőnőjének – közösen tett utazásukról. S mi minden történik a regény hőseivel! Mennyi élményt, mennyi mulatságot, mennyi kacagtató bosszúságot kínál utasainknak ez a „hatalmas” utazás a XVIII. század Angliájában, walesi házuktól Bathig, Londontól Skóciáig! S egyazon esemény mennyire más nyomot hagy az öregúr mizantrop, de jóságos kedélyében, mint Lydia titkos szerelemtől gyötrődő lelkében, vagy a csacsi, cserfes szobacicus gyermeteg belső világában! S alig vesszük észre, hogy lassan jártasak leszünk a korabeli Anglia tájain, társadalmi, politikai, művészeti viszonyaiban. Fokozódó érdeklődéssel követjük a hősök sorsának fordulatait, s velük együtt örvendezünk a szerencsés végkifejletnek. Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

A wakefieldi lelkész Oliver Goldsmith 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó A regény a lelkész dr. Primrose és népes családja történetét beszéli el, akik a vidéki parókia békés, idilli életét élik. Ezt a derűs megelégedettséget dönti romba a váratlan elszegényedés, amely mozgásba hozza az eseményeket. A valószínűtlen cselekményben meghiúsult házasságok, gátlástalan törtetéssel, elveszett gyermekekkel, tűzesettel, börtönnel, hamis és téves személyazonossággal találkozunk. A sebezhetőség minden szereplőnek megnehezíti az életét, akik alapvetően tisztességsek, de hajlamosak a naív és meggondolatlan viselkedésre. A történetet nagyrészt a lelkész beszéli el, ami már önmagában is sok komikus elemet visz a regénybe; a hézagok kitöltését pedig számos betét szolgálja. A mű tartalma ugyan könnyfakasztóan szentimentális jeleneteket, de alapregisztere a gazdag komikum. A szereplőket érő csalások éppoly humorosak, mint a nehézségeket megoldó, váratlan fordulat. Goldsmith kismesteri remekének egyik legszembetűnőbb jellegzetessége a sokféleség. Nemcsak a cselekmény szabálytalan és szerteágazó, de maga a szöveg is tartalmaz nem fikciós szövegeket, például verseket, szentbeszédeket, és különböző értekezéseket a politikáról., vagy az igazságszolgáltatásról és poétikáról. Mindez Goldsmith szerzői sokoldalúságát tanúsítja, aki költő, drámaíró volt egy személyben, nem beszélve a szellemi napszámosmunkákról, amelyeket a megélhetésért vállalt. Száz hiány is van e műben, s száz dolgot lehetne elmondanom, hogy azokat szépségekül tüntessem föl. De szükségtelen. Könyv lehet mulattató, számos hibák mellett is, s lehet untató egyetlen képtelenség nélkül. E darab hőse egyesíti magában a világ három legnagyobb hivatását: ő lelkész, férj s családapa. Úgy van rajzolva, mint ki kész tanításra, kész engedelmeskedésre, bőségben egyszerű, balsorsban fölemelkedett. A fényűzés s túlfinomultság e korában kinek tetszhetnék ily jellem? Kik a nagy világba szerelmesek, lenézéssel fordulnak el az ő falusi tűzhelye egyszerűségétől; kik a szemtelenséget humornak tartják, nem fognak elmésséget találni az ő ártatlan társalgásában, s kik megtanulták a vallást kicsúfolni, nevetni fognak a férfiún, kinek fő vigaszelvei a jövő életből merítvék http://moly.hu/konyvek/oliver-goldsmith-a-wakefieldi-pap . Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

A két város regénye Európa Kiadó A tények költészete www.europakiado.hu Charles Dickens(1812-1870) Művei már a szerző életében túlléptek a nemzeti határokon. Holott az ő írói világa kötődött legszorosabban a tipikus angol civilizációhoz, elsősorban gyermekkorának, a húszas éveknek tárgyi és társadalmi valóságához. A realista irányzathoz szokás sorolni, holott regényeiben inkább mitologizált, mint realisztikus világot teremtett. Személyes szimpátiája és prófétai felháborodása kivételes intenzitással „torzított” el minden jelenséget, ami bekerült művészi érdeklődése körébe. Szándékosan a tények költészete érdekelte, mert a kor pragmatikus, hasznosságelvű s az önmegvalósítás mítoszától gondolkodásával szemben a képzeletben és a játékban látta az emberi természet eredeti jóságának megnyilvánulását. Dickens „fantasztikus realizmusát” Dosztojevszkij írói világával lehet rokonítani.(Pál József) Úgy tűnik minden összejött, hogy hátráltassa az írót, válás, vasúti szerencsétlenség, több országra kiterjedő felolvasások, de a közönséggel való közvetlen kapcsolat kábítószerként hat Dickensre, 1586 után. A regénynek a maga korában sem volt nagy sikere (Taxner Tóth Ernő), de a belőle készült színdarab századunk elején rendkívül népszerű volt. Igaz, Sydney Carton, a részeges ügyvéd önfeláldozását emelte ki. A két város egyedi az életműben. Kevés benne a humoros vagy melodramatikus díszítő elem, kevés benne a párbeszéd, nincsenek mellékcselekmények. Soha korábban Dickens ilyen szikár történettel nem elégedett meg. Csak a lényegről van szó. A forradalom problematikájáról. Ebben az Angliában, hangsúlyozza a regény, ahol a társadalmi haladásnak olyan reménytelennek tűnő harcot kell folytatnia, a szegények szörnyű körülmények közt élnek, szenvednek és nyomorognak. A nyugtalanság és elégedetlenség időnként-különböző ürügyekkel- elönti az utcákat, a csőcselék pusztításának veszélye állandóan a levegőben lóg. Az ellenpélda, a másik város, Párizs képe nem hagy kétséget afelől, hogy Dickens ettől féltette Angliát. Franciaországot, mint a nyomor országát ábrázolta, ahol az öregek és fiatalok arcán barázdákat húzott az éhség. A párizsi tömeget ellenállhatatlan társadalmi erőnek ábrázolja. Akárhányszor megidézi az író, mindig lenyűgöző természeti tüneménynek festi le: dühöngő áradatnak, áradó tengernek, forró víz örvénylésének, hőforrásnak, izzó kráternek látja. Ebben nem személyek, hanem a meg nem nevezett, pusztán számmal ellátott emberek vesznek részt; az egyéniség eltűnik a mindent elsöprő kollektivitásában. De amit a gonoszság felidézett, maga is éppoly gonosz. A rémuralom párizsi leírása szinte kéjessé válik izgatott lüktetésével. Valószerűnek hat az a nézet, hogy a táncot járó tömeg leírásban Dickens rettegése formálódik meg a népfelkeléssel kapcsolatban. „Semmi kétség, A két város kettős mondanivalóját így foglalhatjuk össze: szembeállítja a rossz, de elviselhető angol állapotokat az elviselhetetlen francia lázongással; és a forradalom fenyegetésével felfelé és lefelé egyaránt figyelmeztetni akar arra, amitől a legjobban rettegett kora angol polgárságával együtt.”(Im.mű)Itt jut el Dickens ahhoz a ponthoz, melynél mindenféle társadalmi erőszakot azonosít a bűnözéssel. Dickens nem hitt a parlamenti demokráciában és párját ritkító módon elutasította az országgyűlési képviselői státuszt. Dickens ellentmondásos nézetei megmutatkoznak a polgárság és a munkásság bírálatában, és előkészítik a Szép regények c. mesterművet, amit a kritikusok a kiábrándultság mesterművének neveznek. A kötetről nemrég nyilatkozott igen elismerően Bán Zoltán András, én megpróbálom ettől függetleníteni magam. (Kerekes Tamás) Charles Dickensnek (1812--1870), a XIX. századi angol széppróza óriásának ez a kései regénye (1859) nyolcvan éve nem jelent meg magyarul, az utóbbi generációk számára tehát jóformán ismeretlen az életműből. "Azok voltak a legszebb idők, és azok voltak a legrútabb idők, az volt a bölcsesség kora, az volt a balgaság kora, azok voltak a hit napjai, azok voltak a hitetlenség napjai, az volt a Fény évadja, az volt a Sötétség évadja, az volt a remény tavasza, az volt a kilátástalanság tele. " Az 1789-es forradalmat közvetlenül megelőző idők Franciaországára utal ez az egyik leghíresebb angol regénykezdet, a címbeli két város pedig: Párizs és London. Két város -- és két férfi, akikre lesújtanak a francia forradalom rettenetes eseményei. Londonban az osztálya által elkövetett bűnök elől menekülő, azokat megtagadó fiatal francia arisztokrata, Charles Darnay és a züllött életmódot folytató angol ügyvéd, Sydney Carton ugyanabba a fiatal nőbe szeret bele. Darnaynak akarata ellenére vissza kell térnie Párizsba, és szembe kell néznie a Terror anarchiájával. Carton sorsa végzetesen összefonódik riválisáéval, s a végső próbát neki is Párizsban kell kiállnia. A szerző által "legjobb történetének" nevezett regény erőteljes, eleven portréja a változásnak, a felfordulásnak, amely nemcsak a történelem menetét, hanem az egyének életét is alapjaiban változtatja meg. Dickens ebben a regényében egy bonyolult történet szálait szövögeti, részben az 1789-es eseményeket követő években, részben visszanyúlva a korábbi évtizedek vidéki Franciaországának világába. Könyve nem történelmi visszaemlékezés, nem ad átfogó képet a zaklatott kor minden részletéről, mégis - ha csak résnyire is - bepillantást enged egy azóta is büszkén emlegetett forradalom talán legigazságtalanabb időszakának hétköznapjaiba. A Bastille börtönében évtizedeket raboskodó egykori francia orvos, aki időskorának éveit Londonban éli, olyan abszurd helyzetbe kerül, hogy lányát éppen annak a családnak - mit sem sejtő - leszármazottja kéri feleségül, akik miatt ártatlanul töltötte a világtól elzárva legszebb éveit. Lánya érdekében megőrzi titkát, felül tud emelkedni az egykori sérelmeken, ám a történelmi események hirtelen véget vetnek a boldog, nyugalmas családi éveknek. A sors Párizsba veti őket, ahol maguk is a fejetlen, elszabadult őrület csapdájába esnek. Nehéz helyzetükben félelemmel tölti el őket, hogy sorozatban ítélik el, és végzik ki az előző évek arisztokratáit, és bárkit, akire a gyanú árnyéka vetül. A máig iszonyatosan hangzó guillotine félelmetes, "munkában töltött" időszaka volt ez. Az író mesterien keveri a kártyákat, könyvét olvasva képtelenség az eseményeket előre látni, szinte krimiszerűen izgalmassá teszi a történetet. Stílusa mindvégig lenyűgöző, a cselekmény olvasása közben pedig fel sem rémlik az olvasóban az elröppent százötven év. Dickens regénye egy szép, kerek történet, tele jó és rossz emberekkel, bűnös alakokkal, és nemes lelkű egyéniségekkel, véleményformáló, elgondolkoztató helyzetekkel. Történetük azonban csak eszköz, amolyan jelképes ecset volt az író kezében a kor megfestéséhez. "Azt reméltem, árnyalhatom néhány színnel a közismert képet, amely arról a rettenetes korról kialakult" -írta szerényen könyve előszavában a varázslatos tehetséggel megáldott szerző. Ne várjanak újabb nyolcvan évet, olvassák el! Érdemes. http://www.utazaswebring.hu/konyv47.html Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

A metafora Legtöbbünk számára a metafora olyan nyelvi kép, amelyben egy dolgot egy másikhoz hasonlítunk, és a kettőt azonosítjuk egymással. A kortárs kognitív nyelvészet megközelítésében azonban elsősorban a fogalmak és nem a szavak jellemző tulajdonsága; funkciója az, hogy segítse bizonyos fogalmak megértését, és nem csupán művészi vagy esztétikai célokat szolgáljon; gyakran nem hasonlóságon alapszik; a hétköznapi emberek is a legkisebb erőfeszítés nélkül használják (anélkül, hogy ennek tudatában lennének); a metafora nem felesleges, bár kellemes nyelvi díszítőeszköz, hanem az emberi gondolkodás és megértés elengedhetetlen kelléke. Ez a megközelítés egy átfogó, általános és empirikusan tesztelt elmélet, amely rámutat, hogy a metafora alapvető az emberi gondolkodásban és megértésben, de ezen túlmenően társadalmi, kulturális és pszichológiai valóságunk megalkotásában is. A metafora jelenségének megértése tehát azt jelenti, hogy belátjuk, nem tudunk metafora nélkül gondolkodni, és a világról alkotott új elképzeléseinket is csak metaforarendszerek segítségével tudjuk létrehozni. Kövecses Zoltán az ELTE Amerikanisztika Tanszékének tanára, neve elsősorban angolszótárak szerzőjeként ismert. A kötet az Oxford University Pressnél jelent meg először Metaphor. A practical introduction címen. Kövecses Zoltán: A metafora. Gyakorlati bevezetés a kognitív nyelvészetbe Magyar Tudomány 2006 7. szám 2005 őszén a Typotex Könyvkiadó gondozásában a Test és Lélek sorozatban látott napvilágot Kövecses Zoltán A metafora. Gyakorlati bevezetés a kognitív nyelvészetbe című könyve. A kötet a 2002-ben az Oxford University Press Könyvkiadónál megjelent a Metaphor. A Practical Introduction című könyv magyar nyelvű változata, melynek fordítását Várhelyi Gabriella és Kövecses Zoltán készítette. Kövecses Zoltán külföldön és Magyarországon egyaránt elismert nyelvész, tudományos munkássága több kutatási területre is kiterjed: 1) angol és magyar szleng, például Magyar-angol szlengszótár. Hungarian-English Thesaurus of Slang, András T. Lászlóval közösen (1994); Angol-magyar szlengszótár. English-Hungarian Dictionary of Slang, András T. Lászlóval közösen (1994); Magyar szlengszótár (1998), 2) idiómák, például A Picture Dictionary of English Idioms (1996), Magyar-angol kifejezéstár (2003), Angol-magyar kifejezéstár (2005), 3) az amerikai angol, például Az amerikai angol. „The Voice of America” (1998), American English. An Introduction (2000), és 4) a kognitív nyelvészet különböző aspektusai (beleértve a kognitív szemantika metafora- és metonímiafelfogását és az érzelmek konceptualizálásának nyelvészeti tanulmányozását), például The Language of Love. The Semantics of Passion in Conversational English (1988), Emotion Concepts (1990), Metaphor and Emotion. Language, Culture, and Body in Human Feeling (2003), Metaphor in Culture. Universality and Variation (2005). Az utóbbi témakörhöz tartozik Kövecses Zoltán A metafora című, a magyar könyvpiacon hiánypótló jellegű kötete. Örvendetesnek tartjuk azt a tényt, hogy végre a kognitív nyelvészet iránt érdeklődő, ám angolul nem tudó olvasónak is lehetősége kínálkozik arra, hogy többet tudjon meg a metafora szerepéről az emberi gondolkodásban és megértésben. A könyv legnagyobb hasznát a nyelvészek, irodalmárok, fordítók, pszichológusok és újságírók vehetik, de szemléletes és a mindennapi nyelvhasználatból vett példái miatt a szélesebb körű olvasóközönségnek is ajánljuk. A kötet az előszót követően tizenhét fejezetre tagolódik, melyek végén praktikus összefoglalás és magyarázó jellegű irodalomjegyzék található, az egyes fejezeteket pedig kreatív, gondolkodásra ösztönző, a metaforikus kompetenciát fejlesztő feladatok zárják. A gyakorlati használatot megkönnyíti a könyv végén található glosszárium, a feladatok megoldásai és a felhasznált irodalom jegyzéke, melyből a szerző kiemeli a magyar nyelvű vagy magyarul hozzáférhető kognitív metaforaelmélettel foglalkozó tanulmányokat. A kötetet lezáró név- és tárgymutató, metafora- és metonímia-mutató kiterjedt utalásrendszere a visszakereshetőséget biztosítja, és gazdag összefüggés-hálózatot teremt a könyvben szereplő metaforák és metonímiák között. Az első fejezetben a szerző bemutatja a hagyományos és kognitív metaforaelmélet közötti fő különbségeket. Példákon keresztül bebizonyítja, hogy a hagyományos felfogással ellentétben a metafora nem kizárólag nyelvi jelenség, melyet nyelvi tudatossággal használnak fel különböző retorikai, stilisztikai, esztétikai, díszítő jellegű művészi célokra. A kötet szemléleti keretét a George Lakoff és Mark Johnson által kidolgozott koherens és szisztematikus elmélet, a „metafora kognitív nyelvészeti megközelítése” adja (Metaphors We Live By, 1980), melynek értelmében a metafora az emberi gondolkodás és megértés elengedhetetlen kelléke, mely áthatja mindennapi nyelvhasználatunkat és egész életünket. A második és harmadik fejezet a metafora leggyakoribb forrás- és céltartományait (például emberi test, állatok, növények – erkölcs, idő, halál) és azok kapcsolatát, a közöttük lévő megfelelés lehetőségeit tárgyalja, valamint a fogalmi metaforák fajtáit és csoportjait veszi számba, melyek természetükben, funkciójukban és hatásukban is különbözhetnek egymástól. Például ‘az érvelés háború’ fogalmi metafora konkrét képi forrástartománya a háború, absztrakt céltartománya az érvelés, mely a következő metaforikus nyelvi kifejezésekben jól megfigyelhető: „Ez az állítás nem nagyon védhető.” „Kritikái célba találtak.” „Soha nem nyertem vitát ellene.” „A nyilvános vitában megsemmisítő vereséget szenvedett.” A metafora alapjai és hatóköre a hatodik és a kilencedik fejezet témája, mely arra a két kérdésre keresi a választ, hogy milyen megszorítások határozzák meg a két adott fogalmi tartomány közötti metaforikus kapcsolatot, és mi szabja meg egy forrástartomány alkalmazási lehetőségeit több különböző céltartomány megértésében. A fogalmi metaforák nyelven kívüli és irodalmi lehetőségeit tárgyalja a negyedik és az ötödik fejezet, a sokféle (magyar, angol, kínai, japán, zulu, lengyel, volof, tahiti) kontrasztív nyelvi példán keresztül pedig képet kaphatunk a metaforák univerzalitásáról, interkulturális és kultúrán belüli különbségeiről is. Ilyen különbség például a düh felfogása a japán és a zulu nyelvben, hisz a ‘düh a hasban van’, illetve a ‘düh a szívben van’ fogalmi metaforák kultúraspecifikusak, csak az említett nyelvekre jellemzőek. A kötet több fejezete (például tizenegyedik, tizenharmadik) a metonímiát mint kognitív folyamatot tárgyalja, melynek entitásai ugyanazon idealizált kognitív modell tartományába sorolhatók, így e lényeges tulajdonságában különbözik a metaforától. Ezekből a fejezetekből arra is választ kaphat az olvasó, hogy miben hasonlítanak és hogyan hatnak egymásra ezek a szóképek a beszélő és a befogadó kognitív műveleteiben. A tizennegyedik fejezet a kognitív nyelvészet aspektusából empirikus kutatások segítségével elemzi a metaforák idiómákkal való kapcsolatát, alkalmazott nyelvészeti és nyelvpedagógiai felhasználási lehetőségeit, szerepüket az egyes szövegek metaforikus módon történő megformálásában és megértésében és az anyanyelvi kompetencia fejlesztésében. Befejezésül a kognitív metaforaelmélet nyelvészeti alkalmazásáról és a legújabb kutatások (hálózati modellek) eredményeiről is képet kaphatunk, az összefoglalás pedig az egyén szemszögéből ábrázolva szemléletes és egységes kognitív keretbe helyezi a metaforaelmélettel kapcsolatos elméleti és gyakorlati ismereteket. Mondanunk sem kell, nagy izgalommal várjuk a Typotex Könyvkiadó megjelenésében a Test és Lélek sorozat további köteteit, illetve Kövecses Zoltán újabb angol és magyar nyelvű könyveit a kognitív nyelvészet területén. (Kövecses Zoltán: A metafora. Gyakorlati bevezetés a kognitív nyelvészetbe. Budapest: Typotex, 2005, 280 p.) Boronkai Dóra VILÁGOSSÁG 2006/8–9–10 Kövecses Zoltán: A fogalmi metaforák elmélete és az elméletkritikája1A Lakoff–Johnson nevével fémjelzett fogalmi metaforák elméletét számos oldalról érte kritika az utóbbi 25 évben. Ezek közül a dolgozatban öt nagyobb kérdéskört vizsgálok meg röviden: (1) a metaforák kutatásának módszertani kérdését; (2) az elemzési irány kérdését; (3) a sematikussági vagy absztrakciós szint kérdését; (4)a testesültség kérdését; és (5) a metafora és a kultúra viszonyának kérdését. I. MÓDSZERTANI KÉRDÉS Az egyik és talán leggyakrabban hangoztatott kritika az, hogy a fogalmi metaforákat a legtöbb kutató intuitív és esetleges nyelvi metaforák alapján állítja fel (STEEN1999; SEMINO 2005). Vagyis megvizsgáljuk saját mentális lexikonunkat vagy akár a szótárakban és tezauruszokban található adatokat, és bizonyos metaforikus nyelvi példák alapján fogalmi metaforák meglétére következtetünk. Ha például azt találjuk, hogy szótárainkban a forr ige azt is jelenti, hogy „nagyon dühös”, a felrobban azt, a fortyog azt, hogy „valaki annyira dühös, hogy bármikor önkontrollját veszítheti”, akkor ezen kifejezések alapján arra következtethetünk, hogy létezik egy olyanfogalmi metafora, amely szerint A DÜH TARTÁLYBAN LEVŐ FORRÓ FOLYADÉK(LAKOFF–KÖVECSES 1987).A kritikusok szerint ezzel a megközelítéssel az a probléma, hogy egyrészt megelőlegezzük, hogy mely nyelvi kifejezések metaforikusak, másrészt pedig nem tud-hatjuk, hogy a nyelv valós használata során milyen metaforikus nyelvi kifejezések fordulnak elő a düh céltartományával kapcsolatosan. Ezek fényében tehát szükség van egy olyan eljárásra, melynek segítségével a metaforikus kifejezéseket szisztematikusan be tudjuk azonosítani, és szükség van meghatározott, valós korpuszok vizsgálatára, melyek segítségével a szisztematikus beazonosítás megtörténhet. Bár messzemenően egyetértek mindkét felvetéssel, mégsem gondolom úgy, hogy ez a kritika felülírná vagy aláásná a fogalmi metaforaelmélet fent leírt gyakorlatát. Hogyan lehetséges ez? Véleményem szerint a valós szövegekben történő szisz-tematikus beazonosítás a metaforaelemzés nem ugyanazon szintjén folyik, mintamelyen a legtöbb kognitív nyelvész (beleértve magamat is) eddig dolgozott ésdolgozik.A kognitív nyelvészeti megközelítés alapján a metaforák létezésének három szint-jét különböztethetjük meg: a szupraindividuális, individuális és szubindividuális szinteket (KÖVECSES 2005a, 17. fejezet). A szupraindividuális szinten dekontextualizált1 Hálásan köszönöm Benczes Réka megjegyzéseit és segítségét, melyet a dolgozat írása során nyújtott. Metafora a nyelvészetben és a kognitív tudománybanVilagossag_2006_8_9_10_belivek_vegleges.indd 8705/07/2007 15:42:56 -------------------------------------------------------------------------------- nyelvi példákat találunk (például a szótárakban) és amelynek alapján következtethetünk a fogalmi metaforákra. Az individuális szinten konkrét beszélők meghatározott kommunikatív szituációkban metaforikus nyelvi kifejezéseket használnak egy céltartománnyal kapcsolatosan. A szubindividuális szinten a használt nyelvi, illetve fogalmi metaforák motiváltságát vizsgáljuk, vagyis azt, hogy milyen testi vagy kulturálisalapja van egy-egy metafora használatának. Tehát a nyelvi metaforák szisztematikus beazonosítása valós nyelvi korpuszokban olyan cél, amely az általam individuálisnak nevezett szinthez kötődik. Ez pedig nem írja felül azt a szupraindividuális szinthez kapcsolódó célt, hogy intuitíven metaforikusnak ítélt nyelvi kifejezések alapján bizonyos fogalmi metaforákra következtessünk. Viszont a két szint céljai kiegészítik egymást annyiban, hogy a szupraindividuális szinten hipotetikusan javasolt metaforák kiindulási pontot nyújt-hatnak az individuális szinten szisztematikusan azonosított nyelvi metaforikus kifejezések nagyobb „fogalmi metaforákba” történő szervezéséhez. II. AZ ELEMZÉSI IRÁNY KÉRDÉSET öbb kritikus felveti az elemzési irány kérdését, vagyis azt, hogy metaforáink elemzését – az építkezés fogalmi metaforát használva – vajon „felülről lefelé” (top down),vagy „alulról felfelé” (bottom up) kell-e végeznünk (DOBROVOLSKIJ–PIIRAINEN 2005;STEFANOWITCH 2007). Nyilvánvaló, hogy a fogalmi metaforaelmélet „hagyományos”művelői a „felülről lefelé” irányt követik, mivel kis számú példa alapján hipotetikusfogalmi metaforákat építenek fel, és ezek belső struktúráját vizsgálják (lásd fogalmi megfelelések). Az ilyen jellegű vizsgálódásokban tehát a figyelem középpontjában a fogalmi metafora maga mint „magasabb szintű” kognitív képződmény áll. Az „alulról felfelé” történő építkezés során nagyszámú kifejezést (pl. teljes korpuszokat) vizsgálunk meg, a metaforikus kifejezéseket szisztematikusan, egy jól meghatározott protokoll segítségével azonosítjuk be, majd megnézzük, hogyan viselkednek a metaforikus elemek a konkrét szituációban (szemantikai, strukturális, pragmatikai, esztétikai stb. szempontokból), és esetleg egy többlépcsős folyamat végén jutunk el fogalmi metaforák posztulálásához (ld. például STEEN 1999). Az ilyen jellegű vizsgálatokban tehát figyelmünk középpontjában a nyelv és a nyelvi metaforák, valamint ezek viselkedése áll. Ez utóbbi elemzési irány képviselői általában két kritikai észrevételt fogalmaznak meg a „felülről lefelé” építkező megközelítéssel szemben. Az egyik a „szabályszerűtlenségek dominanciája” elve, a másik pedig az a mindent felülíró igény, hogy minden nyelvi és fogalmi metaforát megtaláljunk, ami egy-egy célfogalommal kapcsolatos.Ha figyelmünk középpontjában a nyelvi struktúrák és folyamatok (és nem elsősorban kognitív struktúrák és folyamatok) állnak, akkor korpuszunkban elsősorban nem szabályszerűségeket, hanem szabályszerűtlenségeket fogunk találni. A „szabályszerűtlenségek dominanciájának” tétele azt jelenti, hogy az egyes metaforikus nyelvi kifejezések szemantikai viselkedésüket tekintve túlnyomórészt szabályszerűtlenek annak ellenére, hogy olyan szélesebb, szabályszerű kognitív folyamatok eredményeképp jönnek létre, mint amilyenek például a fogalmi metaforák (DOBROVOLSKIJ–PIIRAINEN 2005). Vagyis az a fő ellenvetés, hogy a szabályszerűségeket (például fogalmi metaforákat) hangsúlyozó „felülről lefelé” megközelítés nem tud magyarázatot adni sok metaforikus nyelvi kifejezés sajátos szemantikai viselkedésére. Dobrovolskij és Piirainen szerint ennek az az oka, hogy ezek a sajátosan viselkedő metaforikus kifejezések (főként metaforikus idiómák) bizonyos kultúra-specifikushatás(ok)ra jöttek létre, és ezért nem magyarázhatók nagyobb, sokszor univerzálisfogalmi metaforák segítségével. Tehát az „alulról felfelé” megközelítés képviselői szerint az a fő probléma a „felülről lefelé” építkező megközelítéssel, hogy a fogalmi metaforák nem adnak magyarázatot számos metaforikus kifejezés jelentésére és általában vett sajátos (nem rendszer-szerű) nyelvi-szemantikai viselkedésére. A hagyományos fogalmi metaforaelmélet kritikusai úgy vélik, hogy a metaforák nyelvi viselkedése inkább szabályszerűtlen, mint szabályszerű, és ezt a globális fogalmi metaforákat hangsúlyozó megközelítésel kendőzi. Ez a kritika bizonyos értelemben jogos, más értelemben viszont nem. Vegyük példaként a szőrözik valamivel metaforikus kifejezést. Hogyan tudja megmagya-rázni a kifejezés jelentését (szemantikai viselkedését) a fogalmi metaforák hagyományos elmélete? Ahhoz, hogy ezt megtehessük, tudnunk kellene, hogy melyik az a globális fogalmi metafora, amely motiválja a szó használatát a „részleteket, lényegtelen dolgokat hangsúlyozva akadékoskodik” jelentést. E célra nem találunk könnyen olyan természetes módon adódó globális metaforát, mint amilyen a DÜHTARTÁLYBAN LEVŐ FORRÓ FOLYADÉK (a forr vagy más szavak esetében), AZELMÉLETEK ÉPÜLETEK (a szilárd alapokon nyugszik kifejezés esetében), vagy AZÉLET UTAZÁS (a rögös út áll mögötte kifejezés esetében). Ha viszont nincs ilyen globális metafora, akkor nincs mivel megmagyaráznunk azt a nyelvi tényt, hogy a szőr szót használjuk az előbbi jelentésben és nem valami másik szót. De ha létezik is ebben az esetben egy globális fogalmi metafora (csak éppen nehezen megfogalmazható), valószínű, hogy számos olyan eset is van, amikor egyszerűen nem létezik olyan természetesen adódó globális fogalmi metafora, amelynek segítségével egy metaforikus nyelvi kifejezés szemantikai viselkedését megmagyarázhatnánk. Ebből adódóan a fogalmi metaforák legalábbis általam képviselt elmélete nem állítja azt, hogy minden egyes metaforikusan használható nyelvi kifejezés mögött egy globálisfogalmi metafora húzódna. A kritika tehát ennyiben jogos. Más szempontból viszont nem. Dobrovolskij és Piirainen (2005) szerint a fogalmi metaforaelmélet nem tud minden esetben magyarázatot adni az ugyanazon fogalmi metafora alá tartozó nyelvi kifejezések eltérő szemantikai viselkedésére. Nézetük szerint az a tény, hogy két vagy több metaforikus kifejezés egy fogalmi metafora alá tartozik, még nem magyarázza meg ezen kifejezések eltérő jelentését. Vegyük példaként a következő kifejezéseket: „Megjegyzése olaj volt a tűzre” és „A vita újra fellángolt köztük”. Bár feltételezhetjük, hogy A VITA TŰZ fogalmi metafora motiválja a kifejezéseket, Dobrovolskij és Piirainen szerint azonban a két kifejezés jelentése közti különbséget nem magyarázhatjuk meg csupán a fogalmi metaforával. A „növeli a vita intenzitását” (olaj a tűzre) és „hirtelen növekszik a vita intenzitása” (fellángol)jelentős mértékben különböznek, de erről a különbözőségről a globális fogalmimetafora-elmélet semmit sem képes mondani. Dobrovolskij és Piirainen figyelmen kívül hagyják, hogy a fogalmi metafora elméletnem áll meg bizonyos fogalmi metaforák felállításánál, és hogy ezeknek a metaforáknak a felállítása csak egy kezdeti lépés az elemzés során. Meg kell vizsgálnunk azt is, hogy a forrástartomány elemei a céltartomány mely elemeinek felelnek meg, hiszen ezek a megfelelések (leképezések) adják a fogalmi metaforák lényegi öszszetevőjét. A VITA TŰZ metafora esetében ezek a megfelelések egy meglehetősen finom, több részletre is kiterjedő struktúrát mutatnak. Mivel A VITA TŰZ metafora Metafora a nyelvészetben és a kognitív tudománybanVilagossag_2006_8_9_10_belivek_vegleges.indd 8905/07/2007 15:42:56 -------------------------------------------------------------------------------- Page 4 90része egy általánosabb metaforának (AZ INTENZITÁS HŐ), célszerű A VITA TŰZ megfeleléseit ennek a szélesebb, globálisabb fogalmi metaforának a keretei közt kezelni (lásd KÖVECSES 2005a). A teljesség igénye nélkül, AZ INTENZITÁS HŐ fogalmi metafora a következő megfelelésekből tevődik össze: Forrástartomány:→Céltartomány: a hő (tűz) foka →az intenzitás foka a hő (tűz) oka →az intenzitás oka a hő (tűz) fokának emelkedése →az intenzitás fokozódása a hő (tűz) fokának csökkenése→az intenzitás csökkenése a hő (tűz) megszűnése →az intenzitás megszűnése Ezen megfelelések közül mások lesznek érvényesek a „Megjegyzése olaj volt a tűzre” és „A vita újra fellángolt köztük” mondatokra. Az olaj volt a tűzre kifejezés jelentését „a hő (tűz) oka → az intenzitás oka” megfelelés motiválja, míg a fellángolt setében „a hő (tűz) fokának emelkedése → az intenzitás fokozódása” megfelelés érvényes. A két metaforikus kifejezés jelentését ezzel még nem magyaráztuk meg teljesen, de megmutattuk, hogy a fogalmi metaforákat alkotó – szisztematikus és sokszor igen részletes – megfelelések képesek számot adni hasonló metaforikus kifejezések közti finom szemantikai különbségekről. Tehát nem állja meg a helyét az az észrevétel, hogy a fogalmi metaforaelmélet nem alkalmas azonos fogalmi metaforákra épülő metaforikus kifejezések szemantikai viselkedésében fellelhető különbségek megmagyarázására. Most térjünk rá az elemzési iránnyal kapcsolatos kritikák második pontjára, nevezetesen arra, hogy az első és legfontosabb célunk az kell hogy legyen, hogy megtaláljunk minden nyelvi és fogalmi metaforát egy adott korpuszban. Ez az igény a metaforakutatásban természetesen elsősorban a korpusznyelvészet művelői részéről fogalmazódik meg (lásd például STEFANOWITCH 2007). Önmagában véve ez egy védhető és méltánylandó célkitűzés. Ugyanakkor azonban felmerül a kérdés, hogy miért is keressük valójában a metaforákat. Vajon azért, hogy a metaforák teljes repertoárját meg tudjuk adni, és minél teljesebb listákat produkáljunk? Úgy vélem, hogy nem ez a legfontosabb cél, hanem az, hogy feltárjuk, hogy a metaforák milyen mértékben és milyen tartalommal járulnak hozzá absztrakt fogalmaink konceptualizálásához, illetve ezeknek a kognitív reprezentációjához. Elvégre végsőcélunk a metaforák céltartományaiként szereplő absztrakt fogalmak minél mélyebb megismerése. A korpusznyelvészeti megközelítés jóval több metaforikus kifejezést és fogalmi metaforát tud azonosítani egy-egy céltartománnyal kapcsolatban, mint az intuitív,„hagyományos” megközelítés (pl. STEFANOWITCH 2007). Ugyanakkor azonban ez a kvantitatív előny nem jár feltétlenül nagy minőségi változással az elemzéseink során. Stefanowitch öt érzelemmel kapcsolatos szót (düh, félelem, boldogság, szomorúság és undor) vizsgált meg a Brit Nemzeti Korpusz alapján. Eredményei voltaképpen alátámasztják a „felülről lefelé” haladási irányt követők eredményeit: a dühvel kapcsolatos legjellemzőbb fogalmi metafora a hőség, a boldogságra leginkább a felfelé irányultság jellemző stb. Az érzelmekre jellemző specifikusszintű metaforák legtöbbjét a korpusz nyelvészeti megközelítés nem találta szignifikánsan egy-egy érzelemhez tartozónak.Kövecses Zoltán ∎ A fogalmi metaforák elmélete és a fogalom kritikájaVilagossag_2006_8_9_10_belivek_vegleges.indd 9005/07/2007 15:42:57 -------------------------------------------------------------------------------- Page 5 VILÁGOSSÁG 2006/8–9–10.91Ugyanakkor az érzelemfogalmakkal kapcsolatos tudásunk alapjául ezek a metaforák szolgálnak. AZ ÉRZELMEK ELLENFELEK, AZ ÉRZELMEK TERMÉSZETI ERŐK,AZ ÉRZELEM ŐRÜLET stb. fogalmi metaforák kulcsfontosságú aspektusait (mint kontroll, passzivitás, kontrollvesztettség) határozzák meg az érzelem fogalmaknak. Ez a diszkrepancia arra mutat rá, hogy az intuíciók (jelen esetben az érzelemfogalmakkal kapcsolatos intuíciók) elengedhetetlenül szükségesek a korpusz nyelvészeti eredmények interpretálásához. (Természetesen ezeket a fogalmakkal kapcsolatos intuíciókat más kísérleti módszerek segítségével ellenőrizni lehet, és kell is.)A generikus szintű metaforák teszik ki a Stefanowitsch által kapott érzelemmetafo-rák döntő többségét. Ezek olyan „eseménystruktúra” metaforák, mint AZ (ÉRZELMI)ÁLLAPOT TARTÁLY, AZ (ÉRZELMI) ÁLLAPOT TÁRGY, AZ (ÉRZELEM) OK(A)ERŐ, A(Z ÉRZELMI) VÁLTOZÁS MOZGÁS. Az ilyen generikus szintű metaforák minden állapotra, okra, változásra stb. érvényesek, ezért jelentőségük korlátozott az érzelemfogalmakkal kapcsolatos prototipikus kognitív modellek konkrét tartalmának megadásában. Ez annak ellenére van így, hogy több érdekes eltérést találunk az egyes érzelemfogalmak között a generikus metaforák szintjén is. Az elemzési iránnyal kapcsolatos első kritikai észrevétel kapcsán tehát azt mond-hatjuk, hogy a nyelvi kifejezések szintjén a metaforák jóval kevésbé szabályszerűtlenek, mint ahogy azt a kritikusok gondolják, amennyiben figyelembe vesszük a fogalmi metaforákat alkotó megfelelések rendszerét. A megfelelések segítségévelszámos finom jelentéskülönbséget vagyunk képesek megmagyarázni. Az ezzelkapcsolatos második kritikai megjegyzés szerint a metaforavizsgálatnak kvantitatívszempontból minél teljesebbnek kell lennie. Azonban mint láttuk, a kvantitatív metaforaelemzést elkerülhetetlenül ki kell egészítenünk intuitív kvalitatív elemzéssel. III. A METAFORÁK SEMATIKUSSÁGÁNAK KÉRDÉSE Több kutató felveti a fogalmi metaforák sematikusságának kérdését, vagyis azt, hogy egyes fogalmi metaforákat mely sematikussági szinten kell megfogalmaznunk. Például Klausner és Croft (1997) megjegyzik, hogy a Lakoff–Johnson (1980) általjavasolt jól ismert metafora, AZ ELMÉLET / ÉRVELÉS ÉPÜLET nem a megfelelőszinten általánosítja a nyelvi tényeket. Például mondhatjuk azt, hogy „Az elmélet /érvelés szilárd alapokon nyugszik”, de azt nem, hogy „Az elméletnek / érvelésnekhosszú folyosói és magas ablakai vannak”. Vagyis nem használható fel a forrás-tartomány bármely eleme a céltartománnyal kapcsolatban. Klausner és Croft ezért az előbbi fogalmi metaforának egy kevésbé sematikus változatát javasolja: AZELMÉLET / ÉRVELÉS MEGGYŐZŐEREJE AZ ÉPÜLET FIZIKAI INTEGRITÁSA. Tehát a sematikussági szint helyes meghatározása nélkül nem lehetséges választ adnunk arra a kérdésre, hogy egy fogalmi metafora forrástartományának mely elemei kerülnek át a céltartományra, és melyek nem. Ha a feltételezett cél- és forrás-tartományaink túl sematikusak, akkor a forrástartomány olyan elemeit is le kellene tudnunk képezni a céltartományra, amelyeket nem használunk ilyen módon, és ha a fogalmi metaforák nem eléggé sematikusak, akkor olyan elemeket nem képezhetnénk le, amelyekről tudjuk, hogy leképezhetőek. A sematikusság kérdésköréhez kapcsolódóan Zinken (2007) megjegyzi, hogy a hagyományos fogalmi metaforaelmélet azon megállapítása sem érvényes, miszerint a forrás- és céltartományok közti megfelelések meglehetősen magas szinten, a rosch-i értelemben vett fölérendelt szinten lennének. Például Lakoff és Johnson Metafora a nyelvészetben és a kognitív tudománybanVilagossag_2006_8_9_10_belivek_vegleges.indd 9105/07/2007 15:42:57 -------------------------------------------------------------------------------- Page 6 92szerint A SZERELEM UTAZÁS metaforában az elmélet szerint a leképezések a JÁRMŰ, és nem a HAJÓ vagy VONAT szintjén vannak. A forrás- és céltartomány között A JÁRMŰ KAPCSOLAT a megfelelés és nem az, hogy A HAJÓ KAPCSOLAT vagy A VONAT KAPCSOLAT. Zinken szerint viszont a természetes diskurzusokban a leképezések az alapszintű fogalmak között jönnek létre, és nem a fölérendelt vagy alárendelt szinteken. Zinken úgy érvel, hogy ha a fölérendelt szinten jönnének létre a megfelelések, akkor az azonos forrástartományhoz tartozó és hasonló jelentéssel rendelkező alapszintű fogalmak csak egy-egy magas szintű megfelelés alternatív megjelenési formái lennének (és mint ilyenek, felcserélhetőnek kellene lenniük),hiszen ugyanaz a leképezés vagy megfelelés érvényes rájuk. Zinken azonban olyanpéldákat is használ, amikor ez nincs így: a way (út) és a course (pálya) az ÚT fizikaitartományából, a ship (hajó) és boat (csónak) a SZÁLLÍTÁS fizikai tartományából, a kettle (vízforraló) és a pot (lábas) a TARTÁLY fizikai tartományából származik. Zinken úgy látja, hogy az általa vizsgált német és angol politikai szövegekben a beszélők meglehetősen eltérő módokon használják metaforikus értelemben ezeketca nagyon hasonló jelentésű és azonos fizikai tartományokba tartozó szavakat.cEz hogyan lehetséges, ha feltehetőleg ugyanannak a fölérendelt szintű megfelelésnek azonos jelentésű nyelvi instanciáiról van szó? Mit mondhat erről a kognitívnyelvészet metafora-felfogása? Véleményem szerint a válaszhoz két olyan összetevőre van szükségünk, amelyek nem részei a standard Lakoff–Johnson-i elméletnek: így a forrástartomány hatókörére és a jelentésfókusz fogalmára. A forrás-tartományhatóköre azt jelenti, hogy minden metaforikus forrástartomány a céltartományok egy bizonyos csoportjára, körére érvényes. Például az ÉPÜLET forrástartomány hatóköre bármilyen KOMPLEX ABSZTRAKT RENDSZER, legyen az a politika, gazdaság, emberi kapcsolatok, az élet vagy hasonlók (KÖVECSES 2005a; b). A jelentésfókusz azt jelenti, hogy minden metaforikus forrástartományt a céltartományok egy vagy esetleg több jelentésaspektusának konceptualizálására használjuk fel. Például az ÉPÜLETTEL mint forrástartománnyal asszociált egyik jelentésfókusz a struktu-ráltság, melyet a következő metafora formájában adhatunk meg: EGY KOMPLEXABSZTRAKT RENDSZER EGY KOMPLEX FIZIKAI TÁRGY. Vagyis az ÉPÜLET for-rástartományának használata azt teszi számunkra lehetővé, hogy komplex absztraktrendszerek strukturáltsággal kapcsolatos aspektusairól beszéljünk, gondolkozzunk. Zinken ellenpéldáiról ennek fényében azt mondhatjuk, hogy a TARTÁLY forrástartomány egyik jelentésfókusza a feszültség, nyomás: AZ ABSZTRAKT FESZÜLTSÉGFIZIKAI NYOMÁS. Ezen jelentésfókusz kifejezésére alkalmasabbnak tűnik a vízfor-raló teáskanna, amely gőzzel működik és sípol, mint a lábas, amelyben nagy mennyi-ségű folyadékot tárolunk és forralunk. Bár mindkettőben folyadékot melegítünk (és ebből a szempontból a kifejezések hasonló jelentésűek), jelentésfókuszuk és ebből fakadóan metaforikus használatuk jelentősen és szisztematikusan eltér. Másodikként vegyük a WAY és COURSE fogalmakat. Zinken érvelése csak akkor lenne helytálló, ha a WAY és a COURSE ugyanannak a megfelelésnek lennének példái. Bár a WAY és a COURSE jelentései valóban nagyon hasonlóak, mégiskét megfelelés példáinak tekinthetjük őket. A WAY ahhoz a metaforához tartozik,melyet mint A CSELEKVÉS MÓDJA A MOZGÁS ÚTJA adhatunk meg, míg a courseszó A CÉL ELÉRÉSÉNEK ÜTEMEZÉSE AZ ÚTI CÉLHOZ VALÓ KÖZELÍTÉSÜTEMEZÉSE, amelyben a course egy előre megtervezett útvonalat jelent. Zinken harmadik példája a ship és boat szavakkal kapcsolatos. Amint a szerző rámutat, a két szót metaforikusan nagyon eltérő módon használják a német és angolKövecses Zoltán ∎ A fogalmi metaforák elmélete és a fogalom kritikájaVilagossag_2006_8_9_10_belivek_vegleges.indd 9205/07/2007 15:42:57 -------------------------------------------------------------------------------- Page 7 VILÁGOSSÁG 2006/8–9–10.93politikai diskurzusban. A ship szó tipikusan egy államot vagy pártot jelöl metaforikusértelemben, míg a boat általában arra utal, hogy emberek és pártok kénytelenek együtt működni. A kérdés megint az, hogy a két hasonló jelentésű szó egy megfelelésre épül-e. Nyilvánvalóan nem. A boat esetében AZ ÁLLAPOTOK TARTÁLYOK metaforáról van szó, a ship esetében pedig egy összetett metaforával van dol-gunk. Egyrészt A HOSSZÚ TÁVÚ CÉLTUDATOS TEVÉKENYSÉGEK HOSSZÚUTAZÁSOK, másrészt A KOMPLEX ABSZTRAKT RENDSZEREK KOMPLEXFIZIKAI TÁRGYAK metafora motiválja a HAJÓ fogalom használatát. Ezek egyikesem tenné lehetővé a CSÓNAK fogalom használatát az állam vagy a politikai pártok jelentésben. Összegzésül elmondhatjuk tehát, hogy bár Zinkennek abban igaza van, hogy a fenti hasonló jelentésű szavakat nem használhatjuk metaforikusan hasonló módon, ennek nem az az oka, amit a szerző feltételez. A metaforikus megfelelések fölérendelt szinten találhatóak, és a hasonló jelentésű szavak eltérő metaforikus használatát az egyes forrástartományokkal asszociált jelentésfókusszal magyarázhatjuk, illetve azzal, hogy a szavak más-más megfelelésekre épülnek.IV. A TESTESÜLTSÉG KÉRDÉSEA testesültség a kognitív nyelvészet egyik olyan kulcsfogalma, amely világosan megkülönbözteti a kognitív nyelvészet jelentésről alkotott felfogását más kognitivista irányzatok jelentésfelfogásától. A jelentés kialakulásában, abban, hogy valami jelentéssel bíróvá válik az emberi test kitüntetett szerepet játszik. Ebből a szempontból különösen fontos szereppel bírnak az ún. képi sémák, amelyek legalapvetőbb fizikai tapasztalatainkból származnak és nélkülözhetetlen elemei a körülöttünk lévő világmegértésének. Több kutató is rámutatott azonban arra, hogy a kognitív nyelvészet testesültséggel kapcsolatos nézetei bizonyos ellentmondásokhoz vezethetnek az elméleten belül(ALVERSON 1994; RAKOVA 2002). Így elsősorban problémához vezethet, hogy a teste-sültség elmélete egyszerre kíván számot adni a jelentés univerzalitásáról és kultúra-specifikusságáról. Rakova azt emeli ki, hogy egy olyan elmélet, amely a képi sémák és általában a legalapvetőbb emberi fizikai tapasztalatok univerzalitására épül nem lehet egyúttal az emberi tudás kultúrafüggőségének az elmélete is, legfőképpen akkor nem, ha a testesültséget naturalisztikus módon fogjuk fel. Kétségtelen, hogy a Lakoff–Johnson által adott legtöbb példa (mint a TARTÁLY képi séma) alapján úgy tűnhet, hogy Lakoff és Johnson a képi sémákat és a teste-sültséget általában olyan univerzális tapasztalatoknak tekintik, melyek „természetes módon” teszik számunkra a dolgokat (beleértve a nyelvet is) jelentéssel bíróvá, vagyis olymódon, hogy a testesültség univerzalitása mechanikusan univerzálisjelentésekhez vezet. Véleményem szerint a testesültségnek ezen lehetséges felfogásán sokat tudunk árnyalni, és ezáltal elkerülhetjük a fenti kritikát. Ehhez az kell, hogy a testesültséget ne mint homogén, mindenki számára azonos tényezőt lássuk. Ezt az a gondolat teszi lehetővé, hogy a testesültségnek több összetevője van, amelyek közül a különböző kultúrák (és feltehetőleg ezen belül az egyének is) bármelyikre hangsúlyt helyezhetnek. Ezt a jelenséget „változó tapasztalati fókusznak” nevezem (KÖVECSES2005c). Vegyük például azt a fajta testesültséget, amely jelentéssel bíróvá teszi a düh érzelmével kapcsolatos szavainkat a különböző nyelvekben és kultúrákban. Metafora a nyelvészetben és a kognitív tudománybanVilagossag_2006_8_9_10_belivek_vegleges.indd 9305/07/2007 15:42:58 -------------------------------------------------------------------------------- Page 8 94Fiziológiai kutatások szerint a düh mint érzelem számos fiziológiai reakcióval járegyütt. Ilyenek például a bőr hőmérsékletének az emelkedése, a légzés gyorsulása,a vérnyomás növekedése, a szívverés erősödése stb. (EKMAN ET AL 1983). Ezekuniverzálisan érvényes fiziológiai reakciók, melyek az emberi test felépítésébőladódnak, és megmagyarázzák, hogy miért találunk számos egymástól függetlennyelvben és kultúrában hasonló generikus szintű fogalmi metaforát (lásd KÖVECSES2005c).Viszont azt is megfigyelhetjük, hogy a különböző nyelvek nem egyformán veszik figyelembe a dühvel kapcsolatos fiziológiai reakciókat. Míg például az angolban és a magyarban a testhőmérséklet emelkedése és a vérnyomás növekedése azonos hangsúllyal bír, addig a kínaiban jóval erőteljesebb a NYOMÁS komponensének jelenléte (YU 1998). Sőt, mint Rosaldo (1980) munkásságából megtudjuk, az új-guinea-i Ilongot törzs tagjai közt a düh állapotának fő ismérve egy differenciálatlan,általános „izgalmi” állapot. Vagyis a különböző nyelvek-kultúrák, kihasználva a vál-tozó tapasztalati fókuszból adódó lehetőségeket, a dühvel kapcsolatos testesültségmás és más összetevőit, illetve szintjeit tehetik düh-fogalmuk alapjává, és ezáltaljuthatnak részint univerzális, részint kultúraspecifikus fogalmakhoz.cA változó tapasztalati fókusz jelensége történetileg is jól érzékelhető folyamat. Gevaert (2001a; b) rámutatott, hogy angol nyelvtörténeti korpuszokban a HŐ-re épülő düh-fogalom különösen 850 és 950 között volt jellemző az angolban. (Ezt a hővel kapcsolatos metaforák száma alapján tudta megállapítani.) Később viszont a düh fogalma inkább a NYOMÁS metaforáján keresztül konceptualizálódott, míg a XV. századtól a HŐ és a NYOMÁS együtt kerültek felhasználásra a düh konceptualizálásában. Ennek a folyamatnak a végeredménye A DÜH FORRÓTARTÁLYBAN LEVŐ FOLYADÉK metafora, melyet az angolban és a magyarban is megtalálunk. Gevaert jogosan azt a kérdést veti fel, hogy ennek fényében a Lakoff–Johnson-féle testesültség felfogás fenntartható-e, hiszen azt nem tételezhetjük fel, hogy a dühvel kapcsolatos fiziológiai reakcióink évszázadról évszázadra változnak. A változó tapasztalati fókusz jelensége segítségünkre lehet ezen észrevétel megválaszolásában (KÖVECSES 2005c). A dühvel kapcsolatos testesültség, mint láttuk, komplex és több összetevőből áll. Ezek közül különböző kulturális hatásokra koronként eltérő komponenseket kerülhetnek figyelmünk középpontjába, amelyek metaforáinkon keresztül fogalmaink meghatározó összetevőivé válhatnak. Tehát a gevaerti kritika csak abban az esetben lenne igaz, ha a testesültséget mint homogén és az emberi konceptualizáció számára nem változó tényezőt vennénk figyelembe. A testesültségnek a változó tapasztalati fókusz alapján történő felfogása viszont egyértelmű magyarázatot nyújt a felvetett problémára. V. A KULTÚRA KÉRDÉSEA testesültségnek a fentiekben kifejtett gyengébb és kevésbé mechanikus felfogása sem képes azonban arra, hogy átfogó magyarázatot adjon arra a kérdésre, hogy akultúra hogyan befolyásolja a metaforikus konceptualizációt. Nem világos, hogy mi apontos viszony a testesültség univerzális metaforákhoz vezető folyamatai és a loká-lis kultúra nyelv- és kultúrafüggő metaforákhoz vezető folyamatai között. Egyáltalán:számot tud-e adni egyszerre a kognitív nyelvészet metafora-felfogása a metaforikus konceptualizáció univerzális és kultúraspecifikus aspektusairól? Erre a kérdésre próbáltam választ adni a Metaphor in Culture. Universality and Variation című köny- Kövecses Zoltán ∎ A fogalmi metaforák elmélete és a fogalom kritikájaVilagossag_2006_8_9_10_belivek_vegleges.indd 9405/07/2007 15:42:58 -------------------------------------------------------------------------------- Page 9 VILÁGOSSÁG 2006/8–9–10.95vemben (KÖVECSES 2005c). Ehelyütt csak arra van lehetőség, hogy néhány példávalcillusztrálva a válasz bizonyos elemeit röviden felvázoljam.A valós metaforikus konceptualizáció kettős és egyidejű kényszer vagy nyomáshatása alatt történik: a testesültség és a kontextus nyomása alatt. A kontextusta lokális kultúra határozza meg. E kettős kényszer voltaképpen nem más, minta koherenciára való törekvés: a metaforikus konceptualizáció során igyekszünk koherensek maradni mind az univerzális testesültséggel, mind a kultúraspecifikus lokális kultúrával. Ez bizonyos esetekben lehetséges, más esetekben viszont vagycaz egyik, vagy a másik hatás bizonyul erősebbnek. A kontextusnak lehetnek fizikai, szociális, kulturális, textuális stb. aspektusai, és olyan tényezők alkotják, mint a színtér, a téma, a hallgató és a médium, melyek mindegyike hatással lehet a metaforikus konceptualizációra. Például a belga kognitív nyelvész, Frank Boers (1999) kimutatta, hogy a fizikai kontextus szisztematikusan befolyásolhatja a metaforák használatát. Boers A GAZDASÁG EGÉSZSÉG metaforát tanulmányozta mintegy tízéves intervallumban, és azt találta, hogy a metaforahasználata szisztematikusan gyakoribb a téli hónapokban, mint a nem téliekben. Ittegy potenciálisan univerzális metaforáról van szó, amelynek használatát a kommu-nikáció fizikai kontextusa befolyásolja.Hogy egy bizonyos szituációban milyen metaforát használunk, nem csak az döntiel, hogy milyen (potenciálisan) univerzális metaforával rendelkezünk az adott céltar-tománnyal kapcsolatban, hanem az is, hogy a metaforikus konceptualizáció milyentársadalmi színtéren és milyen témáról zajlik. Vegyük példaként az alábbi idézetet:„Levelet írt Sepp Blatter a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) svájci elnöke az ázsiai szövetség (AFC) vezetőinek, melyben elfogadhatatlannak minősítette a kontinens küldötteinek három héttel ezelőtti kivonulását a FIFA- kongresszusáról, ugyanakkor megígérte, hogy megpróbál segíteni az AFC gondjainak megoldásában – jelentette kedden a DPA német hírügynökség. Nagyon elkeserített az Önök viselkedése a Los Angeles-i kongresszusunkon.Önöknek, mint a labdarúgáshoz értő szakembereknek tudniuk kellett volna, hogyaz a csapat soha nem nyeri meg a mérkőzést, amelyik a lefújás előtt levonul apályáról – áll a levélben.” (Zalai Hírlap, 1999. július 28.)Itt egy FIFA kongresszusról van szó, amelyről kivonultak az ázsiai futballvezetők. Ezt a viselkedést értelmezi metaforikusan Sepp Blatter, a FIFA elnöke. Metaforájánakcéltartománya a FIFA kongresszusa, míg az általa használt forrástartomány maga a futball. Ezt természetesnek vesszük. De miért vesszük annak? Feltehetőleg azért, mert a kongresszus a futballról szól. Vagyis a kongresszus témája (a futball mint céltartomány) befolyásolja a forrástartomány kiválasztását. Ez fogalmi rendszerünk működése szempontjából egy meglehetősen gyakori módja annak, ahogy lokális kontextusokban megfelelő forrástartományokat rendelünk céltartományainkhoz. Metaforáink kiválasztását az is befolyásolhatja, hogy kik vagyunk, vagyis hogy mi a személyes előtörténetünk vagy milyen érdeklődési területtel rendelkezünk. Az újságok levelező rovatai némi betekintést nyújtanak abba, hogy ezen tényezők hogyan hatnak a metaforikus konceptualizációra. Egy levélíró a következőt írta egyiknapilapunkban az Európai Unióhoz történő csatlakozás előtt:Metafora a nyelvészetben és a kognitív tudománybanVilagossag_2006_8_9_10_belivek_vegleges.indd 9505/07/2007 15:42:58 -------------------------------------------------------------------------------- Page 10 96„Otthon vagyunk, otthon lehetünk Európában. Szent István óta bekapcsolódtunk ebbe a szellemi áramkörbe, és változó intenzitással, de azóta benne vagyunk– akkor is, ha különféle erők időnként, hosszabb-rövidebb ideig, megpróbáltak kirángatni belőle. (Magyar Nemzet, 1999. június 12.)Az UNIÓ MINT ÁRAMKÖR metafora nem egy szokványos metafora, de mint kiderült, a levélíró villamosmérnök volt, és számára természetes módon adódott a meta-fora használata. Megfigyelhető, hogy foglalkozásunk, személyes előtörténetünk, érdeklődésünk mind szerepet játszhatnak abban, hogy bizonyos céltartományokhoz milyen forrástartományokat tartunk legmegfelelőbbnek egy adott szituációban. A fenti néhány példa is világosan mutatja, hogy a metaforikus konceptualizáció nem kizárólag készen kapott univerzális metaforák segítségével történik. A kontextus nyomása a metaforák használatának egy újabb kikerülhetetlen tényezője. Az, hogy a helyi kontextussal koherenciára törekszünk, fontos eszközt jelenthet számunkra olyan metaforák megmagyarázásában, melyek eddig kívül estek a „hagyományos” kognitív nyelvészeti metafora-felfogás kompetenciáján, de ugyanakkora kultúrák és nyelvek kreativitásának izgalmas produktumaiként tekinthetők. KONKLÚZIÓK. A dolgozatban igyekeztem a kognitív nyelvészet „hagyományos” metafora-felfogásátért kritikákra válaszolni öt nagyobb kérdéskörön belül: a módszertant, az elemzésiirányt, a sematikusságot, a testesültséget, és a metafora-kultúra viszonyt illetően. Az első kritikai észrevételt illetően rámutattam, hogy a kritika által megfogalmazott cél és a kognitív nyelvészeti metaforakutatás célja nem azonos elemzési szinten találhatóak. A kognitív nyelvészek „hagyományos” célja a fogalmi metaforák posztulálása a szupraindividuális szinten, míg a kritikusok a nyelvi metaforák individuális szinten történő szisztematikus beazonosítását tartják szem előtt. Mindkét célérvényes, de csak a saját szintjén. A kritikák második csoportja az elemzési iránnyal kapcsolatos. Az „alulról felfelé ”történő elemzés támogatói abból indulnak ki, hogy nyelvi szinten a metaforák sokkal több szabályszerűtlenséget mutatnak, mint ahogy ezt a „felülről lefelé” elemzés támogatói sejtetni engedik. Igyekeztem rámutatni, hogy ez a kritika csak részben jogos, mert a metaforikus megfelelések segítségével számos finom jelentéskülönbséget vagyunk képesek megmagyarázni a nyelvi metaforák szintjén. Láttuk azt is, hogy a kvantitatív metaforaelemzést feltétlenül ki kell egészítenünk intuitív kvalitatív elemzéssel, ha a metaforaelemzés célja az absztrakt fogalmak minél teljesebb bemutatása. A kritikák harmadik csoportja a metaforák sematikussági szintjével függ össze.Zinken azt állítja, hogy a metaforák a valós diskurzusok szintjén a rosch-i érte-lemben vett alapszinten rögzültek, és nem a fölérendelt fogalmak szintjén. Zinken érvelése szerint, ha ez így lenne, akkor az azonos fizikai tartományba tartozó és hasonló jelentésű szavaknak ugyanazt kellene jelenteniük. De mivel ez nincs így, a megfelelések nem a fölérendelt, hanem a specifikusabb alapszinten vannak. Mint láttuk, a jelenséget másképp is magyarázhatjuk. Az egyes fizikai forrás tarto-mányok különböző jelentésfókusszal rendelkezhetnek (pl. a TARTÁLY a „nyomás” és a „mennyiség” jelentésfókuszával), és ezáltal az ezeknek megfelelő fogalmak különböző megfelelésekben vesznek részt. A különböző jelentések az elméletből természetes módon adódnak, és nem mint anomáliák jelentkeznek. Kövecses Zoltán ∎ A fogalmi metaforák elmélete és a fogalom kritikájaVilagossag_2006_8_9_10_belivek_vegleges.indd 9605/07/2007 15:42:59 -------------------------------------------------------------------------------- Page 11 VILÁGOSSÁG 2006/8–9–10.97A negyedik kritizált fogalom a testesültség volt. A monolitikus és minden kultúrára nézve azonos testesültség valóban problematikus. Bár a metaforikus konceptualizáció univerzális aspektusainak magyarázatára alkalmasabb eszköz lehet, a kultúránkénti és az időben történő változékonyság magyarázatára a testesültség alkalmatlan. Megoldást jelenthet és egyben hatékonyabb eszközzé is tehető a testesültség, ha a változó tapasztalati fókusz jelenségébe ágyazva értelmezzükés használjuk ezt a fogalmat. Ötödször, hogyan képzelhetjük el a metaforikus kreativitás magyarázatát a kognitív nyelvészet keretei között? Nyilvánvaló, hogy a testesültség még a változótapasztalati fókusz jelenségén át értelmezve sem lehet segítségünkre e kérdésmegválaszolásában. Járható útnak az tűnik, ha a metaforikus konceptualizációt két egymással esetenként versenyben levő kényszer – az univerzális testesültség és a lokális kontextus – produktumaként fogjuk fel.A dolgozatban igyekeztem felvázolni egy olyan keretet, amely a „hagyományos”Lakoff–Johnson-i metaforaelméletnek több ponton alternatívájaként fogható fel.Segítségével lehetőség nyílik arra, hogy sikeres választ adjunk a hagyományoselméletet ért számos kritikai észrevételre.IRODALOMALVERSON, H. 1994. Semantics and Experience. Universal Metaphors of Time in English, Mandarin, Hindi, andSesotho. Johns Hopkins University Press.BOERS, F. 1999. When a bodily source domain becomes prominent. In R. Gibbs – G. Steen (eds.): Metaphor inCognitive Linguistics. Amsterdam: John Benjamins. 47–56.DOBROVOLSKIJ, D. – PIIRAINEN, E. 2005. Figurative Language: Cross-cultural and cross-linguistic perspective.Amsterdam: Elsevier.EKMAN, P. – LEVENSON, R. W. – FRIESEN, W. V. 1983. Autonomic nervous system activity distinguishes amongemotions. Science 221, 1208–1210.GEVAERT, C. 2001a. Anger in Old and Middle English: a ’hot’ topic? Belgian Essays on Language andLiterature. 89–101.GEVAERT, C. 2001b. The ANGER IS HEAT question: Detecting cultural influence on the conceptualization ofanger through diachronic corpus analysis. Proceedings of the SLE meeting.CLAUSNER, T. – CROFT, W. 1997. Productivity and schematicity in metaphors. Cognitive Science, Vol. 21 (3),247–282.KÖVECSES, Zoltán 2005a. A metafora. Praktikus bevezetés a kognitív metaforaelméletbe. Budapest: Typotex.KÖVECSES, Zoltán 2005b. Túl a fogalmi metaforákon. In Általános Nyelvészeti Tanulmányok, XXI.KÖVECSES, Zoltán 2005c. Metaphor in Culture. Universality and Variation. Cambridge: Cambridge UniversityPress.LAKOFF, G. – JOHNSON, M. 1980. Metaphors We Live By. Chicago: University of Chicago Press.LAKOFF, G. – KÖVECSES, Z. 1987. The cognitive model of anger inherent in American English. In D. Holland – N.Quinn (eds.): Cultural Models in Language and Thought. Cambridge: Cambridge University Press. 195–221.RAKOVA, M. 2002. The philosophy of embodied realism: A high price to pay? Cognitive Linguistics 13–3,215–244.ROSALDO, M. Z. 1980. Knowledge and Passion. Ilongot Notions of Self and Social Life. Cambridge: CambridgeUniversity Press.SEMINO, E. 2005. The metaphorical construction of complex domains: The case of speech activity in English.Metaphor and Symbol, 20–21, 35–70.STEEN, G. 1999. From linguistic to conceptual metaphor in five steps. In R. Gibbs – G. Steen (eds.): Metaphorin Cognitive Linguistics. Amsterdam: John Benjamins. 57–77.STEFANOWITCH, A. 2007. Words and their metaphors. http://www-user.uni-bremen.de/~anatol/docs/ms_wordsmetaphor.pdfYU, N. 1998. The Contemporary Theory of Metaphor. A Perspective from Chinese. Amsterdam: JohnBenjamin.ZINKEN, J. 2007. Levels of schematicity in metaphor: Basic level source concepts. www.port.ac.uk/departments/academic/psychology/research/languageculturea... a nyelvészetben és a kognitív tudománybanVilagossag_2006_8_9_10_belivek_vegleges.indd 9705/07/2007 15:42:59 --------------------------------------------------------------------------------

Panzenkrieg Gold Book Kiadó Debrecen A NÉMET PÁNCÉLOSHADOSZTÁLYOK TÖRTÉNETE A II. VILÁGHÁBORÚBAN A németek korai sikereiket a II. világháborúban főként a páncélosok harcba vetésének köszönhették. És amikor a hadiszerencse kezdett a Reich ellen fordulni, ugyanezek a páncélosok képezték a védelem gerincét. Ez a pergő, akciókban gazdag beszámoló életre kelti Hitler páncéloshadosztályainak drámai történetét – bemutatja kialakulásukat, eredményeiket és végső bukásukat a háború roppant háttérfüggönye előtt. A szerzők laikusok számára is érthető megfogalmazásban tömör és tiszta áttekintést nyújtanak a téma emberi és technikai aspektusáról is. Különös hangsúlyt helyeznek a páncéloshadosztályok gerincét alkotó katonákra és vezetőikre – olyan neves tábornokokra, mint Guderian, Rommel és Manstein, harckocsizó ászokra, mint Wittmann és Bake, továbbá tehetséges parancsnokokra, mint Balck és Bayerlein. Mivel a hidegháborús irattárak megnyitásával új információk láttak napvilágot, és a legújabb tanulmányok is sok mindenre fényt derítettek, ez az átfogó beszámoló új megvilágításba helyezi a régi kérdéseket és téves értelmezéseket, hogy aztán eredeti következtetéseket vonjon le a páncélosok teljesítményeivel, kudarcaival és örökségével kapcsolatban. Ez a könyv a Panzerwaffe, a Wehrmacht elit harckocsizó hadereje, a II. világháború német páncéloshadosztályainak története. Drámai történet, ahogy az egy drámai háborúhoz illik; felidézi a hatalmas diadalokat és a megsemmisítő vereségeket, a francia sövények vidékétől Oroszország sztyeppéin át egészen az észak-afrikai sivatagokig. A páncélosokat a háború szinte mindegyik döntő momentumában megtaláljuk. A harckocsik voltak az eszközök, melyek használatával a németek kierőszakolták az 1938-as Anschlusst, és egy évvel később megszállták Csehszlovákiát. Amikor a Wehrmacht 1939 szeptemberében átdübörgött a lengyel határon, és ezzel kirobbantotta a II. világháborút, a harckocsik sebessége és mozgékonysága nyűgözte le az egész világot, és teremtette meg a páncéloshadseregek mítoszát. A SZERZŐ(K)RŐL Mike Syron archeológus és Peter McCarthy újságíró a kilencvenes évek közepén találkoztak a Dublini Egyetem kollégiumában, és nemsokára rájöttek, hogy mindketten ugyanúgy lelkesednek a II. világháború történetéért, azon belül is a német páncélos erőkért. A Wehrmacht szárazföldi haderejének legjobb páncéloshadosztálya kétségkívül a Großdeutschland Hadosztály volt (a Panzer Lehr Hadosztállyal egyetemben), amely nagyon hamar hírnevet szerzett magának a harctereken. Ezt a két hadosztályt (megelőzve minden más német hadosztályt, még a Waffen-SS-t is) szerelték fel elsőként, mindig a legmodernebb harci eszközökkel. Elit jellege miatt a hadosztály tömegével vonzotta az önkénteseket és a tehetséges fiatal tiszteket. Kiválóságából eredően ugyanakkor a Großdeutschlandot mindig a legkritikusabb pontokon vetették be a keleti fronton. Néhány alegység kivételével a Großdeutschland 1941 nyarától a keleti fronton harcolt a Vörös Hadsereg ellen. A kezdetek: Gépkocsizó gyalogezred Mivel a Waffen-SS páncéloshadosztályai a Führer személyes tűzoltóbrigádjainak számítottak a Wehrmacht szükségesnek tartotta a szárazföldi haderőn (Heer) belül egy saját elit páncélosegység létrehozását. A Wehrmach számára idővel presztízskérdést jelentett, hogy a Waffen-SS-hez hasonló elit egységekkel rendelkezzen. Maga a hadosztály annyira elit jelleget sugárzott, hogy saját karszalaggal, és váll lappal rendelkezett, csakúgy mint a legtöbb Waffen-SS hadosztály, ám mégis, hogy még jobban megkülönböztessék magukat a Waffen-SS-től ők nem a bal, hanem a jobb ruhaujjukon viselték hadosztályuk nevét. A Großdeutschland (továbbiakban GD) eredete 1943-ig nyúlik vissza amikor a főparancsnokság berlini épületeinek védelmére a hadsereg őregységet állított fel. Ezt az őregységet (mintegy válaszként a Waffen-SS megalakulására) gyors ütemben gépkocsizó gyalogezreddé fejlesztették, és ekkor kapta a GD nevet is. Első bevetésükre Franciaországban került sor majd részt vettek Jugoszlávia 1941-es elfoglalásában is. A nyár folyamán meginduló keleti hadjáratban a Közép hadseregcsoport kötelékében vettek részt. Zsukov téli ellentámadása alatt a GD körülbelül 1000 elesetett és több mint 3000 sebesültet veszített. Kék Hadművelet - Gépkocsizó Gyaloghadosztály 1942 tavaszán kezdődött meg az ezred gépkocsizó gyaloghadosztállyá történő átszervezése. Ennek keretében 14 db Pz III-ast, 42 db Pz IV-est, 21 db StuG III-ast valamint több tucat Sd.Kfz. 251-es lövészpáncélost, Mardert, 88-ast, 170, illetve 150 mm-es nehéztüzérségi löveget kaptak. Továbbá páncéloszászlóalját felszerelték még a T-34-ek páncélzatának áttöréséhez szükséges L/43-as csőhosszúságú 75 mm-es löveggel felszerelt Pz IVF2-esekkel. A főparancsnokság fontos szerepet szánt nekik az 1942.nyári Kék hadműveletben: melyben az Oroszország déli részén felsorakoztatott szovjethadseregek szétzúzását és a stratégiai fontossággal bíró kaukázusi olajmezők megszerzését tűzték ki céljuknak. A GD-t a 4. páncéloshadsereg alá rendelték ekkor. A hadosztály előrenyomulása során minimális szovjet ellenállással találta magát szemben ezért gyors ütemben haladt a Don folyó felé. 1 hét leforgása alatt megközelítőleg 200 szovjet páncélost semmisítettek meg, sőt 100.000 szovjet katonát is sikerült katlanba zárniuk. A hadosztály szerencséjére hamarosan É-ra a rzsevi kiszögelléshez irányították őket így nem kellett Paulus Sztálingrád felé nyomuló 6. hadseregének sorsában osztozniuk. Ám a Moszkva felé mutató rzsevi kiszögellést Sztálin komoly fenyegetésnek tekintette a fővárossal szemben ezért parancsot adott a felszámolására. A hadosztály itt kemény harcokat élt át amíg 1943 januárjában ki nem vonták az arcvonalból és D-re irányították a 6. hadsereg felmentésére tervezett támadáshoz. Harkov (1.) 1943 januárjában és februárjában a hadosztály együtt harcolt a legnevesebb Waffen-SS hadosztályokkal úgymint a Leibstandarte SS Adolf Hitler-rel, a Das Reich-el, és a Totenkopf-al. Majd a város visszafoglalására tett 3. sikertelen próbálkozás után visszavonták. Mire a hadosztály megérkezett a Harkov melletti gyülekezési pontra csatlakozott hozzájuk az újonnan felállított GD páncélosezred Hyazinth von Strachwitz gróf vezetésével, 42 db Pz IV-e, és 9 db 58t-s Tigris I-es harckocsija melynek 88 mm-es lövege képes volt 2 km-ről is kilőni egy T-34-est. A hadosztály friss páncélosezredének ekkor azt a parancsot adták, hogy vezesse a szovjet téli offenzíva elleni válaszcsapást. 1943 márciusában kerültek szembe a szovjetek II. harckocsihadtestével. Az első ütközetben a GD páncélosezrede kilőtt 46 db T-34-est amely új lendületet adott a támadásnak. Másnap azonban az ezred egy előkészített PaK (páncéltörő ágyú) frontba futott bele, melyet jelentős gyalogság is támogatott. Ennek a védvonalnak a felszámolását a Tigris I harckocsikra bízták amelyek félelmet nem ismerve belerontottak az ellenséges tűzbe és megsemmisítették a kiszögellést. Március 16.-án újabb 30 T-34-es esett áldozatául az ezrednek. Rá 2 napra a németek egy előkészített csapdával várták a szovjet támadó harckocsikat: hagyták, hogy a szovjetek bemerészkedjenek az általuk körülzárt faluba majd mikor az ellenséges tankok az oldalukat mutatták a németek felé a 88-as ágyúk eldördültek. Mire a nap leszállt a harcmezőn 90 ellenséges harckocsit sikerült a németeknek megsemmisíteniük. Ezután több szovjet lövészhadosztály, és harckocsidandár is rohamozta a GD állásait, de mindegyik támadás kudarcba fulladt. Von Strachwitz büszkén mutatta a páncélosezredet meglátogató Heinz Guderian vezérezredesnek (a páncéloscsapatok főfelügyelőjének) a Harkovtól É-ra lévő harckocsitemetőben a több 100 kilőtt T-34-est. 1943 júniusában a hadosztály átszervezték páncélgránátossá, ennek értelmében még több páncélos - páncélozott járművet tudhatott magáénak (mint egy egyszerű páncéloshadosztály). Kurszk: Páncélgránátos hadosztály Miután a heves esőzések sártengerré változtatták Oroszország nagy részét, mindkét félnek elegendő ideje maradt a nyári hadműveletekre való felkészülésre (egységek újjászervezése, feltöltése). A szárazföldi haderő főparancsnoksága (Oberkommando des Heeres - OKH) kulcsszerepet szán a GD hadosztálynak a német vonalakba 80 km mélyen beékelődő kurszki kiszögellés felszámolására. Addigra a hadosztály olyan mértékű hírnévre, és népszerűségre tett szert a német tisztek körében (is), hogy ha valaki harci tapasztalatra, vagy kitüntetésre vágyott az az áthelyezését kérvényezte ebbe a hadosztályba. Emellett a hadosztály ékes példája volt annak, hogy a Waffen-SS által elért harci eredmények nem homályosíthatják el teljesen a Wehrmacht sikereit. A kurszki csatára való felkészüléshez a hadosztály kapott két új Párduc zászlóaljat is (megközelítőleg 192 db Párducot vetettek be ebben a csatában). A hadosztály páncéloszászlóalja 1943 júliusára 80 db Pz IV-essel, 15 db Tigris I-el, illetve 150 mm-es Hummel, és 105 mm-es Wespe önjáró tüzérségi lövegeket rendelkezett. Ekkorra a 4 páncéloszászlóaljával a GD volt a legerősebb német páncélosegység a K-i fronton. A hadosztály július 5.-én indította meg támadását, melynek célja egy fontos magaslat elfoglalása volt, hogy ezzel utat nyissanak a szovjetek D-i szárnyára csapást mérő páncélosok számára. A támadást a Tigris I-ek és a Párducok vezették, de szinte rögtön szovjet páncéltörő ágyúk kereszttüzébe kerültek, ugyanis a szovjetek egymásba kapcsolódó páncéltörő állások egész hálózatát építették ki a kurszki kiszögellésben. Sok Tigris I-es aknára futott, és számos (még korai gyártmányú) Párduc harckocsi kigyulladt műszaki hibák folytán. Ennek ellenére a németeknek sikerül visszaverniük Párduc tankjaikkal egy amerikai General Lee harckocsikkal felszerelt szovjet harckocsidandár ellentámadását. A következő hat napban a németeknek tankjaik műszaki problémáival kellett megküzdeniük, így elvesztették a gyors, és meglepetésszerű támadásuk előnyét, és a Citadella hadművelet véres anyagcsatává változott. A hadosztály minden nap tucatjával lőtte ki az ellenséges harckocsikat, és ágyúkat valamint száz és száz hadifoglyot ejtett mindhiába. Július 12.-re a GD hadosztály már csak 22 db Pz IV-essel, 38 db Párduccal, és 6 db Tigris I-sel rendelkezett. Ezen a napon a szovjetek megindították nagy erejű ellentámadásukat, amikoris több száz T-34-es rontott neki a hadosztály vonalainak, de nem sikerült megfutamítani a hadosztályt. 13.-án a hadosztály újból nekilendült immár utolsó támadásának, de ismét egy kiépített PaK frontba ütközött ami több mint 100 beásott harckocsit, és páncéltörő löveget foglalt magába. Ennek áttörése már meghaladta a hadosztály képességeit, ezért támadásuk végképp megrekedt. A hadosztály kiszögellés D-i részén harcolt, amíg 1943 július 18.-án vissza nem vonták Tomarovka-ba. A kurszki csata során a hadosztály több mint 263 szovjet harckocsit, 144 páncéltörő ágyút, 22 tüzérségi löveget, 11 sorozatvetőt semmisített meg. A GD hadosztály (az eredmény tükrében elfogadható) vesztesége 10 db Pz IV-es, és 43 db Párduc volt, ám sok harci járművük igényelt kisebb nagyobb javításokat, így a július 5.-én harcba indult páncélosainak csak alig 1/3-a maradt bevethető állapotban, illetve a hadosztály személyi állománya is jelentősen megfogyatkozott. Hitler a GD-ot kivonta a D-i szárnyról, és átvezényelte az É-i szárny támogatására. A hadosztály harckocsijait, és felszerelését azonban alig pakolták le a vasúti vagonokról amikor egy Harkov környéki újabb szovjet offenzíva visszaverése miatt ismét bevagonírozták és útnak indították őket. Visszavonulás, védekező harcok - Harkov (2.) Négy szovjet hadsereg Harkov közelében 80 km széles rést ütött a 4. páncéloshadsereg vonalán és ezen a résen több mint 2000 db T-34-es indult meg D felé. D-i irányból a Das Reich, és a Totenkopf Waffen-SS hadosztályok indultak a támadás visszaverésére, míg É felől a GD és a 7. páncéloshadosztály mért rájuk ellencsapást. Von Strachwitz ezrede egy új Tigris-zászlóaljal kiegészülve indult ellentámadásra. Ekkorra a páncélos gróf immáron több mint 100 harckocsit: kb. 40 db Párducot, 40 db Tigris I-est, és 30 db Pz IV-est tudott bevetni. Ekkora erővel egyetlen másik Wehrmacht alakulat sem rendelkezett ezért a GD páncélgránátos hadosztályt szuper páncéloshadosztálynak kezdték nevezni. A két fél a sík sztyeppén összecsapott egymással. A szovjetek szűnni nem akaró hullámokban küldték harckocsijaikat a németek ellen ám azok jóval magasabb fejlettségükből adódóan már hatalmas távolságokból is képesek voltak kilőni a T-34-ket (naponta átlagosan 40-50-et). Természetesen ezidő alatt a hadosztály páncélgránátosai véres harcokat vívtak a szovjet gyalogsággal. A hadosztály ismét megállított egy szovjet előretörést, ám ez sovány vigasz volt, hiszen a német arcvonal továbbra is gyenge maradt. Emiatt a hadosztályt a főparancsnokság visszavonta a Dnyeper folyó vonala mögé. A Dél hadseregcsoport visszavonulásának fedezését a hadosztály kapta feladatául. Ám a folyó német kézen lévő partja hamarosan szovjet kézre került. A GD az elkövetkező három hónapot tűzoltóbrigád szerepben töltötte, vagyis egyik válságos helyzetben lévő frontszakasztól, arcvonaltól a másikhoz rohant, hogy betömje a réseket. Románia 1944 márciusára a szovjet támadás Románia határán kifulladt így a németek kissé össze tudták szedni magukat, át tudták csoportosítani megtépázott hadosztályaikat. Ekkor a GD hadosztály a hadosztály történetének talán leghíresebb parancsnoka a mindössze 150 cm magas arisztokrata származású, fáradhatatlan, Hasso von Manteuffel altábornagy vezette. Áprilisra Manteuffelnek sikerült erős védőállásokat kiépítenie a román határváros Targul Fumos közelében. A tábornagy hadosztályát úgy állította föl, hogy előre helyezte el a páncélgránátosokat a kiépített árokrendszerekben és bunkerekben, a tüzérséget, és a 88 mm-es légvédelmi lövegeket pedig mögéjük helyezte el de úgy, hogy azok a hadosztály teljes arcvonalát tűz alatt tudták tartani egy esetleges szovjet támadás alatt. A tartalékot a 25 db Pz IV-essel, 10 db Tigris I-esssel, és 12 db Párduccal rendelkező páncélosezred valamint 25 db StuG III-assal rendelkező rohamlöveg zászlóalj képezte. A klasszikusnak mondható védelmi ütközethez már csak a Vörös hadsereg hiányzott. Miután a szovjet tüzérség szokásos módon tüzérségi előkészítés jegyében egész nap lőtte a német állásokat, május 2.-án megindultak a harckocsik. A német páncélgránátosok hagyták, hogy az első hullám 25 db T-34-ese átgördüljön lövészárkaik felett így tökéletes célpontot nyújtottak az álcázott 88-asoknak. Néhány perc leforgása alatt a támadók felét megsemmisítették, míg másik felüket a páncélosezred harckocsijai semmisítették meg. A második hullámot alkotó 30 db T-34-es az arcvonal mögötti magaslat lejtőjén megbúvó rohamlövegek lőtték ki (saját veszteség nélkül). Ezután a szovjetek látva, hogy rosszul áll a szénájuk a harmadik hullámban 7 új, 122 mm-es ágyúval felfegyverzett Joszif Sztálin II-es nehéz-harckocsijukat küldték támadásra amelyek már több mint 3 km távolságból is képesek voltak átütni a Tigris I-es harckocsik páncélzatát. Von Manteuffel Tigris I-es tankjait küldte ellenük ám ezeknek minimum 1,8 km-re meg kellett közelíteniük szovjet ellenfeleiket, hogy a vékonyabb oldalpáncélzatukat eltalálva sikerrel vehessék fel velük a harcot. Végül ily módon négy JSZ II-est sikerült harcképtelenné tenni, míg a visszavonuló hármat az őket üldöző Pz IV-esek lőtték ki hátulról. A következő támadás során a szovjetek T-34-ikkel betörtek egy Targul Fumos közelében elhelyezkedő faluba (a hadosztály jobb szárnyán). Von Manteuffel azonnal a helyszínre sietett egy Pz IV-es zázad élén ahol 30 szovjet harckocsit kilőttek, a többit pedig megfutamították. Az elkövetkező napokban a szovjetek újabb és újabb rohamai dacára a GD hadosztály kitartott. Végül a szovjetek május 5.-én visszavonták csapataikat! A szovjet veszteségek 350 harckocsira rúgtak, továbbá Von Manteuffel szerin további 200 megsérült. A németek mindösszesen 10 harckocsit veszítettek a küzdelemben. A Baltikum 1944 júniusában a háború legnagyobb szovjet offenzívája szétzúzta a Közép hadseregcsoportot, és egy tátongó rést szakított ki a német védelmi vonalakon. A Vörös Hadseregnek ezzel az arcvonal középső részén sikerült kiűznie a németeket a Szovjetunió területéről. A harcok ettől kezdve Lengyelországban folytak. Augusztus 1-jén a szovjet csapatok elérték a Balti-tengert és elvágták a Riga körül tömörülő É hadseregcsoport visszavonulási útját. A főparancsnokság, hogy elkerülje a hadseregcsoport bekerítését, újból a GD-hoz fordult, hogy felmentség a csapdába esetteket. A hadosztályt először a K-Poroszország és Litvánia határán fekvő Vilkoviskenbe (mai Vilkavikis) irányították, hogy ott felszámoljon egy szovjet gárda harckocsihadtestet. A támadáskor a hadosztály közel 350 harckocsija, és egyéb páncélozott járműve indult meg a cél felé, de rövid időn belül kiderült, hogy az ellenség velük szembe több száz Joszif Sztálint, SzU-100-ast, és SzU-122/152-t állított fel. Von Manteuffel mindenképpen el akarta velük kerülni a frontális összecsapást így úgy manőverezett hadosztályával, hogy azok a szovjet harckocsik oldalába kerüljenek. A német támadás eredményeként a szovjetek 70 harckocsit és 60 páncéltörő ágyút vesztve vonultak vissza. Augusztus vége felé megindult a felmentő támadási kísérlet a Riga környékén csapdába esett É hadseregcsoport felmentésére. Néhány bekerített alakulatnak sikerült a biztonságot jelentő német állásokat elérnie, ám a sokszoros túlerővel szemben a GD tehetetlennek bizonyult. Mire augusztus 23-ra a felmentési kísérlet végképp kifulladt, a hadosztály összes harckocsija megsemmisült, vagy megsérült és javításra várt. Páncélosezrede csak az új Tigris I-es és Párduc harckocsik megérkezése után vált ismét bevethetővé. A Vörös Hadsereg addigra 19 gyalogoshadosztályt és 5 harckocsihadtestet sorakoztatott fel a német vonalakkal szemben. Majd 1944 októberében megindították támadásukat. Ennek eredménye az lett, hogy a GD körüli gyengébb hadosztályok összeomlottak, és maga a GD hadosztály is hosszú napokon át gyakorlatilag a bekerítés ellen harcolt. Ám végül sikerült egy szilárd utóvédet kialakítania a hadosztálynak Tigris I, és Párduc harckocsijaiból amiknek segítségével fel tudták tartóztatni az oroszokat. Így lehetővé tették, hogy a GD hadosztály, és a többi megtépázott hadosztályok visszavonulhassanak Memelbe. A várost ugyan Hitler erődnek nyilvánította de a sokszoros túlerőben lévő Vörös hadsereg ellen a védők nem sokat tehettek. A város védőit K-Poroszországba menekítették. Végjáték: Páncéloshadtest 1944 decemberének folyamán a GD hadosztályt újjászervezték, és ennek keretén belül létrehozták a GD páncéloshadtestet. Papíron a GD hadosztály mellett a hadtest részét képezték még a Brandenburg, a Kurmark, és a Luftwaffe Hermann Göring páncélos-hadosztályai, valamint a Führer gránátosandár, és a Führer Begleit dandár. A valóságban azonban ezeket az alakulatokat sohasem vetették be együtt, igazi hadtestként. Harci veszteségeik, valamint az utánpótlás akadozása miatt sohasem állt rendelkezésre elegendő katona és felszerelés. Amikor a szovjetek 1945 januárjának közepén megindították következő támadásukat a GD hadosztály utoljára csapott össze a Vörös hadsereggel. K-Poroszország erdeiben heteken át tombolt a véres küzdelem miközben a hadosztály fokozatosan Königsberg (mai Kalinyingrád) felé szorult vissza. 1945 márciusára a hadosztály létszáma 4000 főre zsugorodott. Utolsó páncélos ellentámadásukra március 17.-én került sor amikor 3 Tigris I-es indult a Balti-tenger partján még éppenhogy tartott talpalatnyi föld védelmére. A 3 páncélos legénysége az utolsó emberig harcolt, hogy fedezetet nyújtson a visszavonuló hadosztálynak. A hadosztály katonáinak egy részét azonban hátra kellett hagyniuk (sebesültek, sérültek) mivel nem tudták őket kimenekíteni ezért ők orosz hadifogságba kerültek A hadosztály egyik része amit a Samland félszigetre evakuáltak még majdnem 1 teljes hónapig harcolt egyszerű gyalogosként míg végül hajóval Dániába szállították őket. A hadosztály másik részét a német Schleswig-Holstein tartományba evakuálták. Az eltelt 3 hónap alatt a hadosztály katonái közül több mint 17. 000-en vesztették életüket, és csupán a kimenekített pár 100 túlélőnek sikerült a viszonylagos biztonságot jelentő brit hadifogságba kerülnie. Végszó A Großdeutschland hadosztály felállítására eleve azért került sor, hogy a német szárazföldi haderő elit alakulataként részt vegyen Hitler K-i hódító háborújában. A hadiszerencse fordultával azonban szerepe kissé megváltozott: immáron nem a támadások vezetését bízták rá, hanem a száz sebből vérző német arcvonal egyben tartását. A német hadiipar legkorszerűbb harckocsijaival (Tigris I, Párduc) felfegyverzett Großdeutschland páncélosezred ragyogó harci sikerei végigkísérték a hadosztály küzdelmeit. Ezzel egyetemben kijelenthető, hogy a Großdeutschland hadosztály becsülettel végig küzdötte a II. Világháborút. http://en.wikipedia.org/wiki/Gro%C3%9Fdeutschland_Division http://en.wikipedia.org/wiki/Infantry_Regiment_Gro%C3%9Fdeutschland http://www.axishistory.com/index.php?id=1064 http://www.axishistory.com/index.php?id=1664 http://www.axishistory.com/index.php?id=8452 Tim Ripley: Elite Units of the Third Reich (ISBN 963 9329 69 X) http://www.bundesarchiv.de Írta: Németh András Tamás (Bazooka Joe) Összeállította Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Szorokin: Cukor-Kreml Gondolat Kiadó A szlávlélek kvintesszenciája, 2050-ben Gorbacsov felébred a hibernálásból. Péterváron kimegy a Névai sugárútra és megdöbben, hogy milyen gyönyörű autók, csinos, jólöltözött nők és tömött kirakatok vannak. Elégedetten beül az első vendéglőbe. Lehajtja az első „szto gramm” jeges vodkát és elgyönyörködik az itallapban. Zakuszkák, tokhal, szarvasgomba, kvasz, borscs, Sztroganoff-bélszín, nyelvhal stb. Nem tud uralkodni magán, s amikor jön a pincér , megkérdi, -Mondja, mióta van Önöknél ilyen árú -bőség? -Hát a nagy háború befejezte óta. -És győztünk?- kérdezi Gorbcsov. -Természetesen. -Akkor fizetek. -104 dollár, 50 cent. Részlet: Marfusa öröme Beszökött a téli napsugár a zúzmarás ablakon, és Marfusenykaorrára szállott. Fölnyitotta a szemét Marfusa, s tüszszentett. A legérdekesebb résznél ébresztette föl anapsugaracska:megint az elvarázsolt, kék erdőről álmodott, meg a szőrös, kerge manókról. Kék fák közül kacsingattak rá a szőrmanók,kiöltötték tüzes nyelvüket forró szájukból, s e nyelvecskék aztán ragyogó hieroglifákat rajzoltak a fák törzsére,de a legeslegősibbeket ám, a legeslegbonyolultabbakat ám, amiket még maguk a kínaiak sem ismernek, olyan hieroglifákat,melyekben nagy és szörnyű titkok rejtőznek. Micsoda álom, elhűl tőle a lélek, és valamiért mégis oly édes effélét álmodni. Lerúgta Marfusa a takarót magáról, kinyújtózott, meglátta a falon Ilja Muromec eleven képét, ahogy Szivka-Burkát ugratja, hosszú sörényű, szépséges paripáját, és eszébe jutott – ez már az utolsó vasárnap. Karácsony hetének utolsó vasárnapja. Csudajó! Nem ért még véget a szent karácsony! Csak holnap kell iskolába menni. Egy hetet pihent Marfusenyka. Hét napon át nem csilingelt a szelíd ébresztőóra hét órakor, nem rángatta a lábát a nagymamája, nem sürgette az anyja, nem húzta le a hátát az iskolatáska s benne okoska.Fölállt Marfusa, ásított, és kopogott a faparavánon: – Anyu! Semmi válasz. – Anyu-u-u! Mozgolódni kezdett anyuska a paraván másik oldalán. – Mi van? – Semmi. – Ha semmi, akkor aludjá’! Tán zabszem van a fenekedben? De Marfusenyka már sehogy sem alhatik. A jégvirágos, napfénytől csillogó ablakra nézett, és azonnal eszébe jutott, miféle vasárnap van máma. Ugrálni kezdett, és tapsolt magában: – Ajándék! A napocska emlékeztette rá, a jégvirágok az üvegen, azok emlékeztették a legfontosabbra: – Ajándék! Ajándék! Fölvisított Marfusa örömében. És meg is ijedt menten: – Hány óra lehet?! Hálóingesen, kibomlott-borzas-copfosan kiugrott a paraván mögül, és az órára pillantott: még csak fél tíz! Keresztet vetett az ikonok felé: – Dicsőség, Uram-Teremtőm! Az ajándékra, sajna, várnia kell este hat óráig. Karácsony utolsó vasárnapja, este hat óra: az az ajándékozás ideje. – A csudának nem bírsz aludni, hé? – morgott az anyja, és fölült az ágyán. Mozgolódott, szipákolt Marfusa apja mellette, de nem ébredt föl: tegnap későn jött meg a Miusszkaja térről, ahol a maga fabrikálta fa cigarettatárcáit árulta, éjjel aztán megint a vésőt csapdosta, bölcsőcskét barkácsolt Marfusa leendő öcsikéjének. A nagyi bezzeg azonnal megébredt a kemencén, köhögött, harákolt, köpött, morgott: – Szentséges Istenanyácska, bocsáss meg minékünk, légy irgalmas… Meglátta Marfusát, rásziszegett: – Mér nem hagyod, hagy aludjék apád, bestia? Köhécselt már a nagypapa is a saját zugában, a másik paraván mögött. Marfusa bezárkózott a vécébe, minél meszszebb a nagymamától. Még tán a haját is megcibálná. A nagymama gonosz. A nagypapa meg kedves, szeret beszélni. Anyuska komoly, de jóságos. Apuska meg mindig olyan hallgatag, komor. No, és ez az egész családja Marfusának. Elvégezte a dolgát Marfusa, megmosta az arcát, s nézte magát a tükörben. Tetszik magának Marfusa: fehér az arcocskája, szemernyi szeplő nincsen rajta, a haja meg szőke, egyenes, sima, a szeme szürke, mint az anyuskáé, az orra kicsi,de nem pisze, mint az apuskáé, a füle jó nagy, mint a nagypapáé, a szemöldöke meg fekete, mint a nagymamáé. Tizenegy éves korára sok mindent megtanult már Marfusa: négyes tanuló, tegező viszonyban van az okoskájával, vakon tud írni rajta, sok kínai szót is tud már, segít anyuskának, hímez, horgol, énekel a templomban, könnyen megtanulja az imádságokat, pelmenyit gyúr, mos, mosogat, felmos. Kihúzta a pohárból a sárga-piros sárkányos fogkeféjét, fölélesztette, megitatta fogelixírrel, bedugta a szájába. Ráfreccsentette a sárkány a nyelvére a finomentát, rávetette magát a fogaira, forgott-morgott. Marfusenyka meg közben a hajára eresztette a fésűt. Nekiállt a réteges fésű szokásos munkájának, kúszott-zümmögött Marfusa szőke hajában. Szép haja van Marfusának! Hosszú, sima, selymes. Élvezet a fésűnek ilyen hajban túrni-mászni. Megfésülte a fésű, aztán visszamászott a feje búbjára, s nekiállt a copfját befonni. Marfusenyka kiköpte a sárkányt a kezébe, megmosta, beletette a pohárba. Kacsintott neki a fogseprő-sárkány tüzes szemecskéjével, és megdermedt másnap reggelig. A konyhából meg közben hívja már morgolódva a nagymama: – Marfa, tedd föl a szamovárt! – Azonnal, nagyi! – kiáltotta Marfusa, és megsürgette a kínai fésűt: – Kuaj-i-djarr!1 Hangosabban zümmögött a fésű, puha fogai gyorsabban mozogtak szőke hajában. Kiválasztott Marfusa egy narancssárga szalagot és egy pár cseresznyécskét, megvárta, míg elvégzi munkáját a fésű, és ment ki a konyhába. Marfusa dolga megtölteni a másfél vedres szamovárt: betöltötte a vizet, meggyújtotta a nyírfakérget, bedobta a kályha fekete száján, aztán rája a fenyőtobozokat, amikért az egész osztállyal együtt utaztak Szerebrjanij Borba. Három zsák tobozt gyűjtött Marfusa az egy hét alatt. Nagy segítség ez a szüleinek. És Moszkva-anyácskának is. Ropogott a nyírfakéreg, Marfusa egy nyaláb nyírfaforgácsot rakott a tobozokra, és bedugta a csövet a másik oldalon, a falon lévő lyukba. Ott, a fal mögött van a közös kémény, az egyetlen az egész tizenötemeletes házra. Vidáman zúgott a szamovár, ropogtak a tobozok. De ott is van már a nagymami: alighogy a reggeli imáját elmondta, máris nekiállt befűteni. Ma már Moszkvában mindenki tüzet rak reggelente, orosz kemencében főzik az ebédet, ahogy az Uralkodó elrendelte. Nagy segítség ez Oroszországnak, és mennyi drága gázt lehet megspórolni vele!Szereti nézni Marfusa, ahogy égnek a tuskók a kemencében.De ma nem ér rá arra. A mai különleges nap” „2028-ban járunk ismét, Az opricsnyik egy napja világában, amelyről ezúttal teljes körképet kapunk. A Rettegett Iván-i rémuralmat a nemzeti giccsel egyesítő, "újjászületett" Oroszország már túl van a vörös és szürke "zavaros időkön". Most a Nagy Falat építi, mely elkeríti az országot a külső ellenségektől, főként a megvetett Nyugat szabadosságától. Közben az Uralkodó vezetésével a titkos rendőrség és az opricsnyikgárda kemény harcot vív a belső ellenség ellen. Szorokin bámulatos fantáziával és nyelvi leleménnyel festi elénk ennek a riasztó, a középkori cárizmus, a kommunizmus és a fasizmus egynémely borzalmait már újraegyesítő, de egyelőre még viszonylag szelíd - édeskés és giccses - diktatúrának egy-egy szeletét: a Nagy Fal építésének egy napját, a szexre kiéhezett Uralkodónő ábrándozását, egy kocsmát, ahol a "hóhérok" épp megvitatják a vesszőzés és a korbácsolás előnyeit és hátrányait, egy nyilvánosházat, melyben az állami opricsnyik urat kényeztetik a leányok, egy ellenzéki gúnyirat szerzőjének kegyetlen kihallgatását, egy ellenzéki összejövetelt, melynek tagjai kábítószer hatása alatt álmukban farkassá válva darabokra szaggatják az Uralkodót és hozzátartozóit - s végül megjelenik Komjaga, az első kötet főhőse is, miután Papát, az opricsnyikok vezetőjét letartóztatták. S ki tudja, mi következik, miután Oroszország újra felbolydult, mert elfogyott a gáz?” (A kiadó) 2068-ban a kínaiak által uralt Szibériában szlopáriumnak tűnik a jövő: az emberek élveszülő szövettel kitapétázott bunkerekben laknak , hiperaktív megvilágítással. Itt dolgoznak a tudósok, akik írók szervezetéből kékhájat állítanak elő, s iráni, zoroaszteri /a Földbaszók csoportja /törzsek segítségével a múltba röpítik azt, hogy megváltoztassa jövőt. A kísérleti telepen egy pulyka nehezebb, mint egy ember, maga Tolsztoj-4 is csak 112 centi. A kékháj rajta és a többi, klónozott írók nevét viselő mesterséges szörnyeken termelődik, akiket titkos módszerekkel épp e célra tenyésztenek. Ez a titokzatos anyag/ jégbe burkolva/ megőrzi hőmérsékletét, csak írókon képződik -a lélek mérnökein-. Woody Allan mondta egyszer, hogy „gyorsolvasási módszerrel elolvastam Tolsztoj Háború és békéjét. Oroszországról szól.”. Szorokin műve is Oroszországról szól, ahogy az egy az ürüléke iránt bajor nosztalgiát érző, azzal freskókat vizionáló, erekciójával jelenleg csak visszaélni tudó orosz undergrund performance elképzeli. Jobb pillanataiban a szerző H. G. Wellsre, vagy netán Karel Capekra emlékeztet /Harc a szalamandrákkal/, aztán jön a szerző elementáris erejű vonzalma: nála a szerződéseket konyakkal és ondóval írják, ondóból készülnek az arc-kozmetikumok, állandó a tapicskolás szarban, húgyban, aztán a mindent megkoronázó, az oroszok számára platoni idealizmust megtestesítő kannibalizmusban aztán feltalálja magát a megváltásra készülő nagy orosz, misztikus, pravoszláv lélek Azt hiszem ez az alkotófolyamat summája, experimentális lényege, conditio sinque non-ja, eszkatologikus célja: a kannibalizmus. Leplezetlen orosz vágyat testesít meg, ha Sztálinnak kellett 1936-ban alkotmányos rendelettel betiltania Oroszországban az emberhús-evést, igazi szláv elrévülés, éteri szublimáció. Oroszország- Anyácska spirituális esszenciája. Az összegyűlt kékhájat elrabolja egy bányában élő társaság. Itt, a regény felénél derül fény arra, hogy mi is történt a 2000-es év és a regény ideje között: ”2026-ban az Oroszországi Földbaszók rendjének főpapjai között komoly és elvi ellentétek kerültek felszínre . Mint tudjuk, az V. Zsinaton való történelmi jelentőségű elkülönülés és az azt követő gyalázatos Megosztás után a Rend déli és északi földbaszókra vált szét. Ennek a társadalomnak az egyház és az azt éltető mítoszok az alapkövei-a Szent helyek, az Ereklyék, a kinyilatkoztatás mind a hatalmas falloszú megváltó gyermek küldetését készítik elő.” /Hetényi Zsuzsa előszava a regényhez, Vlagyimir Szorokin: Kékháj, Jaffa Kiadó, Budapest, 2004/ Készen állsz a Nagy Tavaszi Földbaszásra? -A megváltó- Szorokin igazán akkor van elemében, amikor a megváltás mechanizmusát barokkos, manierista realizmussal ecsetelheti: -Egészséges vagy-e gyermek? -kérdezte a nagymester. -Hála a Földnek, egészséges, nagy atya. -Kész vagy-e a Tavaszi baszásra? -Kész, nagy atya. -Föláll-e a faszod? -Föl, nagy atya. -Mutasd, gyermek. Vill levette a genitáliáiról és a padlóra tette a fémbőröndöt, aztán fölállt, mindkét karjával átölelte a hímvesszőjét, fölemelte a földről, a vállára vetette és nagy erővel maszturbálni kezdett. Két hatalmas izmos keze hímvesszeje kövér, fehér bőrét mozgatta, és az hol rácsúszott a vállára támaszkodó rózsaszín makkra, hol lejött róla. A hímvessző redős bőrén előtűntek az erek, megduzzadtak, a makk vörössé vált, a hímvessző nőni kezdett, a makk kibújta bőrből és a plafon felé emelkedett. Vill tiszta erejéből maszturbált. A földön heverő herezacskója összehúzódott, hímvesszője tövéhez emelkedett, két hatalmas heréje körül megfeszült, ellilult és fényleni kezdett a bőr. Lila makkja megérintette a plafont.” /Im. 171.old/. Igazi, posztmodern ínyencség a regény, van benne minden: csörgőkígyó, zongorabillentyű, vadegér. Kedves, bensőséges rész Hruscsov és Sztálin homoszexuális kapcsolata, csakúgy, mint Hitler és Sztálin lányának anális aktusa. A regény tele van az író által kitalált kifejezésekkel, külön szószedet jár hozzá, gondoltam, hogy a recenzióhoz én is írok egyet. A regényben legjobbak a paródiák/ Platonov, Tolsztoj, Dosztojevszkíj/ és a koktélreceptek. A vöröshangyát én kihagynám belőlük. Az nekem túl posztmodern. Jég szerepel a Gondolat Kiadónál megjelent Szorokin regény címében is. /Gondolat Kiadó, 2004, Budapest/. Ez a jég a tunguz meteorit jege. Jégbaltával vernek agyon embereket, de csak akkor, ha nem szólal meg a szívük. /Elég nagy a szórás/. Ebben részt vesznek náci tisztek és KGB-sek is. Ez Szorokin univerzalizmusa, aztán átalakul a dolog /kell egy kis transzcendencia/, aztán átalakul a dolog korunk amerikai módra felfogott direkt -marketingjének mindennapos használati cikkévé, amiről aztán mégsem derül ki, hogy mire való, csak azt, hogy nagyon jó érzést okoz. Ez a Yeg. A Jég. c. regényhez írt Háy János előszóban olvastam, hogy a könyv aukciós. /Igazi posztmodern csemege!/ Tulajdonképpen csak a könyv kerül pénzbe, a papír, ami benne van, az szinte ingyen van. Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Candide Európa Kiadó 1759, Genf F.M. Aoruet, azaz Voltaire 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó Voltaire Candide- jára a XVIII. század közepének borzalmai nagy hatást tettek, köztük a lisszaboni földrengés, a szörnyűséges hétéves háború kitörése a német államokban és John Byng angol admirális igazságtalan kivégzése. E filozofikus mesét gyakran ünnepelik a felvilágosodás példaszerű szövegeként, pedig ugyanakkor ironikus támadás a felvilágosodás optimista hittételei ellen. Voltaire bírálata Leibniz „elegendő ok” alapelvét célozza meg, mely Szerint mindennek megvan a maga oka, semmi nem létezik ok nélkül. Ebből az alaptételből következik az állítás, hogy a létező világ minden lehetséges világ legjobbika. A regény úgy indul, hogy az ifjú címszereplő, akit Pangloss nevű tanítója oktat eme optimista filozófiára, kicsöppen a csodálatos kastélyból, ahol nevelkedett. A továbbiakban azokról a nehézségekről és csapásokról olvashatunk, amelyekkel Candide és társai találkoznak utazásaik során. Van köztük háború, nemi erőszak, lopás, akasztás, hajótörés, földrengés, kannibalizmus, rabszolgaság.. És miközben e tapasztalatok lassan kikezdik Candide optimizmusát, a regény könyörtelenül kiábrándít politikából és az irodalomból, csúfot űz a tudományból, a filozófiából, a vallásból. S korabeli társadalmi nyavalyák maró szatírájaként a Candide ma éppoly találó, mint egykoron. Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Peregrine Pickle kalandjai Tobias George Smollett 1721 Skócia 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó Smollett második regénye az önmagával eltelt Peregrine Pickle kalandjait adja közre. Noha epizodikus szerkezete és betétekkel tűzdelt elbeszélésmódja a Roderick Random-ra emlékeztet, mégis több mint a korábbi regény megismétlése. Peregrine gyarló hős amire a harmadik személyű, mindentudó elbeszélő gyakorta kritikus hangneme is felhívja a figyelmet. Többé-kevésbé sikeres kereskedők leszármazottja; miután saját anyja megtagadja, egy különc nagybácsi veszi magához-akinek a szerepeltetése a fő humorforrás a regény első részében. Peregrine jó nevelésben részesül, ami csak erősíti saját fontosságába vetett tévhitét. Elindul a Nagy Utazásra, és Európában bolyongva számos kicsapongásba, szexuális cselszövésbe és kétes kalandokba bonyolódik; Londonba visszatérve igyekszik bekerülni a divatos társaságba és politika köreibe. Egy örökösnő kezére pályázik, hogy házassága révén az arisztokrácia sorába emelkedhessen. Ám Peregrine törekvéseit meghiúsítja saját pusztítóan romlott viselkedése, amellyel csak azt bizonyítja, hogy erkölcsei meg sem közelítik azt a szintet, ahová vagyona helyezte. Végül, a Fleet börtön lakójaként, Peregrine megjavul. Feleségül veszi Emíliát, és távol a divatos társaság kísértéseitől éli a vidéki nemesség életét. Vaskos humora ellenére Smollett szatírája olyan komoly aggodalmakra is kitér, mint a francia igazságszolgáltatás önkényessége vagy a korabeli kalmárszellem társadalmi rendet fenyegető veszélye. Peregrine-nek meg kell ismernie a társadalmi helyzetével járó felelősséget és előjogokat, hogy igazán értékelni tudja kivételes szerencséjét: a nyugodt életet és a csendes boldogságot szeretett Emíliája oldalán. Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

. Egyszer a románok nagy ásatásba kezdtek, hogy hátha találnak valamit, ami igazolja, hogy ők már a római-korban is ott voltak. A szorgos munka meghozta gyümölcsét, találtak egy régi nagy kőtáblát a következő felírattal "Ave Cezar Vavan" Megörülnek, hiszen kezükben a bizonyíték, már nem érheti szó a ház elejét, csak a "vavan" szót nem értik, de a többi egyértelműen igazolja, hogy római-kori. De a hiányzó részt majd a tudósok kitalálják, addig is a Bukaresti Nemzeti Múzeumban a helye. Jöttek is a látogatók, ám egyszer csak a sokaság arra figyel fel, hogy egy székely paraszt iszonyatosan röhög. Oda is súgja neki a múzeumőr: - No, te székely! Ne nevess ilyen hangosan, mert elvisz a Szekuritate. De a székely csak nevet, és nem bírja abbahagyni. Be is viszik kihallgatásra és kérdezik, min nevet ennyire. -Hát, csak azon, - mondja a székely - hogy nem az van oda írva "Ave Cezar Vavan", hanem, hogy "A Véce Zárva Van". A Magyar szókincstár a magyar nyelv egynyelvű szótára, amely 1998 és 2005 között nyolc kiadást ért meg. címszavainak száma 25 500, a szócikkeiben található szavak száma 80 600. A szócikkeket 42 300 szinonimasor (jelentés) építi fel. A szótár szerzői 14 400 szinonimasornak adták meg az ellentétes jelentését. Tinta Kiadó www.tintakiado.hu A szavakon felül több mint 3800, a szavaknál nagyobb lexikai egységet – szólást, szóláshasonlatot – tartalmaz a szótár 760 címszó alá besorolva. A szótár jellege, típusa A Magyar szókincstárban felsorakoztatott 80 600 szó között a mai köznyelv szavain kívül szép számmal szerepelnek régi, régies, nyelvjárási, népi és idegen hangzású szavak, valamint a diáknyelv lexikai elemei és a szleng jellegű kifejezések is. A szerzők szándéka szerint a Magyar szókincstár szinonimaszótárként és értelmező szótárként is használható. A szótár szócikkeinek szerkezete A szócikk a címszót követően egy vagy több szinonimabokorból tevődik össze. Ezekben sorolják fel a címszó rokon értelmű szavait a címszó jelentései szerint bokrokba rendezve. Az egyes szócikkekben található szinonimabokrok sorrendjének megválasztásához a Magyar értelmező kéziszótár (szerk.: Juhász József és tsai, Akadémiai Kiadó, 1972) jelentésszerkezetét vették figyelembe. A Magyar szókincstár az anyanyelvoktatás, a szókincsfejlesztés hasznos segédeszköze. Az anyanyelv szabatos, színes, helyes használatához nyújt segítséget, amely gazdag tára a rokon értelmű szavaknak, más néven szinonimáknak, és feltünteti a szavaknál nagyobb lexikai egységeket (szókapcsolatokat, szólásokat, közmondásokat) is. A magyar szótárirodalomban elsőként közli a szavak ellentétét, antonimáját. A szótár 25 500 vastag betűs címszót tartalmaz. A szócikkekben található szavak száma 80 600. Szerzői 14 400 szónak, szinonimasornak adták meg az ellentétét. Több mint 3 800 közmondás, szólás található benne 760 címszó alá besorolva. A mai köznyelv szavain kívül szép számmal szerepelnek benne régies, nyelvjárási és idegen hangzású szavak, de nem maradtak ki a diáknyelv lexikai elemei és a szleng jellegű kifejezések sem. Háromszor több szót tartalmaz minden korábbi szinonimaszótárnál. Tudományos igényű kínálati szótár, amelyben használója megtalálja és kiválaszthatja egy-egy címszó tágan értelmezett szinonimái közül a legmegfelelőbbet. A többéves gyűjtőmunka során nyelvészek, egyetemi és főiskolai tanárok 28 korábban megjelent szótárt dolgoztak fel. Az összegyűjtött gazdag nyersanyag elrendezése a nyelvészet és azon belül is a lexikológia és a jelentéstan legújabb eredményeinek figyelembe vételével, korszerű eszközök (számítógép, célprogramok) alkalmazásával történt. Szótárunk a magyar anyanyelvűek legszélesebb köre számára készült, haszonnal lapozhatják a hivatásos tollforgatók (az újságírók, a fordítók, a szerkesztők) is. Ez a címe az első olyan magyar–magyar szótárnak, mely alcíme szerint „Rokon értelmű szavak, szólások és ellentétek szótára”. A kiváló, nyelvtudományunkat gazdagító mű a rokonértelműség (szinonimika) és ellentétesség (antinomika) együttes megjelenése a magyar szótárírás történetében. A 929 oldalas kötet főszerkesztője Kiss Gábor, főmunkatársa Temesi Viola, szerkesztőinek sora pedig: Balázsi József Attila, Bencédy József, Fazekas Emese, Nemoda Judit, Spannraft Marcellina, Villó Ildikó. Rajtuk kívül a számítástechnikai, technikai szerkesztésben közreműködő héttagú Radnóthy és Fia Bt. járult hozzá ahhoz, hogy a TINTA Könyvkiadó 1998-ban megjelentethesse a munkát. A fülszöveg arról tudósít, hogy a kötet szócikkeiben 80 600 szó van, címszóinak száma 25 500 (ezek kövérbetűsek). 14 400 szónak, szinonimasornak olvashatjuk az ellentétét, s több mint 3800 közmondás, szólás található benne 760 címszó alá besorolva. A kötet 28 korábban megjelent szótár feldolgozásával lexikológiai és jelentéstani szempontból, valamint technikailag is korszerű színvonalon nyújt eligazítást „a magyar anyanyelvűek legszélesebb köre”, közöttük anyanyelvünk oktatói számára is, nélkülözhetetlen segédeszközként. Az alábbi áttekintés ezért a pedagógiai gondolattal, közelebbről az iskolai anyanyelvi nevelés időszerű szándékával közvetlen kapcsolatban született meg, nem zárva ki a szótárforgatóknak, egyben a nyelvművelésünk után érdeklődőknek vagy éppen a tollforgatóknak a körét sem. Egyetemes jellege – korántsem kimerítő méltató és ismertető soraimból is – bizonyára kiviláglik. A belépőt a Magyar szókincstár (MSzkt.) világába az Előszó kínálja. Ez mindenekelőtt azzal igazolja a mű megjelenését, hogy a ránk zúduló, gyakran nyomasztó információmennyiség megköveteli szókincsünk számbavételét, mégpedig – a nagy szótáríró elődök nyomdokain haladva – korszerű megközelítéssel. A korszerűsítés fő tényezője az, hogy feltérképezi a szókincs elemeit ellentétes jelentésükkel párhuzamosan, hiszen „valamely szónak és ellentétének jelentése szorosan kapcsolatban áll egymással: kiegészítik és meghatározzák egymást, mint a fény és árnyék” (I). A szerzők számítanak a felhasználók ösztönös anyanyelvi érzékére (kompetenciájára), ami feltételezi a szótár alkotó használatát. Segíti őket a kötet tipográfiája és útmutató jelzésrendszere. Ez utóbbival világosan elkülönülnek a kövérbetűs címszó után olvasható jelek. A szinonimasorokat egymástól külön jellel, függőleges vonallal választják el (hiszen a feltüntetett szinonimák leggyakrabban jelentésmezők együttesét alkotják), s összességüket üres káró jel () előzi meg. Ellentéteik (melyek csupa nagybetűsek) előtt telt káró jel () áll. A szólásokat kövér Sz: betű vezeti be. Csúcsos zárójelben olvashatók a vonzatok; az értelmezéseket szögletes zárójel vezeti be. Szükséges ismernünk a rövidítéseket, ezek ugyanis fontos információként jelzik a stílusminősítést kerek zárójelben, dőlt betűkkel ilyenformán: (rég), (táj), (vál), (szleng), (tréf), (biz). A szófajokat szokásos jelölés ismerteti. A jelek és minősítések szükségszerű mennyisége annak a szellemi erőforrásnak differenciált felfogása végett szükséges, amelynek szolgálatában az MSzkt. áll. A jelek és minősítések fölsorolása azért volt ajánlatos, mert önmagukban is kellő támogatást adnak az említett szolgálat mibenlétéről; azaz abban, hogy leíró és történeti, köznyelvi és szaknyelvi, közlő (denotatív) és érzelmi (emotív, konnotatív) szempontból hiteles értéktájékoztatást nyújtson. A szókincstár címében (is) szereplő ellentét főnév értelmezését és ennek az adatokban is következetesen érvényesülő funkcióját az előszó négy pontban közli, mégpedig – tehetjük hozzá – a kommunikativitásban érvényesülő jelleg szempontjából. Két szó közötti ellentétesség esetei eszerint a következők: 1. a résztvevők nézőpontjából ellentétes párosítás, (például ad – kap); 2. a kölcsönös kizárás (apály – dagály); 3. pólusszerű szembenállás, esetleg a pólusok közötti közbenső lépcső figyelembevételével (forró – [langyos] – hideg); 4. két szó ellentétes akkor, ha föléjük rendelhető egy közös szó (személy – teher – [vonat]). Hozzáfűzött megjegyzés: az automatikusan képezhető ellentétek (például alkalmas – alkalmatlan) gyakori felsorolását a szerkesztők lehetőleg elkerülik. És valóban: a koros szócikket nem követi a kortalan, pedig várható lett volna, hiszen az utóbbi (mn.) éppúgy ellentéte a korosnak, mint az időtlen az időnek (l. ÉrtSz.); és sajátos stílusértéke is van, akárcsak az anyátlan-apátlan szópárnak együtt és külön is. Megvan viszont szótárunkban a gyökér mellett a gyökértelen és az élet mellett az élettelen. Érdemesek az alapos olvasói-tanulói elemzésre, mint több hasonló szócikk anyaga-adata is, amelyeknek fölkutatása és elemzése – a hozzájuk tartozó szólásokkal együtt is – igen hasznos gondolat- és érzelemgazdagító hatással járhat. Legalább két szempontból illeti elismerés a szerkesztőket azért, hogy szólásokat is rendeltek a címszavakhoz. Az egyik az, hogy szótárszerkesztői megfontolásból nem rekesztették ki a „kincstárból” az állandó szószerkezeteknek ezt a – hagyományaik miatt is – érdemes és értékes voltát, hiszen sok „friss”, pontosabban idő- és korszerű adat gazdagítja az adattárat, például megkapja a dilihoppot a megbolondul szinonimájaként. Ez a példa is bizonyítja, hogy a kincstár kínálja az alkalmakat arra, hogy a szót ne csak mint önálló jelentéssel bíró egységet mutassa be, hanem – a kommunikációs folyamatban – feldúsítva, a megnyilatkozás rangjára emelje. Ilyenformán kapja meg a mondat rangját, s ezzel együtt stilisztikai jelentőségét is, hiszen egy-egy fogalmat (denotátumot) érzelmi színezéssel tesz kifejezőbbé pozitív vagy negatív irányban. Voltaképpen a dramatizálás fogásaként is minősíthetjük azt az eljárást, amivel életszerűbbé, hatékonyabb kommunikációs tényezővé formálja a szinonimikus értékrendben. Ezt a tendenciát igazolja az is, hogy számos névszóhoz igét is tartalmazó szólás tartozik (például az óvatos címszóhoz négy közül ez a három szólás járul: az aludttejet is megfújja; szemhéj alatt is vigyáz; tojást visz). Többlettartalmat a szólások jó része életmódra jellemző utalással ad. Az önálló melléknévhez például ez a kettő társul: megáll a maga lábán; maga kenyerén van. S két oldallal tovább, az öreg címszó alatti 54 szólásból sok idézi az életkorra jellemző mozgást, a táplálkozást, a kiesést a közösségből és a romlást. Az örül igéhez testmozgás képzete járul, például dagad a szíve a boldogságtól; hízik a mája; madarat lehetne fogatni vele; stb. Érdekes jelenség az, hogy az igekötős igékhez mennyire eltérő mennyiségű szólás társul. Például a meggel kezdődő szavakhoz igen sok, az össze igekötősekhez igen kevés szólás tartozik. Hasznos feladat ennek a jelenségnek a magyarázatát keresni, s esetleg arra a megállapításra jutni, hogy a meg a mozgásjelleg intenzitásbeli sajátosságát sokkal inkább idézi föl, mint az össze. Vizsgálódásra, vitára sok alkalmas feladat kínálkozik. A mennyiség kérdése a szólások számát illetően is tanulságos lehet. E tekintetben a következő kérdések tehetők fel: Mi az oka annak, hogy a nagyszájú címszóhoz 14, a szűkszavúhoz egyetlen egy sem; az ügyetlenhez 8, az ügyeshez 4; a tékozolhoz 4, a takarékoshoz egy sem, a takarékoskodikhoz 2; a sír igéhez 21, a nevethez csupán 6; a gazdaghoz 11, a szegényhez 52; stb. szólás tartozik? Vajon a különbség abból eredhet-e, hogy a társadalom állapota tükröződik benne, vagy szubjektív mozzanatok játszanak szerepet, esetleg a párosított szavak mozgás- és érzelembeli különbsége, gyakorisági sűrűségének jelentésbeli eltérése? Külön vizsgálatot érdemelnek a legnagyobb számú szólások. A meghal 105, az iszákos 46, a fösvény 53, a buta 47 szólást vonz. Ezek egy-egy mozgásfajta vagy tulajdonság alapos tanulmányozására adnak alkalmat. A szólások rengetegében előforduló nyelvi, stílusbeli jellemzés változatai igen tanulságosak: alkalmat adhatnak általános és regionális, rokon és ellentétes, gyakori és ritkán előforduló, jelen- és múltbeli formák értékelésére és elemzésére, az egyéni és az általános alkalmazásra kínálkozó minősítés tanulmányozására. Az elemzések ilyenformán nemcsak nyelvi, hanem esztétikai, sőt etikai tanulságokkal is járhatnak. A szólások tanulmányozása sok esetben együtt járhat a szócikkek tagolódásának tanulmányozásával. A gyorsan (hsz.) címszó két szólást is tartalmaz az értelmezés két módjához igazodva. Az első (mintha puskából lőtték volna ki) a gyors mozgást végző ember tudati állapota szemszögéből tartalmazza a szinonimikát, a második (egy szempillantás alatt) az időtartam szempontján alapul. Van azonban egy harmadik sorozata is a szócikknek, amely a cselekvés módjára vonatkozó szinonimákat sorolja föl (például kutyafuttában); ehhez nem kapcsolódik szólás. A hallgat címszó öt szinonimasort közöl, de csak egyikhez tartozik szólás. Ez a visszahúzódikkal indul, s 21 szólással fejeződik be. Az efféle esetek a sorozatok leírásával indulnak, s annak felfedezését várják az olvasótól, hogy a szólások mely sorozathoz tartoznak nagyobb valószínűséggel. Számos alkalom kínálkozik a kincstárban való búvárkodásra. Még a felületes szemlélőnek is feltűnik, hogy eltérő hosszúságú szócikkek váltogatják egymást. Mi ennek az oka? – kérdezhetjük, s keressük a választ. Ha több szinonimabokor következik a cím után, mégpedig új bekezdésben, s ráadásul a bokor tagjai között függőleges vonal is látható, felderíthetjük a sorrendezés módjának okát is. A szégyenfolt címszó például két szinonimasort tartalmaz: 1. szégyenbélyeg után a ’megbélyegzés’ jelentésű főnevek következnek, s ellentétül a glória áll; 2. szégyen, gyalázat szerepel, ellentétül pedig a dicsőség. A szétválasztás nyilván a konkrét, illetőleg az elvont jelentés alapján történt. Testesebb szócikkek mélyebb elemzést kívánnak, különösen azok, amelyek értelmi kiegészítéseket, vonzatokat, stílusárnyalati minősítéseket kapnak. Ez utóbbiak összességükben egy rendszeres stilisztika építőkövei, amelyek csoportokba rendezve az alább következő tematikai területeket idézik föl (követve a tájékoztatóban foglalt magyarázatot, amely szerint a szavak akkor kapnak minősítést, ha sajátos stílusárnyalatuk, az általánostól eltérő csoportnyelvi használatuk van). Ezt a tényt a szinonima után kerek zárójelben dőlt szedés jelzi (a címszó minősítése az adott jelentéshez tartozó szinonimabokor élén a sor elején áll). A (biz) jelölés a fesztelen társalgás szavain kívül a gyermeknyelvi és familiáris stílusban használatos szavakat minősíti, például klassz, letol, stramm, rásóz. A (durva) minősítés szavai az alantas stílusú beszélgetésben hangzanak el, például pofázik, szarházi. Az (id) idegen szavakra vonatkozik, például evidens, team. A rosszallást, helytelenítést a (pej ’pejoratív’) jelzés illeti, például csürhe, lebuj. A ma már nemigen használt szavak a (rég) minősítést kapják, például mustra, áristom. A (szak) minősítésű szavak szakmai vagy tudományos körökben használatosak, például aljzat, moratórium. A (szleng) jelzés illeti az igénytelen, argó, diáknyelvi, tehát a legfesztelenebb társalgás szavait, például sittre vág, lemar. A (táj) minősítésűek a nyelvjárási szavak, például csimota, pacuha. A (tréf) minősítésűek a kedélyes, vidám hangzású szavak, például birkanyírás, távrecsegő. A (vál) minősítés jár az emelkedett nyelvhasználat szavainak, például kebel, tovaszáll. Előfordul – tehetjük hozzá –, hogy néha kettős minősítésű szavak is előfordulnak a szótárban, például meglovasítás (szleng, tréf). Ez a felsorolás az anyanyelv olyan történeti, területi, művelődési, esztétikai, sőt etikai szempontú tagolódását idézi, amely az általános nyelvszemlélet kategóriáit is illeti. Együttesük a mai nyelvtudomány álláspontját tükrözi, egyben pedig alapul szolgál a pedagógia átfogó nyelvismereti és nyelvhasználati (nyelvművelői) alapstratégiájának. Nem kisebb szerepet tölt be a Magyar szókincstár, mint hogy a mai társadalmi valóság tükörképe, és ezáltal az iskolai nevelési cél- és feladatrendszer távlatilag is érvényes, időszerű és innovatív (azaz folyamatos) továbbfejlesztése. Ehhez hatalmas szóanyagot és napjainkban keletkező adatok garmadáját is felhasználja. (Nem szeretnék a kákán csomót keresés gyanújába keveredni: az újságok egyikében az olvasható – vádként –, hogy egy politikus bűnös kapcsolatba lépett egy külföldivel, s erre az illető a mutyizik (pej) igét használta. Hiába kerestem ezt a szót a kötetben a különböző címszók alatt, pedig jól illenék akár a le- vagy összepaktál, esetleg összejátszik, összebarátkozik, -bratyizik társaságába, hiszen öt szólás is található a fogalomra a 679. oldalon, például összeszűri a levet, egy csuporban kotornak stb.) Határt megvonni a szókincs birodalmában nem lehet. Az a gyarapodás, amely minden előző magyar–magyar szótárhoz képest teljesítette a korszerűség követelményét, kitágítja a szó kapcsolatainak és állandó kapcsolatainak lehetőségeit. Sőt – az előszó tanúsága szerint – fel is kínálja minden magyarul beszélőnek és írónak, mondván: „A szótár használója részére a szerkesztők nagy bőségben felajánlják a címszók szinonimáit, s a gyakran eltérő hangulati, különböző használati körű szinonimák közül a választást az olvasóra bízzák (az én kiemelésem – Sz. A.), mert bíznak ösztönös anyanyelvi érzékében, kompetenciájában. Ily módon a szótár »alkotó« használatot tételez föl.” Erre a szerény fogalmazású kívánalomra válaszunk: az anyanyelv tudását intézményes művelődési lehetőségeknek is vállalniuk kell, elsősorban az iskolának. Az iskola ugyanis nem egyszerűen lehetőséget ad minden korosztály számára az anyanyelvhasználat tudatosítására, hanem az módszertani kötelezettsége is. Minden pedagógiai megnyilatkozás, minden tanulói dolgozat megírása, felelet elmondása, nevelő és tanuló párbeszéde megannyi alkalom a személyiségfejlesztésre. Szende Aladár

. Egyszer a románok nagy ásatásba kezdtek, hogy hátha találnak valamit, ami igazolja, hogy ők már a római-korban is ott voltak. A szorgos munka meghozta gyümölcsét, találtak egy régi nagy kőtáblát a következő felírattal "Ave Cezar Vavan" Megörülnek, hiszen kezükben a bizonyíték, már nem érheti szó a ház elejét, csak a "vavan" szót nem értik, de a többi egyértelműen igazolja, hogy római-kori. De a hiányzó részt majd a tudósok kitalálják, addig is a Bukaresti Nemzeti Múzeumban a helye. Jöttek is a látogatók, ám egyszer csak a sokaság arra figyel fel, hogy egy székely paraszt iszonyatosan röhög. Oda is súgja neki a múzeumőr: - No, te székely! Ne nevess ilyen hangosan, mert elvisz a Szekuritate. De a székely csak nevet, és nem bírja abbahagyni. Be is viszik kihallgatásra és kérdezik, min nevet ennyire. -Hát, csak azon, - mondja a székely - hogy nem az van oda írva "Ave Cezar Vavan", hanem, hogy "A Véce Zárva Van". A Magyar szókincstár a magyar nyelv egynyelvű szótára, amely 1998 és 2005 között nyolc kiadást ért meg. címszavainak száma 25 500, a szócikkeiben található szavak száma 80 600. A szócikkeket 42 300 szinonimasor (jelentés) építi fel. A szótár szerzői 14 400 szinonimasornak adták meg az ellentétes jelentését. Tinta Kiadó www.tintakiado.hu A szavakon felül több mint 3800, a szavaknál nagyobb lexikai egységet – szólást, szóláshasonlatot – tartalmaz a szótár 760 címszó alá besorolva. A szótár jellege, típusa A Magyar szókincstárban felsorakoztatott 80 600 szó között a mai köznyelv szavain kívül szép számmal szerepelnek régi, régies, nyelvjárási, népi és idegen hangzású szavak, valamint a diáknyelv lexikai elemei és a szleng jellegű kifejezések is. A szerzők szándéka szerint a Magyar szókincstár szinonimaszótárként és értelmező szótárként is használható. A szótár szócikkeinek szerkezete A szócikk a címszót követően egy vagy több szinonimabokorból tevődik össze. Ezekben sorolják fel a címszó rokon értelmű szavait a címszó jelentései szerint bokrokba rendezve. Az egyes szócikkekben található szinonimabokrok sorrendjének megválasztásához a Magyar értelmező kéziszótár (szerk.: Juhász József és tsai, Akadémiai Kiadó, 1972) jelentésszerkezetét vették figyelembe. A Magyar szókincstár az anyanyelvoktatás, a szókincsfejlesztés hasznos segédeszköze. Az anyanyelv szabatos, színes, helyes használatához nyújt segítséget, amely gazdag tára a rokon értelmű szavaknak, más néven szinonimáknak, és feltünteti a szavaknál nagyobb lexikai egységeket (szókapcsolatokat, szólásokat, közmondásokat) is. A magyar szótárirodalomban elsőként közli a szavak ellentétét, antonimáját. A szótár 25 500 vastag betűs címszót tartalmaz. A szócikkekben található szavak száma 80 600. Szerzői 14 400 szónak, szinonimasornak adták meg az ellentétét. Több mint 3 800 közmondás, szólás található benne 760 címszó alá besorolva. A mai köznyelv szavain kívül szép számmal szerepelnek benne régies, nyelvjárási és idegen hangzású szavak, de nem maradtak ki a diáknyelv lexikai elemei és a szleng jellegű kifejezések sem. Háromszor több szót tartalmaz minden korábbi szinonimaszótárnál. Tudományos igényű kínálati szótár, amelyben használója megtalálja és kiválaszthatja egy-egy címszó tágan értelmezett szinonimái közül a legmegfelelőbbet. A többéves gyűjtőmunka során nyelvészek, egyetemi és főiskolai tanárok 28 korábban megjelent szótárt dolgoztak fel. Az összegyűjtött gazdag nyersanyag elrendezése a nyelvészet és azon belül is a lexikológia és a jelentéstan legújabb eredményeinek figyelembe vételével, korszerű eszközök (számítógép, célprogramok) alkalmazásával történt. Szótárunk a magyar anyanyelvűek legszélesebb köre számára készült, haszonnal lapozhatják a hivatásos tollforgatók (az újságírók, a fordítók, a szerkesztők) is. Ez a címe az első olyan magyar–magyar szótárnak, mely alcíme szerint „Rokon értelmű szavak, szólások és ellentétek szótára”. A kiváló, nyelvtudományunkat gazdagító mű a rokonértelműség (szinonimika) és ellentétesség (antinomika) együttes megjelenése a magyar szótárírás történetében. A 929 oldalas kötet főszerkesztője Kiss Gábor, főmunkatársa Temesi Viola, szerkesztőinek sora pedig: Balázsi József Attila, Bencédy József, Fazekas Emese, Nemoda Judit, Spannraft Marcellina, Villó Ildikó. Rajtuk kívül a számítástechnikai, technikai szerkesztésben közreműködő héttagú Radnóthy és Fia Bt. járult hozzá ahhoz, hogy a TINTA Könyvkiadó 1998-ban megjelentethesse a munkát. A fülszöveg arról tudósít, hogy a kötet szócikkeiben 80 600 szó van, címszóinak száma 25 500 (ezek kövérbetűsek). 14 400 szónak, szinonimasornak olvashatjuk az ellentétét, s több mint 3800 közmondás, szólás található benne 760 címszó alá besorolva. A kötet 28 korábban megjelent szótár feldolgozásával lexikológiai és jelentéstani szempontból, valamint technikailag is korszerű színvonalon nyújt eligazítást „a magyar anyanyelvűek legszélesebb köre”, közöttük anyanyelvünk oktatói számára is, nélkülözhetetlen segédeszközként. Az alábbi áttekintés ezért a pedagógiai gondolattal, közelebbről az iskolai anyanyelvi nevelés időszerű szándékával közvetlen kapcsolatban született meg, nem zárva ki a szótárforgatóknak, egyben a nyelvművelésünk után érdeklődőknek vagy éppen a tollforgatóknak a körét sem. Egyetemes jellege – korántsem kimerítő méltató és ismertető soraimból is – bizonyára kiviláglik. A belépőt a Magyar szókincstár (MSzkt.) világába az Előszó kínálja. Ez mindenekelőtt azzal igazolja a mű megjelenését, hogy a ránk zúduló, gyakran nyomasztó információmennyiség megköveteli szókincsünk számbavételét, mégpedig – a nagy szótáríró elődök nyomdokain haladva – korszerű megközelítéssel. A korszerűsítés fő tényezője az, hogy feltérképezi a szókincs elemeit ellentétes jelentésükkel párhuzamosan, hiszen „valamely szónak és ellentétének jelentése szorosan kapcsolatban áll egymással: kiegészítik és meghatározzák egymást, mint a fény és árnyék” (I). A szerzők számítanak a felhasználók ösztönös anyanyelvi érzékére (kompetenciájára), ami feltételezi a szótár alkotó használatát. Segíti őket a kötet tipográfiája és útmutató jelzésrendszere. Ez utóbbival világosan elkülönülnek a kövérbetűs címszó után olvasható jelek. A szinonimasorokat egymástól külön jellel, függőleges vonallal választják el (hiszen a feltüntetett szinonimák leggyakrabban jelentésmezők együttesét alkotják), s összességüket üres káró jel () előzi meg. Ellentéteik (melyek csupa nagybetűsek) előtt telt káró jel () áll. A szólásokat kövér Sz: betű vezeti be. Csúcsos zárójelben olvashatók a vonzatok; az értelmezéseket szögletes zárójel vezeti be. Szükséges ismernünk a rövidítéseket, ezek ugyanis fontos információként jelzik a stílusminősítést kerek zárójelben, dőlt betűkkel ilyenformán: (rég), (táj), (vál), (szleng), (tréf), (biz). A szófajokat szokásos jelölés ismerteti. A jelek és minősítések szükségszerű mennyisége annak a szellemi erőforrásnak differenciált felfogása végett szükséges, amelynek szolgálatában az MSzkt. áll. A jelek és minősítések fölsorolása azért volt ajánlatos, mert önmagukban is kellő támogatást adnak az említett szolgálat mibenlétéről; azaz abban, hogy leíró és történeti, köznyelvi és szaknyelvi, közlő (denotatív) és érzelmi (emotív, konnotatív) szempontból hiteles értéktájékoztatást nyújtson. A szókincstár címében (is) szereplő ellentét főnév értelmezését és ennek az adatokban is következetesen érvényesülő funkcióját az előszó négy pontban közli, mégpedig – tehetjük hozzá – a kommunikativitásban érvényesülő jelleg szempontjából. Két szó közötti ellentétesség esetei eszerint a következők: 1. a résztvevők nézőpontjából ellentétes párosítás, (például ad – kap); 2. a kölcsönös kizárás (apály – dagály); 3. pólusszerű szembenállás, esetleg a pólusok közötti közbenső lépcső figyelembevételével (forró – [langyos] – hideg); 4. két szó ellentétes akkor, ha föléjük rendelhető egy közös szó (személy – teher – [vonat]). Hozzáfűzött megjegyzés: az automatikusan képezhető ellentétek (például alkalmas – alkalmatlan) gyakori felsorolását a szerkesztők lehetőleg elkerülik. És valóban: a koros szócikket nem követi a kortalan, pedig várható lett volna, hiszen az utóbbi (mn.) éppúgy ellentéte a korosnak, mint az időtlen az időnek (l. ÉrtSz.); és sajátos stílusértéke is van, akárcsak az anyátlan-apátlan szópárnak együtt és külön is. Megvan viszont szótárunkban a gyökér mellett a gyökértelen és az élet mellett az élettelen. Érdemesek az alapos olvasói-tanulói elemzésre, mint több hasonló szócikk anyaga-adata is, amelyeknek fölkutatása és elemzése – a hozzájuk tartozó szólásokkal együtt is – igen hasznos gondolat- és érzelemgazdagító hatással járhat. Legalább két szempontból illeti elismerés a szerkesztőket azért, hogy szólásokat is rendeltek a címszavakhoz. Az egyik az, hogy szótárszerkesztői megfontolásból nem rekesztették ki a „kincstárból” az állandó szószerkezeteknek ezt a – hagyományaik miatt is – érdemes és értékes voltát, hiszen sok „friss”, pontosabban idő- és korszerű adat gazdagítja az adattárat, például megkapja a dilihoppot a megbolondul szinonimájaként. Ez a példa is bizonyítja, hogy a kincstár kínálja az alkalmakat arra, hogy a szót ne csak mint önálló jelentéssel bíró egységet mutassa be, hanem – a kommunikációs folyamatban – feldúsítva, a megnyilatkozás rangjára emelje. Ilyenformán kapja meg a mondat rangját, s ezzel együtt stilisztikai jelentőségét is, hiszen egy-egy fogalmat (denotátumot) érzelmi színezéssel tesz kifejezőbbé pozitív vagy negatív irányban. Voltaképpen a dramatizálás fogásaként is minősíthetjük azt az eljárást, amivel életszerűbbé, hatékonyabb kommunikációs tényezővé formálja a szinonimikus értékrendben. Ezt a tendenciát igazolja az is, hogy számos névszóhoz igét is tartalmazó szólás tartozik (például az óvatos címszóhoz négy közül ez a három szólás járul: az aludttejet is megfújja; szemhéj alatt is vigyáz; tojást visz). Többlettartalmat a szólások jó része életmódra jellemző utalással ad. Az önálló melléknévhez például ez a kettő társul: megáll a maga lábán; maga kenyerén van. S két oldallal tovább, az öreg címszó alatti 54 szólásból sok idézi az életkorra jellemző mozgást, a táplálkozást, a kiesést a közösségből és a romlást. Az örül igéhez testmozgás képzete járul, például dagad a szíve a boldogságtól; hízik a mája; madarat lehetne fogatni vele; stb. Érdekes jelenség az, hogy az igekötős igékhez mennyire eltérő mennyiségű szólás társul. Például a meggel kezdődő szavakhoz igen sok, az össze igekötősekhez igen kevés szólás tartozik. Hasznos feladat ennek a jelenségnek a magyarázatát keresni, s esetleg arra a megállapításra jutni, hogy a meg a mozgásjelleg intenzitásbeli sajátosságát sokkal inkább idézi föl, mint az össze. Vizsgálódásra, vitára sok alkalmas feladat kínálkozik. A mennyiség kérdése a szólások számát illetően is tanulságos lehet. E tekintetben a következő kérdések tehetők fel: Mi az oka annak, hogy a nagyszájú címszóhoz 14, a szűkszavúhoz egyetlen egy sem; az ügyetlenhez 8, az ügyeshez 4; a tékozolhoz 4, a takarékoshoz egy sem, a takarékoskodikhoz 2; a sír igéhez 21, a nevethez csupán 6; a gazdaghoz 11, a szegényhez 52; stb. szólás tartozik? Vajon a különbség abból eredhet-e, hogy a társadalom állapota tükröződik benne, vagy szubjektív mozzanatok játszanak szerepet, esetleg a párosított szavak mozgás- és érzelembeli különbsége, gyakorisági sűrűségének jelentésbeli eltérése? Külön vizsgálatot érdemelnek a legnagyobb számú szólások. A meghal 105, az iszákos 46, a fösvény 53, a buta 47 szólást vonz. Ezek egy-egy mozgásfajta vagy tulajdonság alapos tanulmányozására adnak alkalmat. A szólások rengetegében előforduló nyelvi, stílusbeli jellemzés változatai igen tanulságosak: alkalmat adhatnak általános és regionális, rokon és ellentétes, gyakori és ritkán előforduló, jelen- és múltbeli formák értékelésére és elemzésére, az egyéni és az általános alkalmazásra kínálkozó minősítés tanulmányozására. Az elemzések ilyenformán nemcsak nyelvi, hanem esztétikai, sőt etikai tanulságokkal is járhatnak. A szólások tanulmányozása sok esetben együtt járhat a szócikkek tagolódásának tanulmányozásával. A gyorsan (hsz.) címszó két szólást is tartalmaz az értelmezés két módjához igazodva. Az első (mintha puskából lőtték volna ki) a gyors mozgást végző ember tudati állapota szemszögéből tartalmazza a szinonimikát, a második (egy szempillantás alatt) az időtartam szempontján alapul. Van azonban egy harmadik sorozata is a szócikknek, amely a cselekvés módjára vonatkozó szinonimákat sorolja föl (például kutyafuttában); ehhez nem kapcsolódik szólás. A hallgat címszó öt szinonimasort közöl, de csak egyikhez tartozik szólás. Ez a visszahúzódikkal indul, s 21 szólással fejeződik be. Az efféle esetek a sorozatok leírásával indulnak, s annak felfedezését várják az olvasótól, hogy a szólások mely sorozathoz tartoznak nagyobb valószínűséggel. Számos alkalom kínálkozik a kincstárban való búvárkodásra. Még a felületes szemlélőnek is feltűnik, hogy eltérő hosszúságú szócikkek váltogatják egymást. Mi ennek az oka? – kérdezhetjük, s keressük a választ. Ha több szinonimabokor következik a cím után, mégpedig új bekezdésben, s ráadásul a bokor tagjai között függőleges vonal is látható, felderíthetjük a sorrendezés módjának okát is. A szégyenfolt címszó például két szinonimasort tartalmaz: 1. szégyenbélyeg után a ’megbélyegzés’ jelentésű főnevek következnek, s ellentétül a glória áll; 2. szégyen, gyalázat szerepel, ellentétül pedig a dicsőség. A szétválasztás nyilván a konkrét, illetőleg az elvont jelentés alapján történt. Testesebb szócikkek mélyebb elemzést kívánnak, különösen azok, amelyek értelmi kiegészítéseket, vonzatokat, stílusárnyalati minősítéseket kapnak. Ez utóbbiak összességükben egy rendszeres stilisztika építőkövei, amelyek csoportokba rendezve az alább következő tematikai területeket idézik föl (követve a tájékoztatóban foglalt magyarázatot, amely szerint a szavak akkor kapnak minősítést, ha sajátos stílusárnyalatuk, az általánostól eltérő csoportnyelvi használatuk van). Ezt a tényt a szinonima után kerek zárójelben dőlt szedés jelzi (a címszó minősítése az adott jelentéshez tartozó szinonimabokor élén a sor elején áll). A (biz) jelölés a fesztelen társalgás szavain kívül a gyermeknyelvi és familiáris stílusban használatos szavakat minősíti, például klassz, letol, stramm, rásóz. A (durva) minősítés szavai az alantas stílusú beszélgetésben hangzanak el, például pofázik, szarházi. Az (id) idegen szavakra vonatkozik, például evidens, team. A rosszallást, helytelenítést a (pej ’pejoratív’) jelzés illeti, például csürhe, lebuj. A ma már nemigen használt szavak a (rég) minősítést kapják, például mustra, áristom. A (szak) minősítésű szavak szakmai vagy tudományos körökben használatosak, például aljzat, moratórium. A (szleng) jelzés illeti az igénytelen, argó, diáknyelvi, tehát a legfesztelenebb társalgás szavait, például sittre vág, lemar. A (táj) minősítésűek a nyelvjárási szavak, például csimota, pacuha. A (tréf) minősítésűek a kedélyes, vidám hangzású szavak, például birkanyírás, távrecsegő. A (vál) minősítés jár az emelkedett nyelvhasználat szavainak, például kebel, tovaszáll. Előfordul – tehetjük hozzá –, hogy néha kettős minősítésű szavak is előfordulnak a szótárban, például meglovasítás (szleng, tréf). Ez a felsorolás az anyanyelv olyan történeti, területi, művelődési, esztétikai, sőt etikai szempontú tagolódását idézi, amely az általános nyelvszemlélet kategóriáit is illeti. Együttesük a mai nyelvtudomány álláspontját tükrözi, egyben pedig alapul szolgál a pedagógia átfogó nyelvismereti és nyelvhasználati (nyelvművelői) alapstratégiájának. Nem kisebb szerepet tölt be a Magyar szókincstár, mint hogy a mai társadalmi valóság tükörképe, és ezáltal az iskolai nevelési cél- és feladatrendszer távlatilag is érvényes, időszerű és innovatív (azaz folyamatos) továbbfejlesztése. Ehhez hatalmas szóanyagot és napjainkban keletkező adatok garmadáját is felhasználja. (Nem szeretnék a kákán csomót keresés gyanújába keveredni: az újságok egyikében az olvasható – vádként –, hogy egy politikus bűnös kapcsolatba lépett egy külföldivel, s erre az illető a mutyizik (pej) igét használta. Hiába kerestem ezt a szót a kötetben a különböző címszók alatt, pedig jól illenék akár a le- vagy összepaktál, esetleg összejátszik, összebarátkozik, -bratyizik társaságába, hiszen öt szólás is található a fogalomra a 679. oldalon, például összeszűri a levet, egy csuporban kotornak stb.) Határt megvonni a szókincs birodalmában nem lehet. Az a gyarapodás, amely minden előző magyar–magyar szótárhoz képest teljesítette a korszerűség követelményét, kitágítja a szó kapcsolatainak és állandó kapcsolatainak lehetőségeit. Sőt – az előszó tanúsága szerint – fel is kínálja minden magyarul beszélőnek és írónak, mondván: „A szótár használója részére a szerkesztők nagy bőségben felajánlják a címszók szinonimáit, s a gyakran eltérő hangulati, különböző használati körű szinonimák közül a választást az olvasóra bízzák (az én kiemelésem – Sz. A.), mert bíznak ösztönös anyanyelvi érzékében, kompetenciájában. Ily módon a szótár »alkotó« használatot tételez föl.” Erre a szerény fogalmazású kívánalomra válaszunk: az anyanyelv tudását intézményes művelődési lehetőségeknek is vállalniuk kell, elsősorban az iskolának. Az iskola ugyanis nem egyszerűen lehetőséget ad minden korosztály számára az anyanyelvhasználat tudatosítására, hanem az módszertani kötelezettsége is. Minden pedagógiai megnyilatkozás, minden tanulói dolgozat megírása, felelet elmondása, nevelő és tanuló párbeszéde megannyi alkalom a személyiségfejlesztésre. Szende Aladár

Scriblerus Klub 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó A Scriblerus Klub barátok egy kötetlen jellegű csoportja volt, mely nagy hatással volt olyan angol írókra és költőkre, mint Jonathan Swift, Alexander Pope, John Gay, John Arbuthnot, Henry St. John és Thomas Parnell. A klubot 1712-ben hozták létre, mely egészen az alapítók haláláig tartott. A klub eredeti szándéka az volt, hogy nevetségessé tegye az értéktelen irodalmat és az áltudományokat. Ebből keletkezett később a Memoirs of Martinus Scriblerus (Martinus Scriblerus emlékiratai) c. írás. Pope The Dunciad második kiadása szintén tartalmaz olyan műveket, melyek Martinus Scriblerus kitalált alakhoz fűződnek. A Club tagjai Arbuthnotot tartották e szatíra szellemi atyjának, és a szöveg jelentős részét tőle származtatták. Őt azonban nem érdekelte az irodalmi hírnév, s így sok szellemes mondását és ötletét később nála híresebb irodalmár barátai dolgozták fel, és ezeket az utókor nekik tulajdonította. A mű tizenhét rövid fejezetének történetei, amelyeket Pope öntött végleges formába, egy 1783-as terv nyomán születtek, majd a Club bizalmas tanácskozásain nyert végső formát. Az összejöveteleket dr. Arbuthnot, a szellemes, skót udvari orvos szállásán tartották a St. James palotában. A társaság akkor kezdett felbomlani, amikor Swift elhagyta Londont. A terven azonban levélváltás révén tovább dolgoztak. A mű az európai szatirikus irodalom gazdag tárházából merít. Martinus Sciblerus a „tanult szellem” kellő tehetséggel bír ahhoz, hogy minden művészetbe és tudományba beleártsa magát, ám ezt oktalanul teszi. A szerzők céltáblája a rongyrázó, rossz izlésű, romlott és balga modern kor. A nyomtatás elterjedésével létrejött modern irodalmat bírálva a korabeli túlzásokat és haszonelvűséget szembeállítják a régi nagysággal, szenvedéllyel, érveléssel, józan ésszel. Sokféle „stratégiát” vetnek be: közvetlen elbeszélést(egyenes beszédet), komikus elemzést és magyarázatot. Merített belőle Gay Koldusoperája, de J.K. Toole 1980-as könyve , A szamarak államszövetsége is e kötethez köthető. Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Scriblerus Klub 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó A Scriblerus Klub barátok egy kötetlen jellegű csoportja volt, mely nagy hatással volt olyan angol írókra és költőkre, mint Jonathan Swift, Alexander Pope, John Gay, John Arbuthnot, Henry St. John és Thomas Parnell. A klubot 1712-ben hozták létre, mely egészen az alapítók haláláig tartott. A klub eredeti szándéka az volt, hogy nevetségessé tegye az értéktelen irodalmat és az áltudományokat. Ebből keletkezett később a Memoirs of Martinus Scriblerus (Martinus Scriblerus emlékiratai) c. írás. Pope The Dunciad második kiadása szintén tartalmaz olyan műveket, melyek Martinus Scriblerus kitalált alakhoz fűződnek. A Club tagjai Arbuthnotot tartották e szatíra szellemi atyjának, és a szöveg jelentős részét tőle származtatták. Őt azonban nem érdekelte az irodalmi hírnév, s így sok szellemes mondását és ötletét később nála híresebb irodalmár barátai dolgozták fel, és ezeket az utókor nekik tulajdonította. A mű tizenhét rövid fejezetének történetei, amelyeket Pope öntött végleges formába, egy 1783-as terv nyomán születtek, majd a Club bizalmas tanácskozásain nyert végső formát. Az összejöveteleket dr. Arbuthnot, a szellemes, skót udvari orvos szállásán tartották a St. James palotában. A társaság akkor kezdett felbomlani, amikor Swift elhagyta Londont. A terven azonban levélváltás révén tovább dolgoztak. A mű az európai szatirikus irodalom gazdag tárházából merít. Martinus Sciblerus a „tanult szellem” kellő tehetséggel bír ahhoz, hogy minden művészetbe és tudományba beleártsa magát, ám ezt oktalanul teszi. A szerzők céltáblája a rongyrázó, rossz izlésű, romlott és balga modern kor. A nyomtatás elterjedésével létrejött modern irodalmat bírálva a korabeli túlzásokat és haszonelvűséget szembeállítják a régi nagysággal, szenvedéllyel, érveléssel, józan ésszel. Sokféle „stratégiát” vetnek be: közvetlen elbeszélést(egyenes beszédet), komikus elemzést és magyarázatot. Merített belőle Gay Koldusoperája, de J.K. Toole 1980-as könyve , A szamarak államszövetsége is e kötethez köthető. Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Apokalipszis 2012 Lawrence E. Joseph Gold Book „Ne nézzenek fel! Nem segít. Nem tudnak elmenekülni, nem tudnak olyan mély gödröt ásni, amiben elrejtőzhetnének. Közeleg a vég, és semmit sem tehetnek ellene. De akkor miért olvassák el ezt a könyvet? Azért, mert amikor már nemcsak a vallási fanatikusok hajtogatják, hogy elpusztul a világunk, hanem a tudósok is lehetőnek tartják, akkor nem foghatjuk be a fülünket. A tudomány jelenlegi állása szerint: -évmilliók óta fenyeget minket a teljes pusztulás. A Nap a sugárzási minimumán sokkal rosszabb, mint a maximumán, elég egyetlen félresikerült plazmakitörés, és mind megsülünk. A Földet a káros sugárzásoktól védő mágneses mezőn egyre növekszik egy rejtélyes rés, -a Naprendszer a galaxis egy energetikai szempontból kedvezőtlen régiója felé tart, -a Yellowstone szupervulkán kitörni készül, a kitörését pedig nukleáris tél és a földi élet kilencven százalékának pusztulása fogja követni, -a maják, a világ legjobb naptárkészítői azt állítják, hogy 2012. december 21-én bekövetkezik a világvége. Látják? Semmit sem tehetnek, de akár hátra is dőlhetnek és élvezhetik a műsort. Jót fognak röhögni.” Akik ismerik a maja naptárban rejlő próféciát, azok tudják, hogy már nem sok időnk van hátra. Dr. Karl S. Kruszelnicki ausztrál fizikus, több bestseller populáris tudományos könyv írója, úgynevezett "tévhitológus" beleásta magát a maja írásokba, hogy végére járjon a dolgoknak. Szögezzük le mindenek előtt, hogy világvégéről szóló jóslatok mindig is léteztek. Legutóbb 2005. május 5-én volt egy kisebb pánikhullám, amikor a három ötös szám mellett az összes bolygó egy vonalba sorakozott volna fel, az együttállás azonban nem jött létre, és még mindig itt vagyunk ezen a kies sárgolyón, bár nincs kizárva, hogy egy együttállás esetén is ugyanez lett volna a helyzet. 2012. december 21-re igen sok mindent jövendölnek, a "nukleáris holokauszttól" a Földön átfolyó kozmikus energia harmonikus konvergenciájáig, ami megtisztítja és egy magasabb rezgési szintre emeli bolygónkat. Ezek a dicső események szépen kipusztítják az emberiség nagy részét, de ha ez nem lenne elegendő, még az Északi és a Déli-sark is szét fog válni. Szóval van itt éppen elég feltételezett probléma, ami elég erős alapot ad annak, hogy a civilizációnk 2012-re eltűnhet a színről. Az egész azonban két helyen sántít, teszi hozzá Kruszelnicki. Ugyanakkor van jó hír is: Egy perccel visszaállították a mutatókat az Apokalipszis (Végítélet) óráján jelezve, hogy - az órát működtető tudósok szerint - távolabb került az emberiség a végső pusztulástól. A hidegháború kezdetén, 1947-ben egy atomtudósokból álló testület állította fel a szimbolikus órát, amely az azóta eltelt több mint hatvan év során néhány perces ingadozással folyamatosan éjfél, azaz a teljes pusztulás közelében állt. Az óra csütörtöktől ismét 23 óra 54 percet mutat, erre legutóbb 1988-ban volt példa, miután az Egyesült Államok és a Szovjetunió aláírta a közepes hatótávolságú atomfegyverek teljes eltávolításáról szóló szerződést. A legveszélyesebb értéket, 23 óra 58 percet 1953-ban mutatta, miután mind az amerikaiak, mind a szovjetek bejelentették, hogy rendelkeznek hidrogénbombával. A világvége-órát kezelő tudósok egy amerikai tudományos szaklap, a Bulletin of Atomic Scientists keretében tevékenykednek. A mostani visszaállításra az adott okot, hogy a Barack Obama vezette amerikai kormányzattal jelentős pozitív változásokra számítanak a nemzetközi politikában A maja civilizáció 3000 évvel ezelőtt megjósolta, hogy 2012-ben világméretű természeti csapás következik be, amely egyben az új spirituális korszak beköszöntét is jelenti. Ez Maurice Cotterell–Adrian Gilbert szerzőpáros Maja próféciák című műve indította el a találgatások lavináját. A könyv üzenete röviden: 2012. december 22-én a Nap mágneses semleges rétegének pólusváltása miatt a Föld mágneses polaritása is megfordul, ami kibillenti a Földet forgástengelyéből, s ez földrengések, szökőárak, vulkánkitörések és egyéb katasztrófák révén a jelenlegi civilizáció végét fogja jelenteni. Lawrence E. Joseph amerikai kutató megerősítette ezt az állítást, azzal kiegészítve, hogy megcserélődnek 2012-ben a Föld mágneses pólusai is. Azt azonban nem tudja, hogy ezek milyen hatással lesznek a Föld lakóira, hogy valóban a világ végét jelentik-e. Ahogy a maja naptár által jelzett dátum közeledik, egyre több kutató vizsgálja, mi történhet a Földdel 2012-ben. Bár több szakértő egyetért abban, hogy a bolygó nagy változásokon fog keresztülmenni, sok a kérdéses és vitatott részlet. LAWRENCE E. JOSEPH írta az „Apocalypse 2012: An Investigation into Civilization’s End” (Apokalipszis, 2012, a civilizáció végének titkai) című könyvet, amelyben azt fejtegeti, a maják próféciája csak a kezdet – tudósokat idézve ír többek között a mágneses pólus elmozdulásáról és a Yellowstone szupervulkánról. Arra is kitér, hogy a maja jóslat mellett a Nappal foglalkozó kortárs fizikusok szerint is kulcsfontosságú, sőt, talán katasztrófáktól sújtott év lesz 2012. JOHN MAJOR JENKINS a „Maya Cosmogenesis 2012: The True Meaning of the Maya Calendar End-Date” (A maják kozmikus eredetmítosza, 2012: A maja naptár végpontjának igazi jelentése) szerzője. Arra tette fel az életét, hogy rekonstruálja az ősi civilizáció kozmológiáját és filozófiáját. Véleménye szerint a maják elmélete csupán azt állítja: egy-egy ciklus vége, mint amilyen 2012 is, a változás és a megújulás ideje. DANIEL PINCHBECK a „2012: The Return of Quetzalcóatl” (2012: Quetzalcóatl visszatér) szerzője és a Reality Sandwich (www.realitysandwich.com) szerkesztője. Szerinte a maja naptár utolsó dátuma egy olyan paradigmaváltozásra utalhat, amely az emberiséget fenyegető ökológiai krízis miatt következik be. Véleménye szerint az átalakulás során a modern tudomány és a miszticizmus is összefonódik majd. A változást Quetzalcóatl a közép-amerikai mítoszok szárnyas kígyója, ég és föld egységének képviselője szimbolizálja. A CIVILIZÁCIÓ VÉGÉNEK TUDOMÁNYOS VIZSGÁLATA A kiadó Kedves Olvasó! Ha lehetséges volna, hogy ennek a könyvnek a kinyitásával olyan eseménysorozatot indítson el, ami elvezetne az apokalipszishez, az általunk ismert élet végéhez, érezne kísértést, hogy megtegye? Ott lebegne az ujja bizonytalanul a villogó vörös gomb fölött? És akkor, ha az apokalipszis egy új, felvilágosult kort, a földi mennyországot jelentené? Én kényelmes kis életem biztonságát választanám a nirvánával szemben. Ám lehetséges, hogy már nincs lehetőségünk erre a választásra – sem Önnek, sem nekem. Ebből a könyvből megtudhatja, hogy figyelemre méltó esély van arra, hogy a 2012. év nagyobb felfordulást, több katasztrófát és remélhetőleg nagyobb megvilágosodást fog hozni, mint bármelyik másik év az emberiség történetében. A könyv egyes részeit egy nagy tál pattogatott kukorica mellett érdemes olvasni: azt, amikor a halál értelmét keresve belenéztem egy hatalmas fehér cápa torkába, vagy azt, amikor egy maja sámánnal ellátogattam egy festői guatemalai kisvárosba néhány héttel azelőtt, hogy teljesen elpusztult volna. Más részekhez inkább nyugtató való: ilyen a Yellowstone szupervulkánjának közelgő kitörése, vagy a legjobb tudósaink szerint is felénk közeledő gigakatasztrófa. Hogy mekkora lesz? Körülbelül akkora, mint ami kipusztította a dinoszauruszokat és a többi akkor létező faj hetven százalékát. Tudták, hogy a napfolttevékenység 2012-ben esedékes következő csúcsa kapcsán széles körben arra számítanak, hogy a Földet sugárzással ostromló, földrengéseket, vulkánkitöréseket és a Katrináéhoz hasonló nagyságú hurrikánokat kiváltó napviharok száma és ereje rekordokat fog dönteni? És hogy az egész Naprendszer egy veszélyes csillagközi energiafelhőhöz közeledik? Véletlen egybeesés lenne, hogy a kereszténység és az iszlám közötti, egyre élesedő harc mintha az Armageddon felé taszítaná a világot? Vagy hogy számos egyéb vallás, filozófia és hagyomány jelzi, hogy közel a vég, és valószínűleg 2012 lehet az a bizonyos dátum? Új korszak van születőben – annyi fájdalommal és vérrel, örömmel és megkönnyebbüléssel, amennyivel minden születés járni szokott. A kipusztulásra, de legalábbis a gyökeres átváltozásra érzelmileg kevesen vagyunk felkészülve. Ezért kérem, hogy bocsássanak meg nekem az egész szöveget átható akasztófahumorért. A Mary Tyler Moore című sorozat egyik epizódjában Mary nevetésben tör ki Chuckles bohóc temetésén, aki mogyorónak öltözve menetelt egy parádén, ám egy elefánt megpróbálta feltörni, s ebbe belehalt. Ha Mary a halál szemébe tudott nevetni, akkor mi is képesek vagyunk erre. Tisztelettel Lawrence E. Joseph A SZERZŐ Lawrence E. Joseph az új-mexikói székhelyű Aerospace Consulting Corporation igazgatótanácsának elnöke. Több könyvet írt és cikkei jelentek meg számos ismert napilapban és magazinban, például a New York Timesban, a Salon.comon, a Family Circle-ben, az Audobonban és a Discoverben. Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Robinson Crusoe Daniel Defoe 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó Még a héten is láttam a regény egyik filmadaptációját Pierce Brosnan főszereplésével. Sokan ezt a művet tartják az első angol regénynek. Megjelenése óta igen erős hatást gyakorolt az irodalmi és kritikai gondolkodásra. A legkülönbözőbb formákban tér vissza, újra meg újra a toposz. Alaptörténetet beszél el: a lakatlan szigetre vetődött hajótörött hosszú és mélységes magányában megfosztatik mindazoktól az eszközöktől, amelyek addig nélkülözhetetlenek voltak számára. Arra kényszerül, hogy szembesüljön a lét problémáival. A nagy csöndben még a szavak is elhagyják. Megpróbál naplót vezetni, hogy megőrizze civilizált énjét, de nem sokáig tart ki az a kevés felvizezett tinta, amelyet sikerült a hajóroncsról megmentenie. Azonban a leírt szavak eltűnnek, és Robinson naplója olyan üres lesz,, mint a horizont a szeme előtt. A totális magány állapota mégsem őrjíti meg. Vagy ejti kétségbe Robinsont. Egyedüllétében megteremti az alapját egy újfajta írásnak, egy újfajta öntudatnak. Ahogyan új eszközöket készít magának a rendelkezésre álló anyagokból, úgy találja fel azt az új módot is, ahogy, amely nyelven elmondhatja beszédét. Ezt az elbeszélésmódot hagyja ránk Robinson a felvilágosodás küszöbén álló világra; és mi ezt az elbeszélésmódot visszük továb, amikor megfogalmazzuk életünk történeteit. A szerző géemkázott: A kollega A spanyol örökösödési háború északi hadszínterén, Németalföldön harcoló brit hadsereg vezéreként Marlborough két hírszerző osztályt hozott létre. A Cardonel vezette kémhálózat átfonta egész Európát. Ügynökeinek egyike felbecsülhetetlen információkkal szolgált: sikerült neki a francia hadügyminisztériumból megszerezni Marlborough számára az ellenséges csapatok létszámáról és hadrendjéről készített okmányok másolatát, amikor a herceg 1704-ben seregével útban volt a Duna felé. De a legkiválóbb ügynökök közésorolható kémeket is túlszárnyalta valaki, akinek kilétét mindmáig homály fedi A herceg iratai közt később négyszáz levelet találtak, amelyek arra utaltak, hogy írójuknak befolyásos embernek kellett lennie a francia udvarban. Mivel a herceg 1716-ban gutaütést kapott, hivatalát Robert Harley, Oxford első grófja vette át. A brit titkosszolgálat új vezetője helyesen ismerte fel a hírszerzésértékét. Szolgálatában állott korának legképzettebb titkos ügynöke ( Singleton kapitány? -Kerekes Tamás): „ the most enterprising and trusworthy political spy”( a legvállalkozóbb és legmegbízhatóbb politikai kém, történetébe. Noha a szerző hírlapíróként egy Anna királynőt bosszantó pamfletja miatt nem voltkorábban sikeres. A szerző már1704-ben hosszúértekezést írt Az általános hírszerzés terve címmel. Ez a mesterien szerkesztett instrukció kimutatja, hogy miként lehet politikai hatalomra szert tenni és aztán rendőrállamot vezetni. ”A kémkedés és a hírek beszerzése -írja a szerző- a lelke az államügyeknek.” A szerző felismerései Cromwell korábbi tapasztalatain alapulnak. A kollega célszerűnek tartotta titkos ügynökök hálózatának országos kiépítését, mely behálózza a birodalmat és rendszeres időközben jelentést tesz a kormánynak mindarról, ami az egyes területeken végbemegy. Ajánlotta továbbá, hogy fektessenek fel dosssziét minden fontos személyről, hogy az elégedetlenkedő és lázongó elemek kiszűrhetőek legyenek, és a potencionális zavarkeltőket egy szükséghelyzet első jelére le tudják tartóztatni. Publikációiban a szerző soha nem tesz említést személyes kémtevékenységéről, csupán olvasható nála egy „különleges szolgálat, amelyben kockára tette az életét”, mint gránátos az előretolt lövészárokban. Ez az esemény valószínűleg Skóciában zajlódott le, ahol a szerző ki akarta puhatolni a lakosság véleményét az angol és a skót parlament egyesítéséről. Ha felismerték volna, hogy angol kém, akkor valószínűleg nem tért volna vissza élve. Ő azonban ügyesen írónak adta ki magát, aki anyagot gyűjt. A szerző neve: Daniel Defoe Janusz Pielkiewicz: A kémkedés világtörténete Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Idegenszó-tár Tótfalusi István Tinta Kiadó Édesapám töltötte be gyermekkoromban e szótár szerepét. A kádári rendszerben, még a szabad szombat bevezetése előtt, a Népszabadság vasárnap jelent meg. Akkor egész délelőttjét az újsággal töltötte. Ilyenkor volt szabad gyermekként szólni hozzá, ilyenkor nem volt annyira mogorva. Koraérett gyermekként rengeteg idegen nyelvi kifejezés maradt meg bennem, s a Papa orákulumnak számított. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy mit jelent az „autodidakta „kifejezés. Félretolta az újságot. Rám nézett, pizsamában álltam előtte. Föltolta szemüvegét a homlokára és azt válaszolta: ”Autodidakta az, aki önmagától marha”. Ám Tótfalusi Miklós úr mérföldkőnek számító könyvéből hiányzanak az elfogult és sommás értékítéletek. Másfelől is kedves nekem a kötet. Íróbarátaimra hagyott lakásomból annyiszor lopták el a Bakos- éle Idegen szavak szótár-át, ahányszor megvettem. Ez a kötet azonban addig nem kerül ki a lakásomból, csak akkor, amikor lábbal előre tolnak ki, csinos, fekete, zörgő, cipzáros, fejtetőnél záródó, utolsó ancúgomban. Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com www.tintakiado.hu info@tintakiado.hu Az Idegenszó-tár mint alcíme is mutatja, azon kívül, hogy értelmezi, magyarázza a régi vagy új homályos jelentésű idegen szavakat, részletesen megadja azok etimológiáját, eredetét is. A 28000 címszó közül jó néhány a klasszikus műveltség szavai közé tartozik, mások az elmúlt másfél évtizedben kerültek előtérbe a sajtó, a politika, a közgazdaság, az informatika, valamint a sportok és a művészetek nyelvében. Megtaláljuk benne az ifjúság és a divat nyelvének friss jövevényeit is. Szótárunk egyedülálló újdonsága, hogy a magyar szótárirodalomban először ismerteti részletesen a szavak etimológiáját. A magyar nyelv idegen szavainak eddigi szótárai csupán röviden, jelzésszerűen utaltak az egyes szavak eredetére. Az Idegenszó-tár páratlan módon, hatalmas nemzetközi szakirodalomra támaszkodva adja meg minden címszó esetében azt a fellelhető legősibb nyelvet, amely a szó ismert forrása. A szerző nem elégszik meg a forrásnyelv közlésével, hanem aprólékos filológiai munka eredményeképpen lépésenként ismerteti azokat a közvetítő és átadó nyelveket, amelyeken keresztül a szó nyelvünkbe került. Bemutatja azt az izgalmas utat, amely során az ősi jelentésből, az ősi szóalakból létrejött a magyar nyelvben ma használatos jelentés és szóalak. Az Idegenszó-tár segítséget nyújt az idegen szavak helyesírásában, és ahol szükséges feltünteti a szó helyes kiejtését is. Függelékében közli több mint 300 idegen rövidítés, idegen mozaikszó feloldását és értelmezését. A szerző, Tótfalusi István több évtizedes munkássága alatt több mint húsz magas színvonalú tudományos ismeretterjesztő könyvet, szótárat és lexikont állított össze. A nagyközönség körében igen népszerűek korábbi szótárai, pl.: a Nyelvi vademecum, az Idegen szavak magyarul és a Kis magyar nyelvklinika. A TINTA Könyvkiadó szótáraival, nyelvészeti szakkönyveivel méltán váltott ki elismerést. A kiadó korábbi szótársikerei (pl.: Magyar szókincstár) mellé az Idegenszó-tárt ajánljuk a szótárforgatók népes táborának és mindazoknak, akik többet kívánnak tudni nyelvünk eddig rejtett titkairól. A könyv fontosságát előttem már más is méltatta: pl. A. Jászó Anna „A nemrégiben megjelent idegen szavak szótára címszavainak nagy hányada klasszikus műveltségünkhöz tartozik (matéria, mater dolorosa, matúra), mások újonnan kerültek nyelvünkbe a sajtó, a politika, az informatika, a sport, a művészetek révén (bit, bit rate, bit string, kung-fu, szpícs, szpíker, szponzor, sztár), s tartalmazza a szótár a divat és az ifjúsági nyelv friss jövevényeit is (aerobic, crayon, szolárium). Tegyük hozzá: felleljük benne a nagyváros avulóban lévő, sokak által már nem ismert szavait is, olyanokat, mint a snájdig, sóher, snassz, sébig, smucig, piszlicsáré. A 28 000 címszót tartalmazó kötet nemcsak értelmezi az idegen szavakat, hanem megadja eredetüket, azaz etimológiájukat is. Az egyes tudományágak alapszókészletét is tartalmazza Tótfalusi István könyve. Megtaláljuk benne az általánosan ismert biológiai, kémiai, orvosi és egyéb szakkifejezéseket, a részletekbe azonban – jó érzékkel megvonva a határt – nem megy bele a szerző. Például a retorika műszavai közül az argumentáció (érvelés), a refutáció (cáfolás) megtalálható a szótárban, de a sztaszisz (ügyállás) már nem. Érdekesek a szó eredetét megvilágító magyarázatok. A bit (a számítástechnikában az információ legkisebb egysége) angol eredetű szó, rövidítés: bi (nary digi) t, de a bit ’darabka, falat’ is. A kung-fu a kínai harcművészetek összefoglaló neve, eredete a kínai kung, gong ’ügyesség, képesség, érdem’ és fu ’mester’ összetétele. A parlamenter ’békekövet, tárgyaló követ, fegyverszüneti egyezmény megtárgyalására valamely hadviselő fél által kiküldött személy’ (tehát nem parlamenti képviselő, mint ahogyan nemrégiben hallhattuk az egyik televíziós csatornán); az idősebbek még jól emlékeznek a szovjet hadsereg két parlamenterére, Budapest határában szobruk is volt. A szó a franciából került a németbe, s onnan a magyarba. A parlament ’országgyűlés, nemzetgyűlés, képviselőház, törvényhozás’, valamint az országház, a nemzetgyűlés épülete. Ez is a németből került át a magyarba, végső soron a szóban a francia parler ’beszél’ ige rejtőzik, ez kapcsolja össze a parlamentet és a parlamentert. Az emeritus vagy emeritált jelentése ’nyugdíjazott, nyugállományú’, elavult jelentése ’kiszolgált, kiérdemesült’. A szó latin eredetű, az e (x) – ’ki, el’ és a meritum ’érdem’ összetételéből származik. A nyugdíjazott professzor tehát professor emeritus (és nem emirátus, ahogyan már hallottam egyszer-kétszer jól értesült egyénektől). Az emirátus arab fejedelemség, az emír, amír jelentése nemesember, fejedelem, a szó gyökere az arab amara ’parancsol’ ige. A szótár ezt mondja: Lásd még admirális. Az admirális ’tengernagy, hajóhad parancsnoka’. A németbe és az angolba a franciából ment át. A franciába az arabból került: amiral- (bahr) ’(a tenger) fejedelme’. Az admirális forma a latin admirare ’csodál’ beleértéséből ered. Az admirális és az emír tehát egyeredetű szó. Ezek a csemegézések hallatlanul érdekesek, olyan összefüggésekre derül fény, melyekre – őszintén szólva – nem is gondoltunk. Egy kis lapozgatás után kiderült, hogy az áfium (Zrínyi, a költő írt a török áfium ellen) és az ópium tulajdonképpen azonos szó. Az áfium jelentése ’mákony, ópium’, átvitt értelemben ’csalétek, csapda, maszlag’; a horvát afijun került a magyarba, eredetileg a török afyonból, a török pedig az arab afjún szót vette át, melynek végső eredete a görög opion. Az ópium szót a latinból kaptuk, a latin szintén a görög opionra megy vissza, a görög szóban pedig az oposz ’növényi’ rejlik. A drazsé ’cukorka, édesség’; ’cukormázas pirula’, a francia dragée az átadott szó, jelentése ’cukorbevonatú mandula’; a francia szó a görög tragéma ’édesség, nyalánkság’ szóra megy vissza. (Az egyetemi nyelvészeti stúdiumok egyik fénypontja volt régen, amikor professzorunk elmagyarázta, hogy trágya szavunk azonos eredetű a drazséval, csak az átadó nyelv más. A trágya eredeti jelentése általánosabb volt: fűszer, hiszen régi szakácsaink jól megtrágyázták az ételt. Később lett csak a talaj fűszere.) A szótár rögzíti az idegen szavak helyesírását. Az alapelv az – Simonyi Zsigmond XX. század eleji javaslata óta –, hogy a meghonosodott idegen szavakat a magyar helyesírás szabályai szerint kell írni, a meg nem honosodottakat pedig eredeti helyesírásuk szerint. Kétségkívül kettősséget eredményez ez az elv, de jobbat nem lehet kitalálni. Magyarosan írjuk az efféléket: emfatikus, embólia, embolikus, embrió, professzió, retardáció, de például az embonpoint [ambompoen] ’testesség, pocak’ esetében megtartjuk az eredeti helyesírást. Ilyenkor az Idegenszó-tár szerzője szögletes zárójelben a kiejtést is megadja. Az email [emáj] ’zománc’ és az e-mail [íméjl] ’villanyposta, számítógépes adattovábbítás telefonvonalon’ kiejtésben is különbözik. Az Idegenszó-tár szerzője, Tótfalusi István egymaga egész kutatócsoport munkáját végezte el, szakértelemmel, precizitással. Többször bizonyította már tudását és szorgalmát, ő írta a Nyelvi vademecumot, mely ritkább magyar szavakat tartalmaz, valamint az ő munkája a Kis magyar nyelvklinika, mely röviden és szakszerűen eligazítja az olvasót nyelvhelyességi kérdésekben, s a legújabb jelentésbeli és szerkezeti anglicizmusokat is tartalmazza. Idegenszó-tárát melegen ajánljuk tanároknak, tanulóknak, újságíróknak, riportereknek, egyszóval mindazoknak, akiknek szakmájuk az írás és a beszéd. (Tótfalusi István: Idegenszó-tár. Idegen szavak értelmező és etimológiai szótára. Tinta Könyvkiadó, 2004)” Fejér Zoltán Üdvözlet a kíváncsi olvasónak, aki szereti mindennek okát és eredetét firtatni! Így köszönti Tótfalusi István legújabb filológiai munkájában a szószármaztatás iránt érdeklődő könyvforgatókat. Azokat, akik tudásvágytól hajtva ütik föl a szótárírók és -szerkesztők többéves kutatómunkáját felölelő köteteket. Azokat, akiket izgat, melyik nyelvből fogadtuk be a magyaros hangrendűvé és hangalakúvá vált szójövevényeket. Azokat, akiknek nyelvérzéke idegennek ítéli a törzsökös magyar szavakéhoz kevésbé idomultakat. Sokan tudják például, hogy a lupe nyeles kézi nagyítót jelent. De vajon mely nyelvek közvetítésével került szakmai folyóiratunk neve a magyar szókincstárba? És mit is jelent pontosan az, hogy kiadványunk a vizuális kommunikáció magazinja? Ilyen és hasonló kérdésekre ad választ az Idegenszó-tár. Idegen szavak értelmező és etimológiai szótára. A közel ezeroldalas mű A Magyar Nyelv Kézikönyvei sorozat nyolcadik köteteként látott napvilágot a Tinta Könyvkiadó gondozásában. A tudományos igénnyel összeállított nyelvészeti munkák megjelentetése mellett hitet tett kiadó ezúttal olyan gyűjteménnyel jelentkezett, amely helyesírási és kiejtési szótárként is felfogható. Az Idegenszó-tárban a klasszikus műveltség és a modern élet huszonnyolcezer címszava kapott helyet. Jelentés- és eredetmagyarázatukon túl megtalálhatjuk a felhasznált szótárak és lexikonok jegyzékét, valamint háromszáz idegen nyelvű rövidítés, illetve mozaikszó feloldását, értelmezését. A szerző, Tótfalusi István a tudományos ismeretterjesztő könyvek, szótárak és lexikonok készítésének nagymestere. Nevéhez fűződik többek között a Nyelvi vademecum, az Idegen szavak magyarul és a Kis magyar nyelvklinika. Jelen kötetének kuriózuma, hogy az eddigi szótárakkal szemben nem jelzésszerűen utal az egyes szavak eredetére, hanem részletesen, a közvetítő és átadó nyelveken keresztül a fellelhető legősibb gyökerekig hatolva közli azok forrását. Kádár Elza Az Idegen szavak értelmező és etimológiai szótára alcímű munka újdonsága, hogy azokról a szavakról, amelyeket a magyar anyanyelvű emberek többsége nem érez "sajátnak", egyszerre mondja meg a jelentésüket és azt, hogy közvetlenül, meg végső soron honnan, milyen úton kerültek hozzánk. Közöttük vannak olyanok, amelyekről sokan tudják, honnan erednek: a szputnyik az oroszból, a ham and eggs az angolból, a koka a japánból került hozzánk közvetlenül - az űrhajók felbocsátásnak hírével, a szállodai reggelik tükörtojásos sült sonkájával és a cselgáncs európai megjelenésével egyidejűleg. Kiderül a szótárból az is, hogy nyelvünknek egy másik - egy dél-amerikai cserjét megnevező - koka szava a spanyol cocá-n keresztül a kecsua indián cucá-ból került a magyarba és nyilvánvalóan szintén a Coca-Colának köszönhetően a világ sok más nyelvébe is. Szükségképpen a tárgy, fogalom magyarországi megjelenésekor lett nálunk is közhasználatú a grönlandi eszkimókéihoz hasonló vízijármű kajak neve, és a második világháború időszakának valóságából lett is-mert a koncentrációs táborok foglyai közül kijelölt munkafelügyelőé, a kápóé. Az első a vándorútja során mindig azonos jelentésben: eszkimó kajakka-angol kayak-német Kajak, a második bizonyos jelentésváltozásokkal: latin caput(fej, fő)-olasz capo(főnök, vezető)-német Kapo. Kedvcsinálónak a könyvhöz idézzük még Tótfalusi egyik leggazdagabb szócikkét. Az első renden fegyverraktárt, fegyvergyűjteményt, fegyverkészletet, ezen kívül hadianyagot, hadfelszerelést, valamiféle lerakatot, tárházat, készletet, sőt gazdag gyűjteményt, ismeretanyagot, tudást is jelentő arzenál szavunk őse a hajóépítő műhelyt jelentő hajdani arab dár asz-sziná. Az arabból dokk jelentésben és darsena formában került át a régi olaszba, az olasz nyelvben az idők folyamán arsenale alakot öltött, hogy aztán a német Arsenal formán keresztül az említett jelentésekben jusson el a magyarba. (Tinta, 1000 oldal, 6720 forint) (Danis Győző)

A kalandos Simlicissimus Hans von Grimmelshausen 1622-, Németország-1676 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó Cervantes búsképű lovagjával ellentétben ez a regény viszonylag ismeretlen gyöngyszeme a pikareszk műfajának. Kész rejtély, hogy a 400 évvel ezelőtti, háború dúlta Európának ebből az ábrázolásából miért nem lett még hollywoodi szuperprodukció vagy Brodway-musical. Talán az első igazán német regény; egy parasztfiú részben önéletrajzi története, aki belesodródik a harmincéves háborúba (1618-1648), amikor a portyázó szabadcsapatok dúlják és fosztogatják a német vidéket, és a lakosságot csata, gyilkolás, éhínség és tűzvész tizedeli. Grimmelhausen még gyerek, amikor belekeveredik a hesseni csatározásokba. Az ifjú narrátor kendőzetlenül számol be arról, hogyan ejtették foglyul és kínozták meg családját és a többi nyomorult parasztot a prédáló zsoldosok. Bár a fiú képtelen megérteni a körülötte tomboló erőszaknak, a nők meggyalázásának, a szabad rablásnak ezt a drámai helyzetét, lenyűgöző gátlástalansággal írja le mindazt, amit lát. Az epizodikus fejezetekre tagolt viszontagságok és balvégzetű kalandok magukkal ragadják az olvasót, s különösen a háborúról adott leírások már-már egy haditudósító jelentéseire emlékeztetnek. A szerző időnként kitérőket tesz a képzelet és a filozófia birodalmába(például amikor a boszorkányságokra, jóslatokra vagy a jövendölésekre kerül a szó), ami csak fokozza a mű történelmi érdekességét. 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

A balszerencsés utazó Thomas Nashe 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com A legragyogóbb Erzsébet kori regénynek is nevezik. Nashe egy erkölcstelen ifjú történetét meséli el szövevényes és zavarba ejtő regényében. Jack Wilton beáll VIII. Henrik francia földön szolgáló hadseregébe, és veszélyes kalandokba keveredik. Befúrja magát a hadsereg tréfacsinálójának, majd a sereg hivatalos almabor-szállító rangját is megszerzi és megkapja. Meggyőzi felettesét, hogy a király ellenséges kémnek tartja és rengeteg ingyen italhoz jut. Végül a király közbe lép és a cselvetés lelepleződik, hősünket megkorbácsolják. Wilton ezután Európában utazgat, tanúja lesz Münsterben az anabaptisták halálra ítélt küzdelmének a császár ellen, majd Itáliába megy, ahol még gonoszabb és kegyetlenebb látványban lesz része: nevezetesen két bűnöző, Zadoch és Cutwolfe kivégzésében. Wilton végül visszatér Angliába, elborzadva attól, aminek tanúja volt, és megesküszik, hogy ezután otthon mard. A regény egyszerre felzaklató és mulatságos. Minden leírását erős irónia hatja át, bizonytalanságban tartva az olvasót, vajon az utazás megvilágosodáshoz vezet-e, vagy csak céltalan lődörgés. Nashe elbeszélésében, különösen az erőszak ábrázolásában ,remekül és nyugtalanítóan párosul a közönséges a rendkívülivel, például, amikor a haldokló Zadoch körmeit felhasítják, majd éles tűkkel kitámasztják, akár ünnepnapon egy szabő félig nyitott kirakatát. „Szabónak orvosság, kovácsnak halál -nyugtázta Link Floyd a regényt. 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Nyugati utazás, avagy a Majomkirály története Vu Cseng-en, 1500 körül, Kína 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó A közkedvelt kínai regény szerzőségét a Ming-dinasztiában élt tudósnak és költőnek. Vu Cseng-en-nek tulajdonítják. A hagyományos népmeséken alapuló történet hátterében a néphit, a mitológia és a filozófia, különösen a taoizmus, a konfucianizmus, és a buddhizmus áll. A Nyugati utazás a kínai irodalom négy klasszikus regényének egyikévé vált. A történet a híres kínai buddhista szerzetes, Húang-cang körül forog, aki a Tng-dinasztia korában(618-907) zarándoklatra megy Indiába, hogy elhozza a szutráknak nevezett szanszkrit szövegeket. A mesterhez három tanítvány csatlakozik -Szun Vu Kunk(Majomkirály), Nyolctilalmas( Disznó) és Homoki Barát-, akik segítségére vannak a különféle szörnyek és démonok legyőzésében, hogy végül visszatérhessenek a szutrákkal a kínai fővárosba. A halhatatlanságot, a megvilágosodást, a vezeklést és a spirituális újjászületést kereső Szun Vu-kung, a Majomkirály számos hagyományos értéket képvisel. A könyv egyedülálló módon ötvözi a kalandot, a komédiát, a költészetet és a spirituális felismeréseket. Számos rétegből tevődik össze, s így lehet egyszerre a megvilágosodáshoz vezető belső utazás allegóriája és a mihaszna, abszurd, egykori és mai- bürokrácia szatirikus rajza. 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

Lazarillo de Tormes élete, jó sora és viszontagságai 1554 Spanyolország 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy ki volt e mű valódi szerzője. Sokáig egy Diego Hurtado de Mendoza nevű nemesnek tulajdonították, újabban felmerült Alfonso de Valdes, a nagy műveltségű, Erasmus-követő udvari hivatalnok neve is. Azt azonban senki sem gondolja, hogy maga a címszereplő írta a regényt, ilyen posztmodern megoldásokkal csak Timur Link vagy Link Floyd prózájában találkozhatni. A mese egy olyan asszony fiáról szól, aki végül egy fekete rabszolga oldalán köt ki-a gyermek előbb egy vak koldus vezetője lesz, aki ütlegeli és éhezteti, majd újabb meg újabb gazdákat talál, utoljára Toledo városi kikiáltóját, egy főpapnak köszönhetően, aki minden bizonnyal az anyja szeretője volt. A rövidke könyv első személyű elbeszélése őszinte, szókimondó levél képzetét kelti, amelyben Lazarillo elmagyarázza a nagy figyelmet érdemlő „helyzetet” egy „Nagyságod”-nak szólított ismeretlen asszonynak vagy férfinak, akinek a szövegét címzi. Az írás minden eleme szerepelt már a népköltészetben, vagy az egyház ellenes történetek sorában; ami radikálisan új, az a gátlástalan hangnem és az írói képesség, amellyel a szerző szerteágazó anyagát egyetlen kalandos életté formálta. Ezzel a művel indult el a pikareszk vagy kópéregény, sőt még annál is továbblépve: a modern regény, mint a világ személyes ábrázolása 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com

A bambuszgyűjtő öregember története A Gendzsi-regényében ( Muraszaki Sikibu császári udvarhölgy hírem művében) „minden regényes történet” őseként emlegetik.Ez talán a legrégebbi fennmaradt japán elbeszélés. Több elmélet is vitatja pontos keletkezési idejét; nagyjából azonban valamikor a IX. század és a X. század eleje közé teszik. Yasunari Kwabata, az egyik leghíresebb kortárs japán novellista 1998-ban modernizált változatban újraírta. A történet hőse, Kaguya hime, a kivételes szépségű hercegnő, akire egy öreg bambuszgyűjtő talál rá csecsemőkorában. Szépsége rabul ejti a férfiakat, és az öreg, akihez szeretné férjhez adni, öt kérőt választ ki neki. A hideg szívű Kayuga hime azonban nem akar férjhez menni, ezért lehetetlen próbák elé állítja kérőit. Az ármányos és fondorlatos kérők pénzüket és kapcsolataikat latba vetve igyekeznek meggyőzni a hercegnőt arról, hogy teljesítsék a feladataikat. Az egyik herceg éjt és napot felváltva dolgoztat egy csapat munkást, hogy aranyágat készítsenek a hercegnőnek, egy másik ember megfizet egy embert Kínában, hogy kutassa fel a tűzben el nem égő palástot. Minden kudarcból egy közmondás születik. A nagytanácsos, akinek nem sikerül megszereznie a hercegnőnek a sárkány drágakövét, szilva formájú követ tesz a helyére: azóta nevezik a beteljesületlen, balszerencsés kalandot „szilva-bolondságnak.” Masayuki Miyata olyan gyönyörűen illusztrálta Kwabata modern átiratát, hogy érdemes elolvasni a könyvet Kerekes Tamás „Már eddig is túl sok ember halt bele, hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.” Magyar Irodalom Rt. www.marlonbrandy.nolblog.hu thomaskerekes@msn.com 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz Gabo Kiadó